Zara Summer Ward

Attól függ, hogy kit kérdezel. A bipoláris zavaromnak köszönhetően, a barátaim azt szeretik amikor hipomán állapotban vagyok. Olyankor imádok velük bulizni, szórakozni és azt is tudják, hogy olyankor minden hülyeségben benne vagyok.
A családom viszont, pont ezt az időszakot nem szereti. Félnek, hogy kárt teszek magamban. Ők inkább a köztes időszakot szeretik, vagyis pontosabban fogalmazva, azt amikor rendesen iszom a bájitalt, ami féken tart.
Ami engem illet, szerintem a pozitív tulajdonságaim közé sorolható a kalandvágyam, az optimistaságom és persze, hogy minden helyzetből a maximumot tudom kihozni. Ebből kifolyólag én is inkább a hipomán állapotomat szeretem jobban. Ezért is van, hogy sokszor kihagyom a reggeli bájitalomat. Na jó, mióta Londonba költöztem nem csak a reggelit, van, hogy napokig nem foglalkozom vele, csak amikor már érzem, hogy a depressziós időszak következik.

A betegségemnek vannak árnyoldalai is, amit senki sem szeret. Ha a depis időszak beköszönt, szinte megszűnök létezni a külvilágnak. Senkivel sem akarok olyankor találkozni, de még csak beszélgetni sem. Még a feladataimra se figyelek oda, olyankor azt érzem, úgysem számít. Sőt, meglehetősen lusta is vagyok, de az nem csak abban az időben. Bájitalhasználat mellett is elő szokott fordulni.

A történetem jóval születésem előttre nyúlik vissza, amikor a szüleim megismerkedtek. Mindketten az Ilvermornyban kezdték tanulmányaikat, anya a Thunderbird házba, apa pedig a Wampusba járt. Csak hatodikban figyeltek fel egymásra, amikor egy bulit követően, egy ágyban kötöttek ki. Mint láthatod, szerelem volt első látásra. A szüleiknek sem volt kifogásuk ellenük, hiszen mindkét család jómódú és aranyvérű volt. Az Akadémiára is együtt mentek és miután végeztek a tanulmányaikkal, egybekeltek, majd a karrierükre összpontosítottak. A MACUSA-nál helyezkedtek el.
A harmincas éveikben jártak, amikor úgy döntöttek, hogy családot szeretnének alapítani. Sokáig próbálkoztak és már mindent bevetettek, de sehogy sem jött nekik össze. Mint később kiderült, itt lépett be a szülőanyám a képbe. Aki csak megszült, majd lepasszolt, mintha csak valami kis csomag lettem volna. De be kell látnom, akármennyire is dühít most ez a tette, mégis csak helyesen cselekedett. Bár nem tudom, hogy mi késztette őt erre, de legalább egy szerető családban nőhettem fel.
Itt veszi kezdetét a valódi történetem. Nem emlékszem sok mindenre a gyerekkoromból, leginkább csak hallomásból tudom, hogy milyen voltam. Azt mondják csendes és nyugodt. Csak ritkán sírtam. A szüleim már azt hitték, hogy valami baj van velem, amiért szinte sosem kellett felkelni hozzám éjszaka.
Hétvégenként sokszor gyűlt össze nálunk, több család is. A korombeli gyerekekkel, nagyon jókat játszottunk együtt. Sokat futkároztunk és amikor elértük azt a bizonyos kort, a játékseprűinken, mindig kviddicseztünk.
Viszont Xavier bácsival töltöttem a legtöbb időt, akiről később kiderült, hogy az apukám, de ezt akkoriban még nem tudtam. Mindig kitalált valami programot, néha a varázsvilágban, máskor a muglik közé vitt. Emlékszem, hogy a vidámparkot, állatkertet és játszóházat, ne meg a cirkuszt, mennyire élveztem. Bár a cirkusz és az állatkert, a varázsvilágban jobban tetszett.
