Caspar Morrison

a - Az “a” a legteljesebb Én-kép betűnk. milyennek, és mekkorának érzi magát. Bezárkózik-e a külvilág elõl, vagy nyit egy kis rést, amelyen keresztül a világ történései eljuthatnak hozzá. Megmutatja az írót, mint gyakorlati embert, elárulja a munkához való viszonyát. A szűk, összenyomott “a” betű a szorongatottság, és szorongás jele, mint ahogy az enyém is ilyen.

b - A „b” a szerzés, a bekebelezés, a birtoklás betûje. Következtethetünk belõle írójának az anyagi javakhoz való viszonyára, a megszerzés módjára, néha még táplálkozással kapcsolatos szokásaira is. Az én betűm azt jelzi, hogy birtokló típus vagyok és általában addig nem nyugszom, amíg meg nem szerzem magamnak azt, amit vagy akit akarok.

c - A „c” a család betûje, egyben félovál is, tehát az Én-kép fele. Ez azt mutatja, hogy a családnak nagy hatása van rám, de a kis kampó a “c” betű tetején azt jelzi, hogy nem kaptam olyan családi hátteret, mint amilyet szerettem volna, tragikus múltról árulkodik, amiről az író (vagyis én), nem szeret beszélni.

d - A „d” a szellemi kihívások betûje. Megmutatja, hogy írója kedveli-e a szellemi kihívásokat, rendelkezik-e ezen a területen az átlagosnál több szellemi élménnyel. A hosszú, határozott vonás azt jelzi, hogy vágyom a tudásra, míg a d dombú része azt jelzi, hogy nagy tudással rendelkezem.

e -Az „e” szellemi önértékelésünk betûje. Azt mutatja meg, hogy írója tisztában van-e szellemi értékeivel, nem becsüli-e túl, vagy éppen alul önmagát ezen a területen. A kis hurok azt jelzi, hogy nem szeretem önmagamat, a nagyobb lendülettel írt alsó rész viszont azt jelzi, hogy ezt elrejtem mások elől, és a külvilág felé magabiztosnak mutatom magam.

f - Az „f” az érzelmek betûje, amely mindkét nemnél a férfi szerepet jelzi. A férfiaknál a férfiasságot, a nõknél az ehhez való viszonyt mutatja. Az hogy ennyire hosszú a szára egyértelmű dominanciát jelez, nehezen, vagy egyáltalán nem engedem át senkinek az irányítást, mindent a saját kezemben kell tartanom. Az, hogy a felső rész ennyire rövid, az azt jelzi, hogy makacs vagyok, és nem lehet eltántorítani az elhatározásaimtól.

g - A „g” a szexualitás betûje. Megmutatja írójának vágyait, törekvéseit, élménykészségét. Az hogy ennyire hosszú és határozott vonal vezet lefelé azt jelzi, hogy nagy étvágyam van és szeretek “kísérletezni”. A kis hurok fent azt jelzi, hogy sok vágyat elnyomok magamban, amik hajlamosak a legváratlanabb pillanatokban előtörni.

h - A „h” betû a házat, az otthont, a családi tûzhelyet, a tûzhely körül ülõket szimbolizálja. Ez azt jelzi, hogy fontos számomra az, hogy valamit nevezhessek az otthonomnak, és hogy vágyom a nagy családra, de általában falakba ütközöm. A reménykedésem viszont sosem hagyott alább, akármennyi csalódást is kellett a múltban el szenvednem, miközben ezt a vágyaimat próbáltam meg kergetni. Most, független emberként ez könnyebb lehetne: de nem az.

i - Az „i” a legteljesebb Én, az író személy "érték mértéke", azaz a személy önértékelését mutatja meg. Ez azt jelzi, hogy néhány értékemmel tisztában vagyok,de alapvetően nehezen fogadom el önmagamat. Mások véleményére nem hallgatok, és nehezen lehet meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Vagy szinte lehetetlen. Törekszem a hibáimnak a kijavitására, és szeretnék változni, de ez sokkal nehezebb feladatként élem meg, mint a legtöbb ember.

