Bosszúsan löktem be az egyszerű, londoni társasház ajtaját, miután hosszas várakozás - és egy elszívott, a későbbiekben mégis letagadni kívánt - cigaretta után végre valaki méltóztatott kijönni, így én is be tudtam menni. Persze, választhattam volna a hagyományos módszert, miszerint becsengetek, aztán vagy szerencsém van és beenged a vagy… úgyis beenged, ha otthon van, szóval tulajdonképpen nem volt vagy. Ellenben, ha csöngettem volna, akkor elmarad a meglepetés ereje, ami inkább az unokahúgomnak és az unokaöcsémnek szólt, mintsem Bastienak. Őt azt hiszem, hogy már az sem hozta volna ki a zenből, ha éjszaka valami letarolja felette a házat és arra ébred, hogy zuhog rá a jó öreg londoni eső. Talán csak a víz bosszantotta volna némileg, de arra is akad már varázslat, ugyebár. A lakóház meglehetősen egyszerű volt, noha határozottan nem lelakott, de nem is a varázsvilág Hiltonja, amivel ha jobban belegondolok: nem volt semmi probléma. Sőt! Jelen állapotomban szinte fogadni mertem volna rá, hogy feltartóztattak volna. Minden bizonnyal kevés rettentően magasan kvalifikált portás engedett volna be tíz centis, magassarkú bőr csizmában - kevés vérrel tarkítva -, neccharisnyában és egy olyan ruhában, ami többet mutatott, mint takart. Innen azonban nem dobtak ki, mindösszesen csak az a szomszéd, aki mellett besurrantam az ajtón illetett furcsa pillantásokkal. Azért őszintén reméltem, hogy nem hívja rám az aurorokat, éppen a pokol legkénkövesebb bugyraiba kívántam mindet, hiába voltam papíron én magam is egy közülük. A lakást, ahogy az ismert helyre elrejtett kulcsot sem volt nagy ördöngösség megtalálni. Az elmúlt három évemmel ellentétben el tudtam mindent olvasni, nem pedig az alapszintű orosz nyelvtudásommal - ami valójában pont arra volt elég, hogy véletlen ne adjam el a vesém egy kétesebb utcában - kellett hakniznom . Reggel volt még, bár már nem hajnalodott. Anyámék nevelése nem bizonyult teljesen hatástalannak, nem ölte ki belőlem az a csaknem tíz év, amit bűnözők között élve töltöttem, így óvatosan nyitottam a zárat, ahogy a kilincset is lassan nyomtam le, nehogy zajt csapjak. Nem kívántam idejekorán felébreszteni senkit sem. Bár egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy egy üres lakással vagyok ilyen óvatos, azonban alig hogy beléptem, magam után húzva a bőröndömet, máris sikerült összetalálkozni valakivel. A köszönésre azonban már nem futotta a neveltetésem megmaradt morzsáiból. - Merlinre, de megöregedtél három év alatt - húztam el a számat rosszallóan ciccegve, amint végig néztem a nővérem özvegyén és még csak nem is volt hazugság. Bastie tényleg úgy festett, mintha egy legalább hatvan évet leélt, megkeseredett öregember lenne, nem pedig valaki a negyvenes évei közepén. Nem foglalkoztam azzal a mélységesen elhanyagolható ténnyel, hogy csak azért nem lehetett betörésnek titulálni azt, amit az imént csináltam, mert kulccsal jöttem be, nem pedig varázslatot használva. - Charlotte nem írta a leveleiben, hogy ennyire vén lettél. A címet is ő adta meg - tettem még hozzá, miközben a fal mellé gurítottam a táskát, amiben az egész életemet tartottam. