Medea Byrne

Számomra kétféle ember létezik: akivel érdemes beszélnem, és akivel nem. Ha találkozol velem a klubhelyiségben vagy csak szembe jössz a folyosón, egészen gyorsan megtudhatod, te melyik kategóriába tartozol. Az arcomra van írva. Nem vagyok túl kedves ember, a szívemhez közel állók viszont a bizalmamat és feltétlen hűségemet élvezhetik. Az adott szónál fontosabbnak tartom a tetteket, így hacsak nem akarod letenni a szemem láttára a Megszeghetetlen esküt, ne fogj vad ígérgetésekbe. Cserébe én sem ígérek fűt meg fát. De még csak nem is tettetem azt, hogy barátok vagyunk, mikor egyértelműen az ellenkezőjét gondolom.

Nem szeretem a túlzottan simulékony embereket, bennük mindig csalódnom kell. Megtanultam az orromnál tovább látni, és lássuk be, az apám lánya vagyok, nem érdemes az átverésemre játszani, mert a megbocsátás nem az én asztalom. A bizalmamat csak egyszer lehet eljátszani, épp ezért lassan nyitok az emberek felé. Ha pedig a szükség úgy kívánja, gondolkodás nélkül hazudok bárkinek.

A családomról ritkán beszélek és csak nagyon keveseknek, ez viszont nem azt jelenti, hogy nem szeretem vagy nem tisztelem őket. Épp ellenkezőleg, minden egyes tagjának a sorsát a szívemen viselem és sosem bocsátanám meg magamnak, ha egy elszólás miatt kerülnénk bajba. Bár a konfúziós bűbájt már másodéves koromban megtanultam használni, ha ilyen esetben bármikor szükség volna rá.

A leckéimet gyakran nem magam csinálom, de nem a lustaság okán, egyszerűen jól fog az agyam és feleslegesnek tartom arra pocsékolni az időmet, amit egyébként már az órán is meg tudok tanulni. Mert ott szinte kivétel nélkül mindig figyelek. Ezzel pedig a kevésbé szerencsés helyzetben lévő diáktársaim is - közülük is a stréberek - nyernek, mert én ezt zsebpénzből tudom finanszírozni.

Apám nem küld rivallót.  Ő az a férfi, aki sosem alázna meg így az egész iskola szeme láttára. Ő maga jön el, ami bár tudom, hogy a szeretete és törődése jele ez – na meg az ügy kényes mivoltáé –, mégis sokkal rosszabb, mintha levélben adná ki a dühét és csalódottságát. Nem mintha enélkül ne tudná mindenki, hogy mi történt. Ha valamit diszkréten kellene kezelni ezen intézmény falain belül, az látszólag sikerül, de a festmények suttognak, a manók beszélnek, a folyosón a diákok kikerekedett pillantással méregetnek vagy a hátam mögött nevetnek. Én pedig nem tehetek semmit, mert én hoztam a fejemre a bajt, amit apámnak kell elsikálnia.

Az igazgatói iroda előtt, a volt igazgatók portréjával szegélyezett folyosón ácsorogni, miközben odabent rólam folyik a szó, nem túl kellemes. Azt figyelni sem, hogy mikor távoznak a hallgatódzó festmények fejcsóválva a benti képmásuk keretébe, hogy aztán továbbadhassák a történetemet a galérián. Mégsem tehetek mást, mint türelmesen várok. Vagy legalábbis várok. Közben pedig olykor-olykor eszembe jut, hogy nem is olyan régen, pontosabban ma hajnalban, még Steve simogatott fel az ágyából, de a szokásos apró csókok helyett, csak a ruháimat nyújtotta felém és közölte, hogy be kell fejeznünk ezt. Azt hittem csak viccel, hisz tudhatná, hogy velem nem teheti meg ezt csak úgy... Nem kellett volna megaláznia azzal, hogy kinevet.

Persze Fontaine igazgató – ahogy azt korábban nekem is kifejtette –, nem küldhet felejtésátkot az egész iskolára, ha pedig apám tenné, a történtek után úgyis kiderülne, pedig komolyan gondoltam ezt a javaslatot. Azon nem vagyok meglepve, hogy az én szavam a probléma megoldásában keveset ér. Talán a hazugságon is átlátott, ugyanis egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elismerjek valami olyasmit, ami örök foltot ejthet a hírnevemen. Vagy a családomén. Természetesen az elvárások szerint csábítással és befolyásolással vádoltam meg a professzort, apám pedig odabent előadta azt a fickót, aki nem akar nagy feneket keríteni a dolognak. Szereti a kényes kérdéseket  csendben és gyorsan intézni.