Egyszer voltunk egy mugli vásárban is, ahol kaptam tőle egy babát. Először nem akartam elfogadni, de közben őt sem akartam megbántani. Végül mégis ő vitte magával, de csak pár napra, ugyanis az egyik reggel beállított hozzánk, kezében a babával. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra és lelkesedést színlelni de nem tudom, hogy mennyire jött össze. Közben a szüleim is próbálták kitalálni a gondolataim, hogy mit szólok az ajándékhoz. Elvettem hát Xaviertől és megköszöntem, majd az emeleti szobámba rohantam vele. A leghatalmasabb ládikámat a szoba közepére húztam, hogy kiborítsam a tartalmát. Csak röpködtek körülöttem a játékaim. A babát a láda legaljára rejtettem, hogy még véletlenül se akadjon ismét a kezembe. A többi kisebb-nagyobb holmimat pedig szépen visszahelyeztem a helyükre.
Felteszem érdekel, hogy mégis miért érdemelte ezt a sorsot a babám, úgyhogy elmesélek egy történetet.
Nagyjából öt éves lehettem, amikor az első babámat kaptam. Azt már nem tudom, hogy kitől és mégis miért. De kezdetben nagyon szerettem, mindenhova magammal cipeltem. Az egyik éjszakán azonban arra ébredtem, hogy a baba elkezdett ugatni. Nagyon megijedtem tőle, már rohantam volna anyuhoz, amikor hirtelen abbahagyta és többet nem szólalt meg. Másnap, a kiskutyám, aki még csak két hete volt velünk elszökött. Soha többé nem láttam viszont.
A másik eset, ami a babához köthető, ugyanúgy kezdődött, mint az előző. Éjjel arra ébredtem, hogy a babám, valamilyen általam nem ismert nyelven énekel. Olyan volt, mint bármelyik kviddics csapat indulója. A dal sem tartott sokáig, ahogy elcsendesedett, az oldalamra fordultam és visszaaludtam. Másnap viszont, amikor a barátaimmal épp kviddicset játszottunk a kertben, hirtelen földhöz vágódott a seprűm és vele együtt én is. Napokig fájt utána a lábam. Akkor már tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a babával, ezért könyörögtem a szüleimnek, hogy tüntessék el. Visszagondolva, nem is tudom, hogy figyelmeztetni akart-e vagy rám hozni a frászt. Mindenesetre azóta nem szerettem a babákat.
Visszatérve Xavierhez és az ajándékához, az a baba egészen más volt. Az első alkalom amikor, ismét a kezembe vettem egy nagyon szomorú napon történt. A szüleim sírva jöttek haza és tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Amikor megláttam a nappaliban álldogálni, erőt vettek magamon és leültettek, majd ők is követtek és két oldalról átkaroltak. Azzal kezdték, hogy tudom, a papa már régóta a kórházban fekszik. Csak bólogattam. Majd, ahogy egy nyolc éves gyereknem ezt elő lehet adni, elmondták, hogy sajnos meghalt. Azonnal könnyek szöktek a szemembe és el se akartam hinni, hogy ez valóban megtörtént. Felpattantam a kanapéról, majd a szobámba siettem. Nem akartam és nem is tudtam, senkivel sem beszélni. Csak egyedül akartam lenni. Azonban néhány perc elteltével, egy halk éneklésre kaptam fel a fejem. Hirtelen a sírást is abbahagytam és csak figyeltem a dalt. Igazán szép, szívhez szóló. Elkezdtem megkeresni a hang forrását. A játék ládikómból jött, odasétáltam hozzá és elkezdtem kutakodni benne, amíg, Xavier ajándéka került a kezembe. Az eldugott játékbabám énekelt, újabb és újabb dalokat, egymás után. Magamhoz öleltem, majd visszasétáltam az ágyamhoz. Olyan jó volt hallgatni, annyira meg tudott nyugtatni, pedig abban a percben azt hittem, hogy vége lesz a világnak.