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem volt szükségem sok dologra. Fogalmam sem volt arról, hogy az unokahúgom, akivel hiába leveleztem néha napján, amikor biztonságosan lehetőségem nyílott rá, mennyit mondott el neki abból, hogy a balesete után felkeresett. Leginkább információkra vágyott, ám azzal nem szolgálhattam neki, vagy is csak nagyon kevéssel. Sosem voltam igazán aktív része az életüknek, sokkal inkább tekintettem úgy magamra, mint egy kósza árnyra, aki néha-néha felbukkant egy-egy családi eseményen, mint sem valódi nagynénire. Merlinre, még abban sem voltam teljesen biztos, hogy mikor születtek a gyerekek. - A helyzet az - kezdtem bele in medias res, mellőzve a kötelező köröket. Már a gondolattól is a hideg futkosott a hátamon, hogy jópofizni kell valakivel. Bastie amúgy se szorult rá ilyesmire, vagy ha mégis, akkor tudta, hogy azt biztosan nem tőlem kapja meg. -, hogy szükségem volna egy helyre, ahol elalhatok pár napig… hétig. Amíg nem találok valami sajátot, mert nagyon úgy néz ki, hogy vége a nomád, rejtőzködő életmódnak - fintorodtam el. Még mindig barátkoznom kellett a gondolattal, a korábbi főnököm, Potter egy mezei pszichológus nemesen és egyszerűen félreállítottak. Mintha csak egy egyszerű, mezei auror lettem volna a parancsnokságtól. - Szóval, szabad a kanapétok, vagy már van lakója éjszakára? - érdeklődtem, miközben mit sem törődve azzal, hogy pontosan úgy néztem ki, mint egy prosti - tegnapig tulajdonképpen az is voltam, de legalább luxus prosti - a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Szerencse, hogy már nem Svetlana arcát, hanem a sajátomat viseltem - még ha a hajam és a testem többi részét egyelőre lusta is voltam visszaalakítani - , így a hangomon kívül volt még némi segítsége annak pontos beazonosításában, hogy kivel is állt szemben. Bár... talán ez még e nélkül is ment neki, reményeim szerint kevés olyan embert ismerhetett, aki csak úgy, minden meghívás nélkül ideállít és szállásért kuncsorog. Nem örültem volna a kanapébitorló konkurenciának.
Sose gondolkoztam el azon igazán, mikor lettem kifejezetten rossz alvó. Már otthon is koránkelő típus voltam, aki egy farmon nő fel, azt hiszem nem nagyon választhat más módot az élethez, de az alvással nem volt különösebb problémám. Talán a gyerekek születése után? Arra még biztosan emlékszem, hogy többször ébredtem meg éjszaka és hajnalban már a legkisebb mozdulatra, amit a babafigyelő recsegve továbbított, mintha bármelyik percben valami baj történhetne. Ava halála után egy ideig az alvás se nagyon ment, szóval ez most valami köztes állapot lehet. Az öblös bögrében feketén gőzölgött a kávé, és a kissé nyúzott pólóra, és rövidnadrágra rávettem egy fürdőköpenyt, de azért addig nem mentem el, hogy az övét is bekössem. Muszáj volt, az itteni időjárás jó pár fokkal hűvösebb volt, mint amit megszoktam, bár lassan már ez is annak számított, végülis csak több réteg, vagy mi a fene. Kisétáltam a keskeny kis erkélyre, hogy ott fogyasszam el a kávé maradékát, mert csak így tudtam elválasztani gondolataimat az íróasztalom fiókjában lévő aktától. Vagyis a gondolataimat nem igazán, de legalább a szemem. Egyetlen pillanatig se adtam fel, és bár az otthon szent volt, most egyedül voltam pár napot, ezért úgy voltam vele, a környezetváltozás talán nézet váltást is hoz magával. Nem jött be. Egészen rábasztam. Ott volt jó pár hasonló eset, az aranyvérű lányok, és éreztem a zsigereimben, hogy kell lennie kapcsolatnak, hogy hiába az országokat, kontinenseket átívelő helyszínek, valaminek ott kell lennie. De azzal is tisztában voltam, bármennyire koncentrálok, muszáj szünetet tartanom, mert így egyszerűen képtelennek bizonyultam megtalálni azt a kis morzsát, amin elindulhatnék. Frusztráló volt, éppen úgy, ahogy a Minisztériumi helyzet, bár engem ez jelen pillanatban különösebben nem érintett, lassan biztos lesz kihatása a