j - A „j” az író anyagi javakhoz való hozzáállását jelzi, valamint megmutatja, hogy az illetõ mennyire tudja megvalósítani vágyait. Ez azt mutatja, hogy határozott elképzeléseim vannak a céljaimról, amikhez egyenes út vezet a számomra. Nem tudnak letéríteni erről az útról. Az, hogy a pont ennyire közel van a vonáshoz azt jelzi, hogy nem túlságosan foglalkoztatnak az anyagi javak.

k - A „k” a munka, a kreativitás, és a kivitelezés betûje. Megmutatja, hogy írója a munkavégzés terén a tervezõ, vagy inkább a kivitelezõ típushoz tartozik-e. Nálam ez azt jelenti, hogy inkább a kivitelezés embere vagyok. A kis hurok kevés kreativitást sugall, ahelyett hogy álmodoznék inkább cselekszem, sokszor meggondolatlanul.

l - Az „l” az ismeretek, a tudás betûje, amely szellemiségünket, ismereteinket jelöli. Megmutatja,hogy van-e igényünk az ismeretek megszerzésére, és van-e élményünk a szellemi szféra területén. Jelzi ismereteink szélességét, mélységét, biztonságát. Pedagógus betûnek is nevezik, mert jelzéseket ad arról, hogy írója képes-e tudását másoknak átadni. Utal arra is, hogy a megszerzett tudást a személy hogyan tudja a hétköznapokban alkalmazni, kamatoztatni. Az, hogy kis hurkot rakok a tetejére ez azt mutatja, hogy van tudásom, a nagy vonás az alján pedig hogy kifejezetten jó érzékem van ahhoz, hogy ezt a tudást másoknak átadjam. Nem hiába lettem professzor. Az, hogy ilyen hosszú, azt is elárulja, hogy a tudásom sok területre kiterjed.

m; n - Az „m” és az „n” a társasági kapcsolatok, a szociabilitás betûi. Abból, hogy írója árkádosan, vagy füzéresen írja, következtethetünk a közösség felé való nyitottságára, vagy az ettõl való elzárkózására. A három törzsvonal az én-te-õk viszony szimbóluma. A törzsvonalak egymástól való távolsága egyenesen arányos azzal a távolsággal, - vagy közelséggel -melyet partnerünk, illetve a közösség iránt érzünk. Határozottan zárkózott típus vagyok inkább, ezt a betűim is jelzik. Nem szeretek megnyílni másoknak, de szívesen veszek részt társasági összejöveteleken, viszont magamról soha nem beszélek, inkább hallgatok másokat, és csendes megfigyelőként veszek részt mindenféle szociális összejöveteleken.

o - Az „o” az „a” mellett a második Én-kép betûnk. A teljességet, a mások számára érzékelhetõ Én-t jelképezi. Az önértékelés betûje, melyben a jó közérzet is tükrözõdik. Harmónia-érzés esetén telt, pszichés sérülések elõfordulásakor viszont formátlan, törött,horpadt vagy szöges lehet. Kell magyaráznom? Nem igazán tűnök mások számára jókedvűnek, ettől függetlenül képes vagyok magabiztosságot tükrözni mások felé. A komorságom és szigorúságom sokszor nem tesznek túlságosan megközelíthető személyiséggé.  Az is kétségtelen, hogy eléggé formátlan, ez pedig sok mindent megmagyaráz.

p - A „p” a nõiesség betûje. Férfiaknál az ehhez való viszonyt, nõknél saját nemük elfogadását jelzi. A nőket nehezen tudom hova tenni, nehezen értek velük szót, de ez főleg azért van, mert soha sem érdekeltek igazán, a látszatra viszont adni kell ugyebár. A betűm tökéletes jelzi, hogy nem túlságosan foglalkozom velük, de hogy ezt a képzetet ellensúlyozzam, hosszabbra húzom a szárat, mint szükséges lenne.

