Jupiter Boyd

Hatalmas képzelőerővel rendelkezem, amit a zenémben a kreativitásomnak hála jól tudok hasznosítani.  Az intuícióim általában helyesek, gyakran hallgatok rájuk, kiváltképp, mikor annak idején arról a bizonyos nőről volt szó, aki csak úgy becsöppent az élembe.
Művész lélekkel megáldott, kedves természetű ember volnék, aki nem mellesleg hamar feldobja a hangulatot, ha egy társaságban hangszert ragad a kezébe.
Erős egzisztenciával rendelkezem, pontosan tudom, mik az erősségeim, és mik a gyengeségeim, és ezt hosszú ideig tartott, mire felismertem magamban. Az állami gondozásban élő gyerekeket általában nem az erősségeik felismerésében támogatják, szóval légy rám legalább annyira büszke emiatt, amennyire én vagyok magamra.
Lehettem volna egy erőszakos seggfej, aki a saját sérelmeit másokon vezeti le, a sanyarú gyerekkora miatt egy megkeseredett, vagy épp alattomos ember, vagy keveredhettem volna utcai vandálok közé, lophatnék, hazudhatnék, árulhatnék drogot, vagy futtathatnék prostikat. Mi több, lehettem volna én magam is prosti. Helyette valahogy, magam sem értem, hogyan, egy szociálisan érzékeny, empatikus, másokra kellő figyelmet fordító, kissé érzékeny lelkületű felnőtté cseperedtem, ami több ízben is furcsa így belegondolva, mert gyerekkoromban nagyon igyekeztek mindezt kiölni belőlem. Legalábbis gyerekkorom azon szakaszában, amire tisztán emlékszem. Bár hozzáteszem, Rosie elejtett szavaiból a szüleimre vonatkozóan, akkor sem lehetett fényesebb a helyzet, amelyik időszak csak foltokban rémlik…

Régen mindig álmodozónak bélyegeztek, aki olyan vágyakat kerget, amik sosem teljesülhetnek. Épp ezért nem harcolok eléggé azért a hírnévért, amire kicsivel több törekvéssel talán szert tehetnék. Inkább csak beérem az „egész jó”-val, hiába lenne meg akár ahhoz is az adottságom, hogy címlapokon szerepeljek, és zenei sztárrá váljak. Mondjuk ez engem annyira nem zavar, de néha azért még mindig elábrándozom, csak aztán sosem hiszem el, hogy egy álom valóra válhat. Még akkor sem, ha több ízben volt már rá példa.
A körülöttem lévőket néha irritálja, mikor egy beszélgetés közben a szavak nyomán random dalszövegek jutnak eszembe, és önkéntelenül énekelni kezdem őket. Pedig én élvezem, és az istenért, nem tehetek róla, hogy zeneileg művelt vagyok.
Állítólag túúúl sokat foglalkozom a külső megjelenésemmel.

Csupán halovány emlékképeim vannak az első 11 évemről. Ami vicces, mert általában az ember emlékszik a gyerekkorára, mármint ennél jóval részletesebben. Több minden is közre játszhat, ami miatt nálam mégsem így van. Az agy képes furcsa dolgokat művelni az emlékezettel, pláne ha a képek nem tetszenek neki, esetleg az embert traumatizálják valamivel. Fogalmam sincs, hogy valóban ért-e különösebb trauma – bár ez nem kirázható opció – vagy csupán annyi is elég volt az emlékeim elnyomásához, hogy a drága szüleim, minekután nem kaptam varázssulis behívót kitettek, mint macskát székletet üríteni. Mondjuk azt is csak utólag tudtam meg, hogy van olyan, hogy varázssuli. De azért van pár dolog, ami fel-felsejlik bennem néha, úgymint például a repkedő használati tárgyak a házban, a magukat takarító edények, egy fura gnómszerű lény hatalmas fülekkel, meg egyéb hasonló elképzelhetetlen badarságok. Legalábbis, valahányszor beszéltem erről akár az árvaházban, akár az iskolában, mindannyiszor azt mondták, ezek csupán gyermekkori képzelgések, és ilyen dolgok nem léteznek. És ha sokáig mondják egy gyereknek, hogy csak képzelődik, akkor egy idő után elhiszi azt. Aztán meg szívinfarktust kap, ha egy macska nővé változik az orra előtt. De erre térjünk vissza kicsit később.