munkámra. A politika sose állt különösebben közel hozzám, talán mert taszított az álszentség, és manipuláció, márpedig ezek nélkül nehéz politikáról beszélni. Bárcsak annyiból állna a munkánk tényleg, hogy nyomozunk, megoldunk dolgokat, aztán jöhet a következő, a hátam közepére sem kívántam azt a fajta bürokráciát, amivel minden második embert körbe kellett táncolgatni egy-egy nyomozati anyaghoz például. A számhoz emeltem a bögrét, és abban a pillanatban hallottam a zár zörgését. Talán inkább megérzésnek lehetne nevezni, hiszen a város zajától nehéz lett volna ezt igazából kivitelezni, mégis tudtam, hogy mozdul egy kulcs. Visszamentem a lakásba, kezem a köpeny zsebében lévő pálcámra kulcsulódott, bár anélkül is tökéletesen magabiztos voltam. Ebben az időpontban nem kellene senkinek sem itthon lennie, vagy hazajönnie, olyannak főként nem, akinek kulcsa is van a lakáshoz. A belépő arca csupán néhány tizedmásodpercre zavart össze, mint amikor az ember egy árnyra még egyszer rá kell pillantson a sötétben, hogy biztos csak egy póló, és nem egy szellem. A száját elhagyó mondatra csak felhúztam a szemöldököm, ha két másodpercnél több kellett volna, hogy felismerjem, ez bizonyosan megerősítette volna a dolgot. - Már az előtt megöregedtem. - Simítottam végig az ősz szálakkal tarkított borostán az államon. - Londonban így mondják, hogy jó reggelt? - Automatikusan nyújtottam felé a kávés bögrémet, családtag volt, és pont úgy nézett ki, mint aki rászorul a tartalmára. Mindig is szabados volt a stílusa, bár értékeltem, hogy azon alkalmakkor, mikor a gyerekek közelében volt, kifejezetten visszafogta magát. Mondjuk valahogy hasonló lehettem a szemében, és a legtöbb korábbi kollégám szemében én magam is, furcsa ez a felismerés. KisBogyó említésére azonban kénytelen vagyok a múlt helyett a jelenre koncentrálni, bármennyire szebbek is azok a szertefoszló képek. - Gondolom neki nem tűnt fel, elvégre pont így néztem ki nagyjából… mindig is. - Vontam meg a vállam, nem tudom mit várt, ha még párszor elmondja, akkor magamra veszem? Ennél csak durvább séréseket hallottam nap, mint nap, attól függően, kit vettünk épp őrizetbe. - És Aurora. Már a második nevét használja, erre kérlek figyel oda. - Tekintetem pedig nem a ruháján, hanem a bőröndjén akadt meg. Egy pillanatig mertem remélni, hogy egy jól megtermett ember holtteste van benne, és azért jött, hogy segítsek neki elrejteni, aztán biztosítsak alibit. Amilyen gyakorisággal, és hosszúra nyúlóan szoktunk találkozni, igazából ez nagyon is ésszerű feltételezés volt részemről. A másik opció, miszerint hosszabb időre jött látogatóba, valahogy nagyon hihetetlennek tetszett. Nem voltunk rossz viszonyban, egyszerűen csak a munkája miatt folyton úton, és leginkább veszélyben volt, ezért sose erőltettük ezt az “egy család vagyunk” dolgot. Írt és jött, amikor tudott, és akart. - Vége? Miért? Azt hittem, hogy még nagymama korodban is prostiként fogsz flangálni. - Nem csípős megjegyzésnek szántam, tényleg az az igazi, a haláláig dolgozó emberként ismertem, céltudatos, és utálja, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ő akarja, vagy eltervezte. Francba, ez is milyen ismerős. - Igazából plusz ágyunk is van, KisBogyó itthon lakik, csak most valami kiránduláson vesz részt, de BébiSárkány csak szünetekben jár haza, szóval ha csak nem ragaszkodsz a derékkínzó kanapéhoz, ágyban is alhatsz. Elhallgattattam a fejemben furcsán megcsendülő vészharangokat, mit számít pár nap, néhány hét. Talán már holnap megfojtjuk