Később is, akármikor szomorú voltam, a babám ott volt nekem és énekelt, ezzel pedig sikerült megnyugtatnia engem.


Jól emlékszem még arra a napra, amikor először léptem át az Ilvermorny küszöbét. Azonnal lenyűgözött, hogy milyen hatalmas és mennyire szép. Az első gondolatom az volt, hogy milyen jó lesz majd a suli rejtett kincseit felfedezni, a barátaimmal.
Emlékszem még arra is, ahogy az erkélyen álló gyerekek tekintet végig fut rajtam. Kicsit feszengtem, miközben a beosztásomat vártam. Amikor valamelyik barátom nevét hallottam, izgatottan vártam, hogy vajon melyik állat fogja kiválasztani. Az első, a Wampusba került, a második a Szarvas Kígyóba. Itt már elkezdtem azon gondolkozni, magamban, hogy mi lesz ha mindenki más házba fog kerülni. Nem sokkal később, ez kezdett megvalósulni, ugyanis ketten még a Wampusba, egy a Szarvas Kígyóba és ketten a Puckwudgieba kerültek. Ahogy a mellettem állók egyre fogytak, csak reménykedtem, hogy én nem a Viharmadárba leszek beosztva.
Alig vártam, hogy végre én következzem, mégis bizonytalan lépésekkel indultam el a Gordiuszi Csomó felé. Képzeld csak el, több száz, idősebb diák figyel téged odaföntről. Te nem lennél zavarban?
Amikor a terem közepén elfoglaltam a helyem, csak egy mondat járt folyamatosan a fejemben. Nem, nem az, hogy melyik házba szeretnék kerülne. Sőt! Abban a pillanatban nem is arra gondoltam, hogy hova nem akarok menni. Hanem csak az zakatolt a fejemben, hogy mielőbb legyek túl rajta és elfoglalhassam a helyem, a háztársaim között. Egy örökkévalóságnak tűnt ott állni, már kezdtem azt hinni, hogy valami tévedés történt és kvibli vagyok. Már vártam, hogy mikor szólal meg az igazgató és zavar haza, otthon pedig szégyent hoztam volna a családomra. Ám mikor ezt végig gondoltam, a Viharmadár elkezdte csapkodni a szárnyait, jelezve, hogy ő szeretne a házába. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és már rohantam is a társaimhoz. Csak később tudatosult bennem, hogy a barátaim, mind más házakba vannak beosztva.
De nem szomorkodtam rajta, túl sokáig. Bár a gyerekkori barátaimtól egyre jobban eltávolodtam, helyükbe újak érkeztek. Hamar feltaláltam magam és sikerült jó kapcsolatokat kiépítenem. A szobatársaimmal is azonnal jóba lettünk. Voltak ketten, akik mugli családból származtak és csak akkoriban fedezték fel magukban a mágiát. Ebben, mi többiek is segítségükre voltunk. Meséltünk nekik a mi gyerekkorunkról és ők is, az övékröl. Bár Xavierrel sokat mozogtunk a magnixek között, még nekem is tudtak újat mondani.
De voltak más barátaim is, akikkel bejárhattam a kastélyt és a hozzá tartozó birtokot. Ahogy az első nap gondoltam, tényleg elképesztően gyönyörű hely volt.
Kezdetben viszont nagyon hiányzott a családom, még akkor is ha az iskolába érkezésem előtt kaptam tőlük egy baglyot, így tudtunk levelezni egymással.
A tanulás egész jól ment, bájitaltanból és gyom- és gyógynövénytanból voltam a legjobb. Az előbbiből még talán ki is tűntem a kortársaim közül. A későbbiekben szerettem is kísérletezni a bájitalokkal, persze a legtöbbször semmi nem sült ki belőle, de legalább élveztem.


Tizenöt éves voltam, amikor a betegségem először jelentkezett. Mint az lenni szokott, a depis korszak vette kezdetét. Persze nem egyik napról a másikra alakult ki, csak szépen lassan.