r - Az „r” a karrier, az egyensúly, a siker betûje. Megmutatja írójának karrier utáni vágyát, esetleg ennek hiányát. A kis hurok jelzi azt, hogy nagy sikerre nem vágyom, de hogy a végét ennyire kunkorítom azt jelzi, hogy fontos számomra a karrierem és a munkám, amiért szívesen dolgozok és élvezettel tölt el.

s - Az „s” a szerzés betûje, mely az anyagi javak megszerzése terén kialakított szokásait árulja el író személynek. Nem túlságosan érdekelnek az anyagi javak, de spórolós típus vagyok, aki beosztja a pénzét, minden eshetőségre felkészülve.

t - A „t” betû áthúzása a vezetést, a vezetettséget, a dominancia igényt, az akaraterõt szimbolizálja. Szeretek én lenni a vezető, minden területen, ahogy ez tisztán látszik is a betűn. Nem szokásom másoknak átengedni az irányítást: utálom, ha tehetetlen vagyok másokkal szemben.

z - A „z” a harmónia betûje. Megmutatja írójának harmónia utáni igényét, valamint azt, hogy képes-e ezt megteremteni önmaga és a külvilág között. Ebben szörnyű vagyok, semmilyen harmónia nincs az életemben.

Az árvaház eddigi nyugodt csendjét éktelen bömbölés veri fel, és nem telik bele sok idő, hogy a nevelők egyike kisiessen a kapuhoz, ahol egy auror fog a kezében egy elképesztően pici, bömbölő csecsemőt.
-Miben segíthetek? – Kérdezi a nevelőnő kíváncsian fürkészve az aurort és a kezében lévő kisbabát.
-Jó napot, Johnston  vagyok. – Mutatkozik be hivatalosan a férfi.
- Nem tudom, hogy az igazgatónő értesítette-e, arról, hogy ma érkezem meg az új lakóval. – Pillant le a kisbabára, aki a kis ringatás után abbahagyja a sírást és szomorúan néz fel az aurorra.
-Ó, igen, már emlékszem. Ő az a gyermek ugye? – Kérdezi együttérző hangon és már lép is arrébb az ajtóból, hogy beterelhesse a férfit.
-Igen. – Bólint.
-Szörnyű világban élünk. Ki képes a saját gyermekét egy szemeteskukában hagyni, hogy ott haljon meg? – Kérdezi a nevelő fejcsóválva, miközben sajnálkozó pillantásokat vet a csecsemőre.
-Megtalálták már az édesanyját? – Tesz fel egy újabb kérdést, miközben óvatosan átveszi a kisfiút az aurortól, és kedvesen lemosolyog rá.
-Nem… sajnos az ilyen ügyeket nehéz megoldani. Valamikor az éjszaka közepén történhetett, nincsenek szemtanúk, és az is csoda, hogy a gyerek életben maradt. Nem tudjuk milyen régóta lehetett abban a szemetesben, de a Szent Mungóból származó  jelentés szerint elég régóta. – Mondja sóhajtva. A nevelőnő is csak sóhajt.
-Az igazgatónőt abban az irodában találja, ha kellene papírmunkákat végezni. – Mutat egy ajtóra.
-Köszönöm, hogy elhozta. – Ezzel hamar el is köszön a férfitól és elsiet a babával a kezében.


-NEM! – Tiltakozom teljes erőbedobással, de szokáshoz híven semmit sem ér az, hogy én mit akarok és mit nem.
-Caspie! Viselkedj rendesen! – Szól rám az „anyám” szigorúan, de én makacsul összefonom magam előtt a karjaimat és eszem ágában sincs beülni a kocsiba. Még egy darabig mindketten próbálnak könyörögni azért, hogy engedelmeskedjek, de eszemben sincs követni két vadidegennek az utasításait. Egészen addig a pillanatig, amíg „apám” nem fogja magát és minden tiltakozásom ellenére, szinte bedob a kocsiba. Egész út alatt nem szólok hozzájuk, csak bámulok ki makacsul az ablakon, és teljes mértékben elengedem a fülem mellett a szidásokat, hogy miért verekedtem össze az egyik ovis társammal. Ők ezt nem érthetik. Nem érthetik milyen az, amikor a többi gyerek úgy néz rám, mintha maga a sátán gyermeke lennék, amiért nem ismerem a szüleimet és amiért örökbe fogadtak. Nem tudják milyen gúny tárgyának lenni, a felnőtteknek nincs soha semmilyen fogalmuk semmiről. Amikor hazaérünk akkor is úgy kell beráncigálniuk a házba, és akkor sem szólalok meg, amikor szobafogságra ítélnek. Azon sem lepődöm meg, hogy egy hét múlva visszavisznek az árvaházba, amit ugyanolyan némán viseltem, mint amikor leszidtak azért, mert megütöttem azt a gyereket.


