Seamus Finnigan

Lojális vagyok a számomra fontos emberekhez, és az elveimhez. Jó humorérzékkel rendelkezem, képes vagyok bármiből viccet csinálni. Na jó, azért nem bármiből, helyén kezelem az adott szituációkat, amikor nincs helye a poénkodásnak, akkor halálosan komoly vagyok.
Megvan rá a képességem, hogy belássam, ha hibázok, vagy tévedek, noha nehezen veszem rá magam, hogy bocsánatot kérjek olyankor, amikor megteszem szorosabbra tudom fűzni az emberi kapcsolataimat, mint előtte volt.
Jó a stratégiai érzékem, amit valószínűleg a rengeteg sakkjátszma közben sajátítottam el. Mindemellett kitartó vagyok, és szívós; ha valamit eltökélek, és valamiben hiszek, azért tűzön-vízen átmegyek.
Képes vagyok elfogadni és feldolgozni az elutasítást, és az emberi kapcsolataimat nem mérgezi utána elégedetlenkedés, vagy neheztelés a másikra.

Az ítélőképességemet van hogy megzavarja, hogytalán túlzottan elfogult vagyok a családommal, illetve a barátaimmal szemben. De legfőképp a családommal szemben.
Fogalmazzunk úgy, hogy nem a jó időérzékemről vagyok híres, szóval hajlamos vagyok elkésni helyekről, valamint nem mindig helyezem előtérbe, hogy elérhető lehyek, ha keresnek. Ez alól természetesen kivételt képez az az idő, amíg szolgálatban vagyok, de a munkán kívül... nos, ha akarsz valamit, jobb, ha személyesen keresel meg.
Előfordul, hogy túlzottan markánsan adok hangot a saját nézeteimnek, illetve védem meg az igazamat. Ez mondjuk leginkább a feletteseimnek nem tetszhet (meg esetenként anyámnak).

Hol is kezdhetném. Félvér vagyok, az apám mugli, az anyám boszorkány. Szerencsétlen ember már attól is teljesen sokkot kapott, mikor az esküvő után anyám közölte ezt a tényt vele. Hát még akkor, mikor gyerekként először robbantottam fel véletlenül valamit. Akkor anyám arra fogta, hogy még nem tudom uralni a varázserőmet, és ilyen formában adom ki magamból, és hogy ez normális a gyerekeknél.
Hamar kiderült, mekkora tehetséggel rendelkezem a dolgok felrobbantásában, bár ezt nagyon sokáig inkább szerencsétlenkedésként, és bénaságként éltem meg. Kiváltképp, hogy a kezdeti időszakban egyik robbanás sem volt konkrétan eltervezve, csak úgy véletlenszerűen robbantak fel, és gyulladtak ki körülöttem a dolgok, nem egyszer leégetve a saját szemöldökömet. Legyen az akár egy toll, akár egy vízzel teli kupa, akár egy kondérnyi bájital. Nem igazán bíztam a saját képességeimben, ahogy más sem bízott bennem ilyen tekintetben. Egyszerűen csak én voltam a srác, aki random felrobbant dolgokat. De ez sosem szegte a kedvem, és persze a szemöldököm is visszanőtt.
Őszintén, már nem is emlékszem, mikor jött el a fordulópont az életemben, mikor már adottságként kezdtem el kezelni, hogy szinte bármilyen bűbájt, vagy varázslatot könnyűszerrel át tudtam alakítani úgy, hogy az valamilyen módon felrobbanjon. Azt hiszem, talán az ötödik év során, miután Dean elrángatott az első DS gyűlésre, és Harry SVK oktatása során kirajzolódni tűnt, hogy egyébként igenis van tehetségem máshoz is, nem csak a dolgok felrobbantásához. Persze előtte sem csak ebből álltak a tanulmányaim, de balesetek mindig voltak. Onnantól kezdve viszont egyre kevesebb ilyen baklövés történt, és az RBF vizsgáimon is bizonyítottam, hogy igazából közel sem vagyok olyan szinten szerencsétlen, mint ahogy az az előző években látszott. Majdnem minden vizsgámat kiemelkedő eredménnyel zártam, amin őszintén, egy kicsit még én is meglepődtem.
Szerintem elmondhatom magamról, hogy abba a korosztályba tartozom, akiknek a Roxfortban töltött hét év életük talán legmozgalmasabb időszaka volt. Minden évben történt valami drasztikus dolog, melyekből az elején ugyan igyekeztem kimaradni, mikor már eléggé elfajult a helyzet én is belekerültem a sűrűjébe. Kiváltképp az utolsó három év során. Mondjuk szerintem halálomig bánni fogom, hogy hatodikban nem tartottam mindig magamnál azt a bizonyos hamis galleont, és mikor megtámadták a Roxfortot, és Dumbledore meghalt nem reagáltam a DS hívására.
Mégis, a legnehezebb az utolsó év volt - szerintem mindenki számára. Harryék leléptek bejárni a világot a horcroxokat keresve, mellettem pedig nem volt ott Dean sem. Az ember a legjobb barátja nélkül, egy háborús közegben, elég elveszetten tudja magát érezni, mondjuk tény, hogy neki is megvoltak a saját problémái akkor mugliszületésűként. A suliban olyan szinten elszabadultak az indulatok egész évben, hogy mire ők visszatértek az arcom szinte már a felismerhetetlenségig torzult a szerzett sebektől.
Neville-el, a DS tagjaival, és pár újonccal, akik ki voltak szolgáltatva az akkori vezetőség bánásmódjának ellenállásba fogtunk, és belülről dolgoztunk azon, hogy felkészítsük a terepet a végső összecsapásra Voldemorttal. Azok után, ahogy ötödikben viselkedtem Harryvel, személyes kötelességemnek éreztem, hogy ott segítsem ezt a lázadást, ahol csak tudom, ez pedig segített, hogy szorosabbra fűzzem a kapcsolatomat pár emberrel, akikkel egy cipőben jártunk. Persze, a leges-legjobb barátom mindig Dean volt, és ő is maradt, és a többiekkel addig is barátok voltunk, de a helyzet valahogy teljes egészében megváltozott. Akkoriban sokkal jobban számított az összetartás, mint valaha előtte az életem során.
A második varázslóháború leggrandiózusabb eseménye, avagy a roxforti csata egyszerűen brutális ütközet volt. Aki csak a történelemkönyvekből ismeri az eseményeket, és nem élte át azt, amit mi, el sem tudja képzelni mennyire. Hogy mennyi veszteséggel járt, mennyi fájdalommal, mennyi gyásszal... Rengeteg jó ember, jó barát veszett oda azon az éjszakán, mikor a kastély védelme megadta magát, és ránk hárult a feladat, hogy megvédelmezzünk mindent ami számít. Életem egyik fő műalkotása volt az a tüzijáték, amit a hídon rendeztünk Neville-el: egyszerűen oltári nagy durranás volt.
És mégis, a csata során, bár már Dean is ott volt köztünk, csak arra tudtam koncentrálni, hogy amellett maradjak, akinek az élete a leginkább számított nekem. Hogy megvédjem, mindentől - noha egyszer Harrytől kaptunk mindketten védelmet, mikor személyesen Voldemort támadt volna ránk. Aztán a csatazaj megszűnt, az utolsó fájdalmas kiáltások és hörgések elhalkultak, és mindenhol terjengett a vér fémes szaga a levegőben. Az életben maradás örömébe gyásztól fakadó könnyeink vegyültek, hisz annyi mindenkit elvesztettünk. Barátokat, bajtársakat, családtagokat. Miután meggyőződtem arról, hogy legjobb barátom életben maradt az ütközet során, csak Őt kerestem a szememmel, hogy elmondjam neki, hogyan is érzek. Viszont, mikor megláttam, hogyan néz arra a bizonyos másik srácra, hogy hogyan fogja meg a kezét, meghoztam életem egyik, talán legnehezebb döntését, és... Félreálltam. Eldöntöttem, hogy örökké a barátjuk maradok, mindkettejüknek, még akkor is ha eleinte nagyon nehéz volt, de egyszerűen sokkal többet jelentettek számomra annál, hogy a boldogságuk útjába álljak.