A hatalmas ódon, egykor talán mahagóni színű ajtó összes zsanérja megnyikordul, ahogy apám pálcaintésére kitárul előtte, majd ugyanilyen robajjal vissza is zárul. Csak egy pillantásra futja az igazgatóra, de az arca kifürkészhetetlen. Apám pedig nem áll meg cseverészni.
- Szóval nem fog többet itt tanítani. – jegyzem meg, miközben csatlakozom hozzá, ahogy elhagyni készül az iskolát velem együtt. Abban ugyanis mindhárman egyetértettünk, hogy az utolsó néhány napot már nem tölteném itt ebben az évben. Nem szükséges válaszolnia, elég ránéznem, hogy a mozdulataiból tudjam: győzött. Odabent elérte, amit akart. Nem mintha valaha kételkedtem volna ebben. Az viszont továbbra sem jelent jót, hogy karja megfeszül a teste mellett és rám sem pillant. Szégyent hoztam a nevére.
- Szeptemberre meg mindenki elfelejti az egészet… – teszem hozzá, de ezzel is csak puhatolózni próbálok. A számat beharapom, mikor továbbra sem érkezik válasz, ráadásul még azzal is igyekeznem kell, hogy tartani tudjam a lépést vele.
- Apa? – kérdezem bizonytalanul, mert bár továbbra is feszült, nekem tudnom kell milyen sors vár rám. Büntetőfeladatot kapok? Vagy ennél is rosszabb? Szobafogságot egész nyáron? Azt nem tenné meg velem, tudja, hogy mennyire szeretek csavarogni.
- Te maximum táviratból fogod megtudni, hogy elfelejtették-e az egészet, nem jössz vissza ebbe az iskolába. De még a környékére sem. – jelenti ki olyan hangon, hogy bárki, akinek van egy kis életösztöne, visszavonulót fújna. Én viszont egy pillanatra megtorpanok mellette, lemaradok és zavarosan nézek csak utána. Számíthattam volna rá, kellett volna, mégis annyira váratlanul ér az egész, hogy csak a fejemet tudom rázni.
- De… - szabadkoznék, de továbbra is kikerekedett szemekkel bámulom a távolodó hátát. Az agyamon egyszerre ezer dolog fut át, de egy részét nem akarom, a másikat nem merem kimondani. Ez egyáltalán nem szerepelt a forgatókönyvemben.

Mindkét szülőmtől volt szerencsém örökölni valamit. Bár apám sötétkék szemei mellet az enyémek kékeszöldek - olykor egészen különlegesen szürkék -, tőle tanultam azt a lesújtó pillantást, amivel rendszerint az öcsémet illetem. A mosolyom anyámé, aki - mivel apámnak nem csak a műtárgyakhoz van ízlése - egy felettébb csinos asszony. Szerencsére a termetemet is tőle örököltem, így nem lettem akkora ló, mint Billy. A titkos fiatalkori képeken látszik, hogy apám haja mennyire szőke volt egykor.. Remélem csak a színét örökítette át rám, a korai kopaszodási sebességére nem szeretnék főzeteket gyártani. A hajam egyébként egyenes, rosszabb napjain kusza, de néhány női praktikával megszelidithető. A folyamatos sportolásnak köszönhetően az alakommal nem kell túl sokat foglalkoznom, a repülés és az akrobatikus torna minden izomcsoportomat átmozgatják, ezért kellően edzett vagyok ahhoz, hogy soha ne legyen okom a szégyenkezésre. Kezeim és lábaim - csakúgy, mint minden más - szépen ápoltak, de a természetesség híve vagyok. A sminkelést sem viszem túlzásba. Ami az öltözetemet illeti, arról már nem lehet elmondani ugyanezt. Luxusban nőttem fel, az ízlésem is ezzel formálódott. A talárjaim mint egytől egyig a legjobb amerikai tervezőktől származnak, rám vannak igazítva. Sosem kérek kölcsön ruhát, a sajátjaimat szeretem hordani és igen, bár a gardróbom elfér az egyik utazóládámban, odahaza egy egész szobám van tele a legújabb darabokkal. Apámat nem izgatja mennyi pénzt költök el a vásárlások alkalmával, amíg boldog vagyok.