April Brewer

Sosem hivalkodó, sosem sznobizál. Nem fél kimozdulni a komfortzónájából, szívesen utazik és vág izgalmas kalandokba. Ez is kíváncsi, tapasztalatkereső személyiségéből adódik. Amúgy igen mozgékony, talpraesett és éles eszű.
Mindig vidám, közvetlen, mosolygós, barátságos természetű. Nagyon felelősségteljes, szívén viseli a barátai, társai sorsát, szeret barátai között lenni. Szeret mások helyett is odafigyelni azok egészségére. A türelem mintaképe, annyi türelem szorult belé, mint egy birkanyájba, ám ha valami csoda folytán valaki miatt az mégis elfogyna… hát nem kell a szomszédba mennie ötletekért.  
A tanárai szerint szorgalmas tanuló, aki mindig részt vállal a közösségi munkákban, minden iskolai programban lelkesen segédkezik, és egyszerűen mindenhol ott van. Szeretik, épp ezért a diáktársai többnyire kis pukkancsnak tartják, míg nem beszélgetnek vele pár percet, mikor is rájöhetnek, hogy igazából egy tök kedves, közvetlen csajszi, aki bármiről és bárkivel szívesen beszél. Sokat! Az, hogy a jövője érdekében maximalista a suliban, már egy egészen más kérdéskör. Csak egy egyszerű lány, aki mer nagyot álmodni, és tenni értük. Mindig az mondják, merjünk nagyot álmodni. Ő mer, és hisz magában, ennek köszönheti a magabiztosságát is, és soha nem hagyta, hogy bárki megingassa ezen hitét.
Nagyon kitartó, legyen szó egy apró, esetleg egy nagyobb cél eléréséről.

Számára nincs különbség Aranyvérű és félvér, sárvérű között, mindenkit egyenrangúként kezel, nemtől, bőrszíntől, származástól függetlenül. Az egyik legfontosabb szabály számára az élet tisztelete, így bárki is fordul hozzá, biztosan veheti, hogy ha tudo, mindent megtesz érte, hogy segítsen az illetőnek. És a sok locsi-fecsi tőle...

14 év alatt nem sok minden történik az ember lányával. Ám ha az egy boszi, akkor az már más téma.
Anyukám elmondása alapján kis súllyal születtem 38.hétre, 2270 grammal. Már nem fejlődtem a pocakban úgy, ahogy azt kellett volna, így meg kellett születnem. Második gyermekeként jöttem a világra, hiszen már volt egy akkor 2 éves bátyám. A gyerekkorom mesékből és történetekből álltak varázsló világból. Már akkor tudták a szüleim, hogy én is megyek majd a bátyám után. Hiszen a testvérem ment a Roxfortba. Utána én is mentem.
A Roxfortos évek hoztak egy kis változást az életembe, ugyanis már az első napomon szó szerint belerohantam az iskola egyik legcukibb srácába, tökéletesen lejáratva magam, és abban a szent pillanatban bele is zúgtam. A gond csak abban rejtezett, hogy utolsó éves volt, így elég hamar közölték az osztálytársnőim, hogy esélyem sincs. Én nem így láttam, nekem elég volt belenézni azokba a szikrázó, zöld szemekben, és tudtam, hogy kell tennem egy próbát. Nem akartam, hogy izzadtságszagú legyen a dolog, úgyhogy nem erőlködtem, csak mosolyogtam rá kedvesen, mikor szembejött. De aztán tényleg ment tovább, jómagam meg beletörődtem ebbe.
Sok barátra tettem szert, ellenségem szerintem nem is lett soha.
Harmadikos koromban bekerültem a Kviddics csapatba, ám cserejátékos akartam csak lenni, ha valaki lesérül, akkor büszkén helyt állva és emelt fővel küzdjek majd. Az egyik mérkőzésen azonban megsérültem, lezuhantam a seprűről és törött karral kerültem gyógyítóhoz. El lettem tiltva egy évig a meccsekről, csak gyakorló órákon vehetek részt. Igazából nem is a kedvencem, de a bátyám miatt teszem ezt. Pedig lehetnék csak néző is. De az milyen már?
A bátyám hangja olyan, mintha állandóan hangosbemondóba beszélne. Eszményi orgánuma van, anya szerint el kéne mennie valami rikkancsnak, mert sose rekedne be. Mondjuk én nem szoktam berekedni, ami fura, mert mindig is többet beszélek nála. Sokkal de sokkal többet...rengeteget és lehet ezzel a bátyám agyára is megyek. Még mindenki más agyára.
A barátnőm haja mindig ezerfelé áll, göndör, pedig az enyém az egyenes és nem is az övé. Ő állandóan panaszkodik, kisebb dolgokkal jön, holott ezer meg egy nagyobb problémája is lehetne. De... egy ilyen aprósággal jönni, hogy a pálcát nem tudja megfogni rendesen... ilyen hatalmas körmökkel én sem tudnám. A hideg is kiráz annak látványától. Aztán újabb panaszkodással jön. „Ha Ő nem lehet az enyém...” Basszus... Ennyi idősen az ember ne akarjon beülni a sarokba és vagdosni magát. Előtte az élet és ilyennel jön... azt hiszem új barát után kell néznem rövidesen.
Szabadidőmben a lények körül vagyok, próbálok elsajátítani ezt-azt és érdeklődni minden új iránt. Talán az agyára is megyek ezzel a felnőtteknek. De szeretek tanulni, főleg ha az érdekel is.
Szeretek az állatokkal barátkozni, vannak vadabbak és vannak szelidebbek is, vannak távolságtartóak és akadnak akik rögtön a nyakadba másznak. A bátyám nagyon aggódik mikor kijövök ide, pedig már mondtam, hogy nem egyedül vagyok itt és tartom a távolságot is a nagyobb „fenevadaktól”. Még szót is fogadok a szakértőknek. De ez a sorsom. Kishúg vagyok a bátyámnak.