A kezdeti időszakban, folyton levertnek és fáradtnak éreztem magam, így elmaradoztam a barátaimtól. A szobatársaim is hiába hívtak bárhová, nem akartam menni, nem éreztem magamban azt az energiát, mint korábban. Majd ez egyre csak rosszabbodott. A tanulás is kezdett a háttérbe szorulni, bőven elég volt, hogy az órákra még bejártam.
A jó idő beköszöntével, majd a nyári szünetben sem szűnt meg. A családom és Xavier hiába próbálkoztak bármilyen programmal, nem érdekelt. Egész nap csak az ágyban akartam maradni. Bár aggódtak értem, nem gondolták, hogy valami komolyabb baj is lehet a háttérben.


Majd egy hirtelen váltással ismét színesben kezdtem látni a világot. Talán már túl színesben is. Visszatérve a suliba, már nem akartam folyton csak az ágyban fetrengeni, helyette érezni akartam, hogy élek. Mindent ki akartam próbálni, de nem úgy, mint mások, én egyszerre akartam, türelmetlenné váltam. Amit el tudsz képzelni, úgy a varázs világban, mint a magnixek között, én mindenbe belekóstoltam. Minél veszélyesebb volt valami, annál inkább vonzott.
Most mégsem egy ilyen történetet emelnék ki. Az egyik éjszaka a muglik között buliztunk a barátaimmal és én random kiválasztottam valakit, akivel hazatérhetek. Az éjszaka felejthetőre sikerült, nem volt valami nagy szám. Viszont amit utána, anyától kaptam, azt szerintem sosem felejtem el. Éppen valami lazább ruhát kerestem, hegymászáshoz, amikor hallottam, hogy valaki majd nem kitépte az ajtót a helyéről, úgy rontott be. Megfordultam és anya állt velem szemben. De úgy nézett ki, mint amilyennek, még sosem láttam azelőtt. Tajtékzott, de megpróbált nyugodt hangnemben beszélni. Tudtam, hogy az éjszakai kalandomhoz lesz köze, úgyhogy biztosítottam, hogy nem vagyok felelőtlen, csak szórakozni akartam. Ő viszont elmesélte, hogy apával, ő így ismerkedett meg, úgyhogy semmi baj, ha valakivel összefekszem. A baj az volt, hogy egy magnixet hoztam a házunkba. Kioktatott, hogy ez mennyire veszélyes. Mi lett volna ha, amikor kinyitja az ajtót, ott áll előtte a házimanónk, vagy ha alaposabban is körbenéz a házunkban, mennyi varázstárgyat látott hirtelen. Tovább is sorolta, viszont nem emlékszem már olyan pontosan, hogy miket mondott. Csak azt tudom, hogy igaza volt. Később bármennyire is voltam szétcsúszva, ezt próbáltam mindig szem előtt tartani.
A legsúlyosabb hipómán esetem viszont, nem ez volt. Még csak nem is az, amikor a haverom buliján rájöttem, hogy a parti ruhám, valami borzalmas és ezért meztelenre vetkőztem ott, mindenki előtt. A sztori akkor történt, amikor a barátaimmal Lángnyelv Whiskeyt iszogattunk a parkban. Nekem valahogy sikerült olyan mennyiségűt elfogyasztanom, hogy kórházba kellett vinni. Nem volt semmi komoly, de legalább fény derült a betegségemre. A gyógyító adott valami bájitalt, amivel visszaszoríthatom. Először hallani se akartam róla, de a szüleim erősködtek. Azt mondták gondoljak a jövőmre, az Akadémiára és, hogy mennyi tervem van, ami a gyógyital nélkül nem fog összejönni. Időbe telt de beláttam, hogy igazuk van.