egymást, vagy a köztünk húzódó feszültség majd arra sarkallja, hogy minél hamarabb találjon saját lakást. Vagy engem, hogy én költözzek el. Valahogy úgy éreztem, ez se különösebben állhat távol a valóságtól, amiben egy fedél alatt fogunk élni. - Kérsz még kávét, vagy valami erősebbet? - Én aztán nem ítélem el, ha a reggelt alkohollal tolná meg, az öltözékéből ítélve nála még az előző este tart, tulajdonképpen. Remélem felfelé jövet találkozott Mrs. Robinsonnal, és most már az egész háztömb azt hiszi, hogy amíg nincsenek itthon a gyerekeim, addig kurvázom. Felemelő lenne.
Dobálózhattam volna olyan idejétmúlt, hazug, a “várva várt” viszontlátásoknál mégis kötelezően elhangzó frázisokkal, mint: semmit sem változtál vagy jaj de jó, hogy újra látlak, azonban, most - mint úgy általában - egyik sem fedte volna a valóságot. Szerencsére a sógorom már a nővérem halála előtt is, utána pedig pláne, olyan fából faragták, akit ez nem érdekelt. Szegényes, jócskán megkopott emlékeim között legalábbis ilyen kép élt róla. - Rossz tipp, így Oroszországban mondják - rántottam a vállamon, megkerülve őt, még beljebb engedve magam a lakásába, körülnézva a nappaliban, a szokbában, ahová beláthattam. Szép, fényes, tágas. Pont valami olyasmi, amit Ava is választott volna, ha megéli a költözést. Noha… amennyiben megéli azt, lehet költözés sincs. - Amúgy nem, ennyire nem voltál vén - toldottam még hozzá aprót biccentve, miközben elvettem a felém nyújtott bögrét. Egy pillanatig, csak egy röpke másodpercig, nem tovább, feléledt bennem a gyanú, hogy mi van akkor, ha mérhezett. De ahogy jött, úgy hajtottam el már a gondolat magját is. Nem azért, mert Bastiaan ne tudna gyilkolni, auror volt, ilyet még álmomban sem feltételeztem, a mi szakmánkban alapvetés volt, hogy ez nem személyes ügy csak... kellemetlen velejárója egy-egy ügynek; inkább azért, mert hirtelen érkeztem, jöttömről senki, még a tulajdon szüleim se kaptak levelet, hiszen engem is váratlanul ért a hír - hála Potternek, aki valószínűleg már két varázslatot is tudott, hogy ilyen felelős döntéseket hozott. Arról nem is beszélve, hogy komoly ütőkártyát tartottam a kezemben, amolyan Jolly Jókert, hiszen a valódi, az éppen viselt arcom pontosan olyan volt, mintha csak a szeretett felesége állna vele szemben. Így tehát a feltételezésemnek nem volt alapja, egyszerű, az elmúlt évek során felvett védelmi reakció volt, semmi több. - Szóval, azt mondod - fordultam felé, nekidőlve az egyik, éppen hozzám közel eső bútor, fotel, kanapé ki tudja, nem vettem szemügyre, támlájának -, hogy már ilyen öregen születtél? A nővérem nem, ő volt fiatal és oh, mennyire kibírhatatlan is azokban az években. - Talán nem kellett volna így beszélnem róla, főleg nem az özvegye előtt, de nem hittem abban, hogy ha valaki meghal, csak ódákat és szuperlatívuszokat zengünk róla, megszeppenve, az óvatosság talaján tapogatózva. Főleg ha az igazságról volt szó, az együtt megélt időről. Ava igenis rettenet idegesítő volt tiniként, nekem, az örökké háttérbe szorított, szociálisan kissé talán el is hanyagolt ikertestvérének legalábbis mindenképpen. - Hm… ez alapján akkor pedofilnak is vallod magad? - ittam bele a kávémba. Merline, életmentő koffein adag volt ez! Csak legyintettem. Felőlem Charlotte… pardon, most már Aurora, úgy hívatta magát ahogy úri kedve tartotta, ugyanaz a személy maradt. Nagyjából. A baleset óta tagadhatatlan: érzékeltem némi változást a leveleiben, azok hangvételében és mintha a kézírása is kicsit olvashatóbbá vált