-Cas! Átjössz hozzánk játszani iskola után? – Kérdezi az egyik osztálytársam, de csak csalódott mosollyal megrázom a fejem.
- Sajnos nem lehet. Megígértem a szüleimnek, hogy ma hamar hazaérek. – Mondom, mire bosszúsan sóhajt, de elfogadja a dolgot, mert nincs más választása. Ezek a szabályok minden családnál mások. Vannak akik elképesztően lazák, mert úgy érzik, ezzel teszik nekem a legjobbat. Úgy kezelnek, mintha a legjobb haverjuk lennék, nem pedig a gyerekük, akit örökbe fogadtak azért, mert nekik nem lehetett sajátjuk, vagy éppen nagyon jótékony kedvükben voltak. Vannak akik ennek az ellenkezőjét teszik, és mindenben beszabályozzák az életemet, mint a mostaniak is. Nem mondom azt, hogy nem igyekeznek abban, hogy jó szülők legyenek, én viszont sosem voltam az a nagyon egyszerű gyerek, akármennyire is igyekeztem mostanában normálisan viselkedni, mert belefáradtam a sok költözködésbe.
-Hát jó. Talán majd máskor. – Bólint és ott hagy, én pedig elkezdem összepakolni a tankönyveimet a táskámba és megindulok kifelé az iskolából. Hamar észreveszem az ismerős kocsit, mire nem túl lelkesen, de beszállok, az „anyám” pedig már hajt is velem haza, miközben kifaggat arról, hogy mi történt az iskolában. Becsületesen próbálok neki válaszolni, de hamar észreveszem, hogy egyáltalán nem úgy viselkedik, mint szokott, sőt… mintha kicsit ideges is lenne.  Amint hazaérünk és felmennék a szobámba, hogy belekezdjek a házi feladatokba, bizonytalanul megszólít.

-Caspar. – Ez nem jó jel. A teljes nevemet használta, az pedig sosem jó jel.
- Igen? – Fordulok hozzá vissza várakozva.
-Peter és én beszélni szeretnénk veled. – Ez nagyon nem jó jel. Csendben fürkészem „anya” arcát, majd csak bólintok és ledobva a táskámat követem a nappaliba. Kivételesen még csak azért sem szól, mert nem a helyére tettem le a táskát, és különben is minek dobálom… ez pedig csak még jobban idegesít, mert tudom, hogy rossz hírek következnek.
Leülök a kanapéra, ők pedig szemben velem és úgy érzem magam, mintha egyenesen azt akarnák közölni velem, hogy ki fognak végezni.
-Azért akartunk veled beszélni, mert… jó hírünk van. – Kezd bele „apa” a beszédbe végre valahára. Jó hír? Akkor miért néznek így rám?
- Mi lenne az? – Kérdezem kicsit türelmetlenül, mikor újabb hosszú csend áll be közöttünk.
-Mi… mi kisbabát várunk. – Mondja végül „anya”, mire egy kicsit elsápadok és behatóan a szőnyeget kezdem el tanulmányozni.
-Tudod, hogy nagyon szeretünk, és… örültünk, hogy megosztottad velünk az életünket, de… nem tudnánk eltartani két gyereket... – A többit már nem is hallom. Csak ökölbe szorítom a kezeimet és kizárom a hangjukat, ahogy próbálnak magyarázkodni arról, hogy ez nem miattam van, hanem azért, mert tényleg nincs elég pénzük két gyerek tartására. De én tudom, hogy nem erről van szó. Egyszerűen csak egy pótlék voltam, mert nem lehetett saját gyerekük, de most, hogy már lesz egy, én már nem kellek. Teljesen világos, akármilyen szép köntösben is akarják ezt előadni.
-Megyek csomagolni. – Mondom végül halkan, majd felkelek a kanapéról és felmegyek a szobámba… ami többé már nem az én szobám, hogy összeszedjem azt a három-négy személyes tárgyat, amik tényleg az enyémek és nem tőlük kaptam.