De azóta persze már eltelt több mint húsz hosszú év. Miután végetért a háború visszaültem az iskolapadba, hogy  befejezzem az évet, és letegyem a RAVASZ vizsgáimat, majd aurorképzőre jelentkeztem. Onnan kerültem a Varázsbűnüldözési-kommandóhoz, mint piromágiai- és robbantás-szakértő, kamatoztatva ezzel a különleges tehetségemet. Tényleg úgy érzem a mai napig, hogy ez a munkakör tökéletesen passzol hozzám, az elveimhez, az ambícióimhoz, és persze a képességeimhez. A szakterületemen a legjobbnak számítok, és én képzem ki a robbanással kapcsolatos specifikációt választó újoncokat is.
Természetesen azóta is tartom a kapcsolatot azokkal akikkel összeköt a múlt, akikkel egy életre szóló barátságot és hűséget fogadtunk akkoriban, mikor minden reménytelennek tűnt. És közben persze újabb, és újabb kapcsolatokra tettem szert a felnőtt - ezúttal talán nyugodtabbnak mondható - éveim során. Sok évfolyamtársam hamar megnősült - legtöbben valószínűleg az átélt traumák hatására, örülve az életnek -, viszont én ilyen szempontból (is) kilógom a sorból. Voltak ugyan hoszabb-rövidebb, egészen meghatározó párkapcsolataim. Hogy ne lettek volna, hiszen szokták mondani, az ember társas lény. De valahogy egyikükben sem találtam meg, amit igazán keresek, így sosem házasodtam meg, nem születtek gyerekeim. Mondjuk tekintve hogy a hivatásom nem mondható épp veszélytelennek, lehet hogy ez annyira nem is nagy probléma.
Jelenleg azonban a magánéletem egyre bonyolódni látszik. Mondhatni felrobbantottam egy egészen átgondolatlan lépéssel.

Világosbarna, amolyan homokszínű haj, mélyenülő szemek, kissé őrült tekintet, és világos bőrszín. Mi tagadás, csak úgy, mint a barátaim nagyrészének, nekem is jót tett a felnőtt kor: egészséges, dús arcszőrzetem nőtt, a vállaim szélesek, és leginkább a munkámból fakadóan kisportolt vagyok. Szerencsére a Roxfort utolsó évében elszenvedett sérülések az arcomról teljesen eltűntek. Basszus, akkor olyan szinten volt szétzúzódva a képem, hogy a legjobb barátom alig ismert rám! Igen, nos mindez a múlté, jelenleg azt mondanám magamra, hogy sármos férfi vagyok. Öltözködés terén néha hanyag még mindig, de az összképpel személy szerint nincs problémám, amikor tükörbe nézek.