Visszatérve a kastélyba, ismét a tanulmányaimra kezdtem összpontosítani. Majd elérkezett az életembe, a nagy betűs SZERELEM. Chrisnek hívták és amikor csak tehettük, együtt töltöttük az időnket. Boldog voltam, hihetetlenül boldog. De ez nem tartott sokáig, mert pár hónap után dobott, egy másik lányért. Összetörtem. Abbahagytam a gyógyszer ivását és ismét depresszióba süllyedtem. Amiből egy másik srác segítségével tudtam kimászni. Ő ismerte az állapotomat, úgyhogy tudta, hogy mit kell ilyenkor tenni. Miután ismét jobban lettem, kavarni kezdtünk. De nem volt az igazi, nem volt olyan, mint az előző. Ugyanazt az érzést akartam átélni, de csak nem sikerült. Úgyhogy szakítottam és összejöttem valaki mással. Majd megismételtem, újra és újra. Úgy cserélgettem a pasikat, az életemben, mint más a ruháit. Csak amikor végzős lettem, tudtam leállni, mert tudtam, hogy össze kell kapnom magam és el kell érnem, hogy felvegyenek az Akadémiára. Bár közben is mindig, volt valaki mellettem.
Keményen hajtottam, hogy sikerüljön elérni a célom, felvettek az Akadémiára, de mégsem mentem el.


Azt hiszem a memóriámmal nincsenek gondok, ugyanis arra a napra is nagyon jól emlékszem, amikor a szüleim elmondták, hogy nem is ők az igazi szüleim.
Forró nyári nap volt és éppen a kertben napoztam, amikor anya szólt, hogy menjek be, mert beszélni szeretnének velem. Nagyon komolynak tűnt, úgyhogy egy kicsit tartottam tőle mit akarhatnak velem közölni.
A nappaliban leültettek az egyik fotelba, majd sokáig hallgattak. Végül apa törte meg a csendet. Azzal kezdte, hogy mennyire szerettek volna gyereket, de sehogy sem jött nekik össze. Ekkor anya vette át a szót és idézem: "ajándékként az ölükbe pottyantam". A szülő anyám nem akart engem, így nekik adott, majd sietve távozott a kórházból.
Nem mondom, eléggé lesokkoltak a hallottak, így egy részlet ki is esett a beszélgetésből. Legközelebb arra figyeltem fel, hogy apa arról beszél, hogy Xavier nem csak egy jó barát, hanem az igazi apukám is. Ez még jobban meglepett. Később már csak arról beszéltek, hogy ők nagyon szeretnek engem és nem akarják, hogy ez miatt, másként gondoljak rájuk. Mivel eléggé össze voltam zavarodva, szükségem volt időre.
Napokig, ki se akartam mozdulni a szobámból, még a bájitalomról is megfeledkeztem, így előjöttek a depresszió tünetei.
Persze próbáltak rajtam segíteni és szerették volna, ha iszom a gyógyszerem, de ellenálltam. Teltek a napok és a hetek. Két hónappal később kezdtem ismét fogyasztani a bájitalt.
Majd az ősz bekövetkeztével Xavier hazatért és ekkor tudtam vele átbeszélni mindent. Az anyámra vonatkozó kérdéseimre egyáltalán nem kaptam választ. Úgy tett, mint aki meg sem hallja. Pedig érdekelt volna, hogy ki is ő pontosan és milyen ember. Anyának valószínűleg borzalmas, hiszen elhagyott engem.
Végül a nevelő szüleim segíttetek őt felkutatni, ami nem kevés időbe telt. Amikor végre meglett, kiderült, hogy Nagy-Britanniában él. Azonnal oda akartam utazni, de mégis vártam vele egy évet, magam sem tudom, hogy miért.


Szóval amikor végre Londonba érkeztem, az egyik unokatestvéremnél szálltam meg. Egyébként még mindig vele élek egy fedél alatt. Viszont a kezdetek nem voltak épp zökkenésmentesek. Időbe telt amíg össze tudtunk szokni. Cole-nak ráadásul menyasszonya volt, akinek nem igazán tetszett, hogy beköltöztem a lakásba. Már akkor féltékeny volt rám, amikor még úgy tudták, hogy Cole rokona vagyok.