Tudod van az a mese, az Anasztázia. Teljes mértékben tudok vele azonosulni, és a mai napig imádom azt a filmet. Hamar az lett a kedvencem, miután bekerültem az árvaházba. A főszereplő csajnak vannak emlékei gyerekkoráról, hogy ő a cár lánya, és bálokat rendeztek a cári palotában, és, hogy milyen élete volt gyerekként. Mégis, a nevelője az árvaházban addig sulykolta belé, hogy csak álomvilágban él, és minden árva kislány hercegnő akar lenni, mígnem ő maga is elhitte, és abban a tudatban hagyta el felnővén az árvaházat, hogy ő nem Anasztázia a hercegnő, csak Anya, az árva, akinek a családja talán Párizsban van. Aztán kiderül, hogy nem csak álmodozás volt, hogy az emlékek valósak, és tényleg ő az elveszett hercegnő.

Mert ugyebár minden árva gyerek arról álmodik, hogy mikor felnő majd sikeres, gazdag, híres lesz, hogy a szülei valójában nem mondtak le róla, csupán a véletlen folytán került az utcára, és majd egy szép napon lesz nagy összeborulás. Aztán ezeket az álmodozásokat szépen lassan az állami „gondozás” kiöli az emberből. És egy idő után azt is elfelejted, amire valójában nagyon is emlékszel, mert minden csupán gyermeki álomkép, és semmi nem valós. Aztán, ha nem nagyon akarod feledni, és szóbahozod a múltad, a gondos nevelőktől jobb esetben csak szemforgatást kapsz, és dorgálást, meg „szép” szavakat, rosszabb esetben viszont eltiltást a vacsorától, büntető munkát, és sokszori hangoztatás esetén nem ritkán akár verést is. Csak hogy biztosra menjenek, hogy elnyomj magadban mindent, ami lehet szép is az életedben, hogy megtanítsák, hogy az élet kegyetlen, és nehéz, és örök életedben egy árva senki maradsz, alamizsnáért könyörögve.

Ilyenkor jön el az a pont a legtöbbeknél, amikor megszöknek, bűnbandába verődnek, a drogokhoz fordulnak egy szebb, és könnyebb élet reményében, és olyan dolgokat kezdenek el tenni, amikre sosem lehetnek majd büszkék. Én már gimnazista voltam, mikor tele lett a tököm ezzel. Egy szigorú, bigott, de legalább kellően felszerelt, és erős tananyaggal rendelkező katolikus iskolába írattak be a nevelők, többedmagammal. Pár srác már az első évben kibukott, elzüllött. Akik bent maradtunk, a drogok helyett valami egészen másba menekültünk. Valamibe, ami bár kinyitotta előttünk a képzelet ajtaját, mégsem tilthatták sem az iskolában, sem az árvaházban. A zenébe.

Mikor először fogtam gitárt a kezembe, mikor először énekeltem mikrofonba az egész iskola előtt, mikor szólót kaptam a kórusban, valahogy elememben éreztem magam. A zenetanárom volt a legjobbfej az összes nevelőm és tanárom közül. Ő ahelyett, hogy elnyomta volna bennünk az érdeklődést, a képzelgéseinket, a kreativitásunkat, arra biztatott, hogy engedjük kiteljesedni, hogy találjuk meg a saját hangunkat a karzatban. Persze az iskola sajátosságából akkoriban javarészt egyházi dalokat énekeltünk a kórussal, vagy amikor hangversenyekre mentünk tingli-tangli, semmitmondó popkulturális szemeteket dolgoztunk fel, de ez nem tartott vissza attól, hogy megtaláljam a zenében önmagamat. Mondhatni azt a varázslatot, amiről mindig is hittem, hogy létezik. Innen már nem volt menekvés, gyorsan sajátítottam el a zenei alapokat, és pár évvel később már azzal tengettem az időm nagy részét, hogy dalokat komponáltam a szobámban, olyan dolgokról, amik igazán megérintettek.