A roxfortos levelem a legváratlanabb pillanatban érkezett. Nem is igazán tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert habár a legtöbb családnál, ahol eddig voltam, mindig voltak varázslók, de velem semmi különleges nem történt soha. Soha. Semmilyen különleges képesség, nem jelent meg a varázserőm, és a mostani nevelőszüleimet már hallottam is arról sutyorogni, amikor azt hitték, hogy nem hallom őket, hogy valószínűleg soha nem is lesz varázserőm. Így tehát azt hittem, hogy én nem fogok csatlakozni ahhoz a bizonyos varázsló közösséghez és úgy voltam vele, hogy talán nem is lenne ez olyan nagy baj. Amit eddig tapasztaltam azoknál a családoknál… egyedül abba a reménybe tudtam belekapaszkodni, hogy azért viselkednek így velem, mert varázslók, és a muglik talán sokkal rendesebbek lennének. Bár lehet, hogy ezzel is csak próbáltam valami pozitívba kapaszkodni: hogy talán nem az egész világ ennyire keserű, hanem csak ez az egy kis szeletkéje. Aztán valamilyen különös oknál fogva, most mégis itt van előttem a bagoly, aki erőszakosan próbálja a tudtomra adni, hogy ideje lenne elvennem tőle a levelet. Még mindig kissé zsibbadtan, de végül átveszem tőle az írást, és kicsit még mindig hitetlenkedve olvasom végig a sorokat, újra és újra, mintha attól tartanék, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, amit valaki el akar velem hitetni ahhoz, hogy olyan reményekbe ringassam magam, amik soha nem fognak valóra válni.

Végül elrakom a levelet a fiókom mélyére, és nem szólok róla senkinek. A napok könyörtelenül telnek, ahogy általában mindig, most is vissza kerülök az árvaházba, és az egésszel le is rendeztem volna magamban azt, hogy a levél biztos hamisítvány és én csak egy mugli vagyok. Egészen addig a délutánig.
-Cas. Cas! Caspie! - Az utolsó becenévvel olyan fintorral nézek fel az idősebb lányra, mintha egyenesen egy pofont kaptam volna.
- Ne hívj Caspienek. - Figyelmeztetem, majd vissza is fordulok az éppen olvasott könyvemhez.
-Ne legyél már ilyen. Azt hallottam, hogy nem kaptad meg a roxfortos leveledet. Igaz ez? Elég rossz le… - Igazából semmi rossz szándék nem volt a lány szavaiban. Nem akart kigúnyolni, ahogy sokan mások, valamiért mégis mintha elszakadt volna bennem valami. Mindig is forrófejű voltam, de ami ezután következett arra senki, pláne én nem számítottam, ugyanis… a lány haja lángolni kezdett. Később kórházba kellett szállítani, miközben én még mindig sokkosan üldögéltem, némán fogadva a rám záporozó kérdéseket. Csak egyetlen gondolat tudta kitölteni az agyamat: úgy látszik mégis varázsló vagyok.