Az egyik este kihagytam a gyógyszerem, hogy legyen egy jó, bulis estém. Az unokatestvéremmel kettesben töltöttük az estét. Ideje volt már, mióta megérkeztem még nem tudtunk egy jót beszélgetni, pedig legutóbb olyan öt évesen láttuk egymást. Kellő mennyiségű ital után, bevallottam neki, hogy valójában örökbe fogadtak. Mivel ő sem volt már éppen szomjas, bevallotta, hogy amikor meglátott pár héttel ezelőtt az ajtóban, nagyon tetszettem neki. Próbálta elfojtani magában az érzéseit. Meglepett, de nem foglalkoztam vele túlságosan, hiszen hamarosan megnősül. Tovább szórakoztunk, majd hajnalban amikor hazaértünk, rögtön egymásnak estünk. Fantasztikus éjszaka volt, de valószínűleg sosem fog megismétlődni. Bár nekem van mentségem miért tettem, Colet nem értem. Azóta kerüljük a témát és a későbbiekben nem is mentünk kettesben bulizni. Én a menyasszonyát is igyekszem kerülni.
Nagyjából egy éve a nagybátyámtól megkaptam az Abszol Úton álló galériáját. Azóta ott dolgozom. Néha nagyon élvezem, hogy a sok festmény egész nap csak mondja a magáét. Három olyan kép van, amit a kedvencemnek mondhatok. Az egyik, a Három grácia, akik állandóan csak pezsgőt kortyolgatnak és arról panaszkodnak, hogy ők örökre vénlányok maradnak. A másik, a Magányos csónakos, na ő tényleg mindig meg tud nevettetni. Állandóan eltéved, bár nem tudom egy képen, hogy lehet eltévedni, de neki sikerül. Máskor dalra fakad, főleg olaszul szokott énekelni és tényleg nagyon szép hangja van. A harmadik egy kislány, benne nincs semmi különleges, mégis nagyon szeretem.
Az egyik reggel, amikor egy idősebb hölgyet kisértem ki az ajtón, akkor láttam először az anyámat. Egy másik boszorkánnyal beszélgetett. Csak néztem, egy ideig mozdulni se tudtam. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem. Először is, fel akartam neki tenni a kérdést, hogy mégis miért hagyott el. Másodszor pedig meg akartam ismerni, mindent tudni akartam róla. De akkor egyszerűen nem tudtam, hogy mit tegyek. Álltam az ajtóban és csak néztem, nem sokkal később elköszönt a másik nőtől és elindult. Én csak néztem a távolodó hátát. Azóta bánom, hogy nem mentem oda hozzá. Bár sem az idő, sem a hely nem lett volna megfelelő. Mondjuk nem tudom mikor és hol lenne az. Viszont reménykedem, hogy hamarosan eljön az az idő is amikor beszélni tudok majd vele.
De nem ő az egyedüli akivel nem tudok mit kezdeni. Van egy lány, pár hónappal ezelőtt ismertem meg a Roxmortsban. Van egy étterem ahol elég sűrűn megfordulok, főleg miatta. Amikor ott vagyok, mindig váltunk pár szót, de semmi több. Egy ideje úgy érzem, hogy szeretném jobban megismerni, de nem úgy, mint egy barátot. Azt hiszem tetszik, de nem tudom, hogy mit tegyek, még sosem vonzódtam egy csajhoz sem. Róla viszont pontosan tudom, hogy csak a lányokhoz vonzódik.
Szóval itt tart jelenleg az életem. Kíváncsian várom, hogy mit tartogat még a jövőm.

A hosszú, szőke hajamat szeretem hátul öszefogni, vagy laza konytot csinálni belőle.
A sminkeléssel néha túlzásba esem, máskor csak egy szemcerúza és spirál kombóval is megelégszem.
A ruhatáram tartalmaz néhány extrémebb darabot is. De általában, feketét szoktam magamra kapni. Ha viszont hipómán időszakomat, elég színesen öltözködöm.