Egy tekercs pergamen, elnyűtt penna és sötétkék tinta hevert az asztalon. A körül ölelő néma csendet kihasználva borultam a házi dolgozatom fölé. A lúdtoll sercegett a papíron, a levegőben pedig régi könyvek illata terjengett. Ez volt a kedvenc helyem az egész kastélyban, és most még indokom is volt, hogy itt lehessek. Három láb hosszú házi fogalmazást kellett írnom a következő hétre az átváltoztatástan órára.
A könyvtár csendjét sietős léptek zavarták meg. Ezzel az én gondolataimat is.
- Szia!
Ő volt az. A fiú hosszú, fekete talárban, kezében vaskos könyvekkel állt meg az asztal mellett. Kedvesen rámosolyogtam és elvettem néhány enciklopédiát a mellettem lévő székről, hogy a fiú leülhessen.
- Szia, Tyson!
A fiú leült, néhány percig csöndben rendezgette a könyveit, aztán nagyot szusszantva megszólalt. Nem tudta, hogy zavar-e, de szeretett velem beszélgetni. Nem sok barátja volt, mondhatni rajtam kívül senki, így mindig megragadta az alkalmat a társalgásra, ha velem volt.
- Készen van már a bájitaltan beadandód? - Titokban még mindig élt benne a remény, hogy  egyszer észreveszem majd őt, mint fiút is. Nem csak barátként fogok vele eljárni valahova, vagy nem csak régi ismerősökként fogunk együtt sétálgatni a kastély parkjában. Egy helyen nőtünk fel, és már egészen kicsi korunkban ismertük egymást.
- Nem még. - ráztam meg a fejem, de már régen visszamerültem az átváltoztatástan rejtelmeibe. Nem akartam megbántani a fiút, akinek én voltam az egyetlen barátja, de muszáj volt még aznap befejeznem a feladatot.
A fiú megértően bólintott. A hatalmas ablaküvegeken beáramló napfényben szinte lángolt a dús, selymes hajkoronám. Zavart valami. Már percek óta némán bámul a srác. Újra visszafordultam a pergamenhez, amin a már félig kész dolgozatom állt, a srác pedig egykedvűen vett elő egy tankönyvet a mellette tornyosuló halomból.

165 cm magas, 50 kg. Barna, haj, nagy kék szemek, jókora pillákkal jellemzik. Arca finom ívű, fiatalos, kislányos. Alapvetően állandóan mosolygós arcú. Ízlésesen öltözködik. Mind az öltözködésben, mind másban keresi a minőséget, nem pazarló és nem hivalkodó. Csakis Márkás ruhái vannak. A végtelenségig ápolt, mindig mindene gyűrődés és piszokmentes, frizurája, körme. A koszra sem allergiás, akadnak napok, mikor tiszta kosz mindene. Sminkje nincs.