A homlokomat nekitámasztom a falnak és csukott szemmel hagyom, hogy rám zúduljon a víz a zuhanyrózsából. Utálom az egyre másra megjelenő gondolataimat és utálom azt, hogy a kortársaimtól eltérően nem a lányokra gondolok állandóan, hanem épp ellenkezőleg. Nem vagyok hülye, pontosan tudom, hogy ez mit jelent, de nem vagyok hajlandó elfogadni. Mégis összeszedem minden bátorságomat, elzárom a vizet, és egy gyors törölközés és öltözés után erőt veszek magamon, és bekopogtatok „apám” dolgozószobájának ajtaján.
-Gyere be. – Szól ki. A hangja eddig mindig megnyugtató volt, és ez az első olyan család, ahol úgy érzem, tényleg teljes jogú tag lehetek. Ezért is döntök úgy, hogy ideje ezt a… problémát megbeszélnem valakivel, akiben igazából kezdek megbízni.
-Zavarhatlak? Vagy nagyon sok a munkád? – Kérdezem bedugva a fejemet az ajtón.
-Nem zavarsz, gyere csak, fiam. – Invitál be mosolyogva. Fiam. Ez az első alkalom, amikor tényleg úgy érzem, hogy szívből mondja ezt nekem valaki.

Beljebb lépek és leülök az egyik kényelmes fotelbe, abba a fajtába, amibe az ember boldogan belesüpped és belemerül egy jó hosszú beszélgetésbe.
-Valami baj van? – Kérdezi „apa” kedvesen, én pedig először megrázom a fejem, de aztán kis habozás után mégis bólintok.
- Tudod… egyre többször kerülnek szóba a lányok...
-Ó, hát erről van szó! – Mosolyodik el büszkén, mire lehajtom a fejem.
-Ha bármilyen tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzám bizalommal, szívesen segítek. – Biztosít.
- Én… én azt hiszem… hogy nem a lányokat… tudod… – Mondom ki nagyon nehezen. Súlyos, mély csend telepedik a szobára. Olyan csend, ami egy cseppet sem kellemes.
-Takarodj. – Hangzik az „apám” hangja, ami egyáltalán nem a kedves, megnyugtató hangszín, ami eddig jellemezte őt.
- Tessék? – Kérdezem felpillantva rá, de a szemében lévő undort, nem tudom sokáig elviselni, ezért felkelek a fotelből és elkezdek kihátrálni a szobából.
-Takarodj innen! – Kel ki magából teljesen, én pedig szinte menekülök ki az irodájából. Három nap múlva már nem ebbe a családba tartozom.


-Cas, ugye jössz a buliba? – Kérdezi az egyik csapattársam, mire csak vigyorogva bólintok és átkarolom Ariella derekát, aki elégedetten kuncog és felcsimpaszkodik, hogy adjon egy csókot az ajkaimra.
-Ki nem hagynám, különben Ella ki is herélne. – Jegyzem meg egy kis szemtelen mosollyal, mire a barátnőm felháborodottan belebokszol a karomba, de persze ez nekem meg sem kottyan.
-Ez nem igaz! Sosem bántanálak azon a területen, túl jó vagy az ágyban. – Erre mindenki vigyorog, én pedig gyengéden megpaskolom a lány fenekét és szavak nélkül is jelzem, hogy milyen igaza van. Pedig, ha tudnák… egy kis beszélgetés után mindenki indul a maga dolgára én pedig kettesben maradok Ellával.

-Kilopakodunk ma a szokásos helyünkre? – Kérdezi hozzám simulva, én pedig szorosabban ölelem. Évek kemény munkája volt, hogy sikerüljön ellenállnom az olyan természetes késztetéseknek, hogy ösztönösen elhúzódjak az ilyen megmozdulások elől.
-Ma nem jó. Eléggé elmaradtam a tanulnivalókkal, és nem szeretném, ha a szüleim emiatt balhéznának. Ugye megérted, cicám? – Kérdezem egy puszit adva az ajkaira.
-Meg. – Biggyeszti le az ajkait szomorkásan.
-Pedig már hetek óta nem... – Súgja halkan, mire csak sóhajtok.
- Tudom. Hidd el, engem is zavar. – Nem, sőt, megkönnyebbülés. - De nincs mit tenni. Majd kiengesztellek, ígérem. – Adok neki egy rövidebb csókot és végre elengedem a derekát. -Szavadon foglak! – Integet felém mosolyogva, majd végül ellejt a másik irányba. Pár pillanatig utána nézek, aztán sóhajtva megindulok a Mardekár klubhelyisége felé és suttyomban megtörlöm a számat, amint befordultam az alagsorba vezető folyosóra.