volna, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. A nővérem túlbuzgó, ezért néha kissé idegesítő lánya maradt így is, úgy is. - Lehet azt kéne - ültem le végül a fotalba, aminek eddig támaszkodtam. Megszabadultam már ugyan magassarkútól, az első dolgom volt, de a lábam még mindig sajgott utána. Nézhettem ki bárhogy, a szervezetem, a csontjaim sajos fiatalabbak nem lettek. - Jobban keresnék, mint aurorként, a metamorfmágiának köszönhetően pedig mindig a szeren tudnék maradni, dédnagymamaként is. Kösz, hogy mondod, ez átgondolandó - intettem, mintha valóban hálás lennék a remek tanácsért. Ha pénzorientált lettem volna - akkor most minden bizonnyal a szüleimnél hesszelek a hatalmas házunkban, nem egy közepesen nagy Londoni lakásban kuncsorgok a kanapén alvás remek lehetősége iránt - tényleg elgondolkozom a pályaváltáson. Annyi mindent láttam és tapasztaltam már, prostituáltnak lenni és idegenekkel szexelni azokhoz képest semmiség volt, kis nyaralás, némi túlzással. - Viszont remélem a strici szerepét azért vállalod. Csak így mutatóba, meg tudom védeni magam egyedül is, de ebben a cseszett patriarchális társadalomban valamiért komolyabban vesznek egy nőt, ha egy férfi is illegeti magát mellette. - Pedig határozottan veszedelmesebbnek tartottam magat, mint őt. - De amúgy egyszerűen áthelyeztek a Kommandóba - a részletekbe és miértekbe inkább nem mentem bele, főleg azért, mert erősen gyanítottam, hogy az öregedő sógorom inkább a főnökséggel, mintsem velem értett volna egyet, amennyiben vázolom a teljes szituációt -, így hát viszlát vándorélet. De jó is, hogy szóba kerül. Te egy ideje már a parancsnokságon hesszelsz, amikor éppen ledolgozod a napi nyolc órádat, amiért fizetést kapsz. Mit kell tudni Holden Briggsről? Mármint azon kívül, hogy a miniszter öccse és állítólag pontosan olyan bolond, mint a két korrupt geci bátyja, csak valahogy másképpen - ezt hallottam legalábbis, ami felettébb szórakoztató és nem kevéssé ironikus volt annak fényéban, hogy a Briggs család egyfolytában az aranyvérűeket - és indőnként a vérfarkasokat is - szapulta, mintha beakadt volna az a bizonyos lemez. Félreértés ne essék: a bolond emberekkel nem volt bajom, belőlük állt a világ és a szakma is, vérminőségtől függetlenül, inkább az érdekelt, hogy miben nyilvánul meg pontosan ez a bolondság; illetve egy olyan skálán, ami nullánál kezdődik és a végtelenbe, meg azon is túl halad, mennyi protekció kellett neki ahhoz, hogy megkapja a csinos kis irodáját, hogy aztán parancsokat ordibálhasson a beosztottainak. Erről, a boldogsággal és annak másságával ellentétben megoszlottak a vélemények. Nem mintha bármit is készpénznek vettem volna, ostobaság, nemes egyszerűséggel szerettem magam véleményt alkotni, ahogy paradox mód készülni is. - Ah milyen kedves, már-már szívet melengető ajánlat, de jó a kanapé is. A végén még megtalálom szegény gyerek ágy alá rejtett pornómagazinjait, aztán jól lebuktatom előtted mire költi a zsebpénzét. Hogy jó ötlet volt-e ideköltözni? Még ha csak ideiglenesen is. Franc se tudja, valószínű amúgy: nem. Arra mindenesetre több esélyt láttam, hogy túlélünk ketten egy, maximum két hetet egymás társaságában, kis feszültségben úgy hatvan-hetven négyzetméteren, mint Anyámmal, akivel szerintem az első, talán a viszontlátás sziporkázó örömének köszönhetően inkább a második napon, de biztos egymásnak estünk volna. Szerettük a másikat, csak nagyon különböző emberek voltunk, másképpen láttuk és gondoltuk a világ dolgait, ellenben a véleményünk