Mikor betöltöttem a 18-at, és végleg elbocsájtást nyertem az árvaházból, az érettégimmel a kezemben egyszerűen nem tudtam, mit is kellene kezdenem az életemmel. Láttam az egykori sorstársaimat, milyen életet élnek, és csak abban voltam biztos, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok örök időkig az utcán tengődni, és piti dílerként futni a zsaruk elől, és betépni valamelyik sikátorban, majd a nagy delíriumban a saját hányásomban vergődni néhány „ütősebb” cucc használata után.
Örökségem egy kanyi fillér, annyi sem volt – honnan is lett volna? – sem pedig bárminemű tapasztalatom a munkához. Sem az állami gondozás, sem az egyházi középiskola nem képes megtanítani azt a gyereknek, vagy a kamasznak, hogy ha kikerül onnan, akkor tulajdonképpen hogy is fog legálisan életben maradni. Az egyetlen dolog, amihez értettem, az a zene volt, azt gyönyörűen elsajátítottam, de abból elég nehéz megélni. Alkalmi munkákat vállaltam, hogy legyen pénzem, és ne kelljen az utcán élnem, egy ideig egy lemezboltban is melóztam, amit mondjuk egészen szerettem, mellette pedig rendszeresen játszottam tereken, sétálóutcákon, ahol több ember megfordult. Egyre inkább élveztem az életet, főleg mikor egy haverommal, akivel a lemezboltban ismerkedtem meg, megalapítottuk az együttesünket. Akkorra már 25 éves voltam, de az elmúlt évek terméseiből, vagyis azokból a dalokból, amiket a szobám falai közt, csupán a fióknak írtam bőven össze tudtunk válogatni egy egész albumra valót. Amatőrként vettük fel a számokat, és toltuk fel a youtube-ra, nem volt mögöttünk kiadó, se szponzor, se menedzser, se senki. Mi intéztük magunknak a fellépéseket, a koncerteket, mindent.

Aztán öt évvel ezelőtt beköszöntött az életembe egy új korszak. Egy fesztiválon játszottunk, és bár az emberek többsége nem miattunk vett jegyet, azért elemünkben voltunk a színpadon. Egy ideig az volt az utolsó koncertünk, mert az a fafej úgy döntött, megházasodik, és elutaznak az asszonnyal ki tudja hova. És én abban a tudatban mentem hátra a backstage-be, hogy elkészülök, felszállok a hajóra egyedül, Amerikába megyek, és… nos bevallom, a tervem idáig volt kialakítva még akkor, ami nem is baj, mert arra álmaimban sem számítottam volna, hogy aznap este szert teszek egyszerre egy macskára, egy sminkesre, egy lakberendezőre, egy menedzserre, és egy barátnőre.
Ahogy arra sem, hogy az orrom előtt alakul majd át macskából emberré, majd magyarázza el nekem, hogy a varázslat, amiben gyermekként hittem valóban létezik. Vagy arra, hogy ismeri a szüleimet. Vagy arra, hogy… Szóval maradjunk annyiban, hogy eléggé sokkot kaptam ahhoz, hogy macska képében csempésszem fel a hajóra, és onnantól ne akarjak tőle elválni. Még akkor sem, mikor nem épp sétagalopp vele az élet, vagy épp fogalmam sincs, merre jár, merre bujkál, vagy mit csinál. Mert tudom, hogy vissza fog jönni, mert mindig visszajön. Aznap is, mikor megismerkedünk, visszatért a táskájával, pedig semmi oka nem volt rá.

Azóta egyre felfelé ível a karrierem is: továbbra sem mondhatom magam világsztárnak, de a dalaimat milliók hallgatják a spotin, egyre több számunkat játsszák a rádióban, meg a zenecsatornákon, és hónapról hónapra kényelmesebb az életem. Persze nem is akarok nagy világsztár lenni, mert onnantól nem biztos, hogy lehetőségem lenne Rosieval maradni. Az ő életmódja… Nos egyikünknek sem volna szerencsés, ha egy paparazzi lekapná, mikor épp együtt vagyunk valahol.
Meg hát egyébként is… Ugyebár egy árva gyerek, aki még a szüleinek se kell, ne akarjon címlapokról álmodozni.

Vállig érő, göndör haj, nem túl markáns arcszőrzet, és a sminkesemnek hála tökéletesen kiemelt szemek. Ez az, ami a mindennapokban látszik rajtam, kiváltképp, mikor felmegyek a színpadra egy koncerten. Továbbá persze a mindig elegáns, divatos öltözködés, és persze ugyan ezek a dolgok azok, amik miatt nem egyszer hittek már homoszexuálisnak. Pedig esküszöm, nem vagyok meleg – bár itt megjegyezném, hogy azzal sem lenne semmi baj, ha az volnék, de maximum enyhén metroszexuálisnak mondanám magam: azaz, épp annyira szeretem a nőket, mint a piperecuccaikat.
A magasságomról legyen elég annyi, hogy a 180 centivel még nem illenék be egy kosárcsapatba, de azért az átlagtól azért magasabb vagyok, és ami azt illeti ezzel nincs is semmi problémám.