A kis, poros helyiséget halk sóhajok és néha egy-egy nyögés tölti meg. A sötétben semmit nem lehet látni, de talán pont ezért is lesz még erőteljesebb az érzés, amit a fiú szája okoz nekem.  Vagy talán azért, mert soha nem éreztem még ilyen szintű vágyat senki iránt? Nem tart sokáig az egész, de utána sem vagyok képes nagyon feleszmélni a történtekből. Az egész olyan hirtelen történt. Matt egy évvel alattam jár, ugyanazon a szakon az akadémián. Semmi közünk nem lett volna egymáshoz: egészen addig, amíg valamilyen oknál fogva az egyik tanára megbízta azzal a feladattal, hogy találjon egy felsőbb évest, aki segít neki abban a tantárgyban, és mivel én ekkoriban kifejezetten az éltanulók közé tartoztam, rám esett a választása. Hogy kerültünk mégis ebbe a helyzetbe? Tetszett nekem, már az első pillanattól kezdve, de ahogy mindig, most is elnyomtam magamban az érzést, és igyekeztem másra koncentrálni. Aztán ő egyszer csak fogta magát, berángatott ebbe a raktárba, megcsókolt, és aztán…

- Jól vagy? - Kérdezi gyengéden, miközben megsimogatja az arcomat, de én önkéntelenül is elhúzódok az érintése elől, amiért egyből lelohad az arcáról a mosolya. Pedig jól állt neki.
- Remekül. - Mondom nem túl barátságosan, pedig épp az előbb élveztem el az ő szájának köszönhetően.
-Cas, ne csináld. Láttam, hogy nézel rám, nem hazudhatsz magadnak örökké. - Matt nem mérges, inkább szomorú. Amivel szintén nem tudok mit kezdeni.
- Rosszul láttad. - Mondom határozottan, de nem tudok a szemeibe nézni. Szégyellem magam. Nem csak azért, ami történt, hanem azért is, mert a lelkem mélyén tudom, hogy igaza van, mégis… az, hogy annyira próbálok törekedni arra, hogy bárki elfogadjon, az nem engedi meg nekem azt, hogy megadjam magam ezeknek az érzéseknek.
-Adok időt… csak… gondold át, jó? És ne zárd ki egyből a lehetőséget. - Kér még, majd már ki is megy az ajtón, és habár minden idegszálam azért könyörög, hogy maradjon, én végül mégsem mondok semmit, csak csendben hagyom, hogy újra becsukódjon az ajtó és egyedül maradjak a sötétben.




Az öklömön újra felszakad a bőr, de szinte észre sem veszem, csak ütöm az ellenfelemet. A végén úgy kell három férfinak leszednie róla, de hogy őszinte legyek, erre már egyáltalán nem emlékszem. Ahogy arra sem, hogy milyen hosszú ideig ütöttem őt, teljesen elveszítve a fejemet a düh érzésében. Azt sem igazán tudnám megmondani, hogy pontosan hogy kezdődött: talán amikor a másik fél egy olyan ügyes ütést intézett, hogy sikerült eltalálnia egy érzékeny pontot valahol a hasamnál. Viszont máskor is szoktam szerezni sérüléseket, ez teljesen természetes, ha az embernek olyan hobbija van, mint a box. A sérülések mindennaposak, és ezért nem is lehetett az, amitől teljesen begőzöltem. Akkor mégis mitől?

Csak akkor jut eszembe a megoldás, mikor már sikerült megnyugodnom annyira, hogy nem kell többé lefogni. Matt. Most már emlékszem. Nem jött el, pedig megígérte, ő pedig pontosan az a típusú ember, aki nem szoktam megszegni az ígéreteit, semmilyen körülmények között. Valami baj van, érzem… de nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért van ez az érzésem, hiszen, lehet hogy csak túlóráznia kellett. Előfordul, ő már aurorként dolgozik, ez pedig sok túlórával jár együtt, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valami baj van… ugye?