mellett mind a ketten rettentő határozottan kiáltunk. - Van itthon kokód? - szalad magasba a szemöldököm meglepetést mímelve, könnyeddén elviccelve a tényt, hogy másfél évig voltam elvonón, mert rászoktam… voltaképpen minden szemétre, amit a mágikus és mugli utcákon csak talált az ember. Kevesen tudtak erről, ő volt az egyik, nem büszkélkedtem ezzel úton, útfélen, érthető okokból, még ha az álcám fenntartásának - és vélhetően az életem megtartásának - érdekében tettem azt, amit. - Egyébként köszönöm nem, még nekem is kicsit korai lenne az alkoholizáláshoz, de majd dél körül felbonthatnánk valami töményet, egy Vodkát mondjuk. Hoztam ajándékba. De egy cigaretta kivételesen eszméletlen jól esne - sóhajtottam, egy függő mindig függő marad, ezen nincs mit szépíteni és soha nem is lesz, hiába szerettem tagadni ezt az egyszerű, az életem tekintve talán a lehető legkevésbé megbotránkoztató tényt: inkább voltam rendszeres, mint sem alkalmi dohányos, aminek hangosan vallottam magam-, lehet itt bent ülve is, vagy csak ablak mellett? - érdeklődtem, miközben az irreálisan szűk szoknyám varázslattal tágított zsebéből előhaláztam egy gyűrött dobozt és az öngyújtómat.
A reggelek emberének sose mertek volna nevezni, és ezen nem segített az sem, hogy Arianne betoppant. Mondhatnám, hogy akár pálcát is ránthattam volna rá, de ez nem olyan hely volt, én pedig auror létemre se éreztem egy percig sem veszélyben itt magam. Maximum a kávém bánta volna, ha nem olyasvalaki lép be, akit ismerek, bár jobban belegondolva így is a kávém bánta. - Azt akarod mondani, hogy korábban megnyerőbb férfiú voltam? - Talán tényleg, végülis csak összehoztam egy normális házasságot, és két gyereket, még ha az álom nem is tartott túl sokáig. Az évek olyan gyorsan teltek, ő is így érezhette a beépített munka alatt, vagy még gyorsabbnak. Néha csak a fejem kapkodtam, mennyi idő telt el, mikor lettek szinte felnőttek a gyerekeim, és a tükörből visszapislogó, valóban vénembernek látszó alak, vajon egy gyanús szomszéd, vagy valóban én lennék. Meglehet egy borotválkozás sokat segítene, de akkor úgy éreztem, hogy a munkában majdhogynem ingerenciát éreznének a kollégák, hogy hozzám szóljanak. Az meg egyikünknek sem hiányzik. Nekem főként nem. - Meglehet, már nem emlékszem, volt-e fiatal pillanatom. - Vagy leginkább nem szeretnék. Azok az idők még boldogak voltak, színesek, kavalkádos másodpercek, amiket oly’ könnyedén pukkasztott ki a valóság szürkesége. A gyerekeknek szívesen meséltem, ha számított éppen nekik, ha érdekelte őket, mert azt akartam, ilyennek emlékezzenek az anyjukra, mert ez volt a lénye. De hazugság lenne azt mondani, nem voltak fájdalmasak a tovakúszó képek, mert minduntalan azt üzenték, most már nincs így, már nincs itt. - Pedofilnak? Ez komoly kérdés? - Szerettem volna érteni az észjárását, vagy talán még sem. Nem tettem szóvá a szavait, feleslegesnek tartottam, neki a testvére volt, pontosan tudtam, hagyja el bármi a száját, nagyon szerette a nővérét. Mindannyian máshogy küzdünk meg a gyászunkkal, a megjegyzéseit amúgy sem hiszem, hogy provokatív szándékkal tette. Ha így lenne, akkor amúgyis nekem címezte volna őket, nem volt az a nebáncsvirág típus. - Még egzotikum is lehetnél, a hetven éves tini, recseg-ropog, de még mindig babaillatú. - Fontam össze karjaimat a mellkasomon, végtére is mi lenne meglepő manapság a mi világunkban? Olyan, és annyiféle szolgáltatásból választhattak a bordélyokat látogatók, hogy ez talán még majdhogynem unalmasnak is számítana. - Természetesen, mehetne családi bizniszben, majd valahonnan leakasztok valami selyem köntöst, meg egy tarka boát, vagy a szőrme a menő? De figyelmeztetlek, kitartott futtatódként naponta ostoroználak, és csak a látszat kedvéért lehordanálak a sárga föld alá, csak úgy az önérzeted megtaposása érdekében. Semmi személyes, csupán a rendes kurva-strici álca végett. - Gondolkoztam el, majdhogynem képes lettem volna elképzelni a helyzetet, nem mint vágyálom, csak amolyan feltevés szinten. Mondjuk az ostorozós részen lehet tényleg el kellene gondolkoznom, ha túl sok időt töltünk együtt, mindig tudjuk, mi a vége. A Kommandóba. Végülis mondhatnám, hogy nem áll távol az eddig végzett munkájától, de ez hatalmas hazugság lett volna. Bár az is igaz, nehéz lett volna mondani egyetlen olyan részleget is, ahová az eddigi munkái alapján beillene, és ami nem az eddigi beosztása. Furcsálltam, hogy nem tette hozzá, miért történt mindez, de firtatni nem akartam, majd elmondja, ha nyomja a lelkét. Vagy ami annak a helyén van… - A munka így működik, ledolgozod az idődet, és aztán kapsz fizetést. - Jegyeztem meg, mintha valami olyasmi lenne ez, ami szokatlan. - Hogy mit érdemes tudni? Hm… Igazából elég munkamániás, szóval szerintem szót fogtok érteni egymással, ha nem a két dudás egy csárdában esete áll majd éppen fent. Szóval, hogy is mondjam. Kéz- és lábtörést? Leginkább arra panaszkodtak vele kapcsolatban, hogy milyen a stílusa, de ez a munkájának a minőségét nem hiszem, hogy befolyásolta volna. Elvégre nem arisztokraták seggét kellett nyalnia, egyszerűen vezetett egy nagyobb egységet. Talán néha a módszerei is megkérdőjelezhetőek voltak, azonban panasz igazán nem volt rájuk, vagy említésre méltó hacacáré körülöttük. - Szerintem azokat elcsomagolta, mihez kezdene nélkülük hónapokon keresztül? A zsebpénzét egyébként is arra költi, amire szeretné. - Nem, mintha ilyesmi miatt magyarázkodnia kellene, az amolyan fiús dolgokat egészen tudtam, több kérdőjel volt bennem a lányommal kapcsolatban. Merlin óvja, ha egyszer hazahoz véletlen valakit. Azon fent sem akadtam, hogy nem akart a szobába költözni, végtére is ő tudja, nekem mindegy volt. A kényelem miatt egyszerűbb a szoba, de gondolom még szoknia kell az ilyen dolgokat. Nem biztos, hogy tudni akartam, miket csinált, kellett csinálnia, azzal azonban tisztában voltam, egyik pillanatról a másikra nem megy az átállás, akkor sem, ha évekig ezzel foglalkozik az ember lánya. Akkor sem, ha valaki olyan szuperauror, mint Arianne. - Azt sajnos pont belekevertem az utolsó kávéba, nem gondoltam, hogy betoppansz ma. - Szerintem pontosan tudta a véleményem az ilyesféle szerekről. Nem voltam álszent, a magam egészség rombolójának a whiskyt választottam, de az ilyen tudatmódosítók szigorúan ezen a lakáson kívül. Arra sem tettem megjegyzést, hogy pontosan ezek miatt volt elvonón már, bár reményeim szerint csak viccelt. Azzal mondjuk pont tisztában voltam, a leszokás intézménye nem létezik, csupán a két adag közötti “szünet” lehet egész életen át tartó. - Jól van, akkor délben visszatérünk rá. - Bólintottam, bár a vodkáért nem éppen voltam oda. - Van erkély, inkább azt javasolnám, kicsit átfúj a szél is, hátha akkor nem gyullad rád ez a pacsuli felhő, ami körbevesz. Ez lenne a divat, vagy elvárás? - Nem volt büdös, egyszerűen csak tömény, gondolom mások ezzel rejtik el, hogy nem mindig volt idejük, vagy erejük műszak előtt fürödni, de róla nehezen képzeltem el, hogy ilyesmire lenne szüksége. Egyszerűen felvett szokás, gondolom.