A rossz érzésem mégis erősödik, amikor végül az üres lakásba érek haza, és még nincs itthon. Az érzés akkor éri el a tetőfokát, amikor valamikor hajnalban a társa jelenik meg az ajtóban és közli velem a rossz hírt: Matt elhunyt a ma esti rajtaütésnél. A kapcsolatunkat soha nem vállaltuk fel: főleg miattam és a félelmeim miatt, de azt tudták, hogy együtt lakunk anyagi megfontolásból. A nő távozása után még sokáig ott állok a kis előtérben, az ajtóra meredve, próbálva feldolgozni az előbb hallottakat. Aztán… a tűz elszabadul, ami már évek óta nem történt meg velem. Az egész lakás leég, de nekem semmi bajom, később is csak sokkos állapotban találnak rám az elégett ház közepén, sértetlenül, de lelkileg teljesen összetörve. Szerettem őt. Életemben először igazán szerettem valakit, de most már megint egyedül vagyok.




Fáradhatatlanul húzom magam elé az újabb kupac kijavítandó dolgozatot, pedig már jócskán benne jár az idő az éjszakában. Az utóbbi évek számomra olyanok voltak, mintha csak kívülről szemlélném magamat és a saját életemet, az egyetlen örömöm a szürke, színtelen napokban a munkám. Ki gondolta volna, hogy ennyire meg fogom szeretni a tanítást? Hogy még a fárasztónak számító dolgozatjavítás sem okoz majd semmilyen problémát a számomra? Ezerszer is a munkát választom ahelyett, hogy a saját, szánalmas és magányos életemen keseregjek, amin nem igazán tudok változtatni, és már az akarat is kiveszett belőlem, hogy egyáltalán megpróbáljam. Ezért mindig én vagyok az első, aki elsőként jelentkezik, ha extra feladatokról van szó, vagy ha tovább bent kell maradni, hogy valakinek külön órát tartsak. Ez az egyetlen dolog, ami segít abban, hogy tovább folytassam és hogy egyáltalán legyen valamilyen célom az életemben.

Egy egészen apró mosoly tűnik fel az arcomon, mikor az egyik nagyon rossz választ olvasom. Azt el kell ismernem, hogy a diák legalább próbálkozott: de ilyen ostoba feltételezést arról, hogy mit okoz az egyik átok, az már-már tényleg vicc kategória. Kegyetlenül húzom át az egész választ és végül összegezve a többi pontjával egy hatalmas nagy T-t firkantok a dolgozat végére, hogy aztán folytassam a következővel. Mire végzek a következő kupaccal is, az ablakon kívüli világ már ébredezni kezd. Egy gyors pillantást vetek az órámra, ami jelzi, hogy lassan ideje elkezdenem a szokásos reggeli rutinomat, hogy aztán megjelenjek az első órámon a mai nap folyamán az akadémián. Már alig várom.




- Castillo. Ha nem figyel jobban, akkor kénytelen leszek durvább eszközökhöz folyamodni. - Jegyzem meg az emlegetett diáknak egy cseppet sem barátságosan. Legszívesebben felgyújtanám aztán hagynám, hogy hadd égjen. Szörnyen önteltnek tartom, és valamiért különösen idegesít a jelenléte minden egyes órámon, amin kénytelen vagyok elviselni őt.
- Nem tudom, hogy hol jár a feje, de ideje leszállnia a földre és nem éppen azon elmélkedni, hogy mennyire jól csinál mindent, miközben közel sincs így. - Folytatom, nem sokkal később, mikor ugyanazt a hibát megint elköveti. Az, hogy még ez sem akadályozza meg őt abban, hogy jól nézzen ki, az már egy egészen másik dolog. A következő átok kifejezetten alattomosan repül felé, és még csak bűntudatot sem érzek amiatt, amikor el is találja.

- Takarodjon a gyengélkedőre. - Morgom oda neki, miután eltettem a pálcámat.
- Legközelebb pedig próbálja legalább elhitetni velem, hogy készült is az órára. - Teszem hozzá, miközben egy másik diákot megbízok azzal, hogy segítsen neki eljutni az akadémia gyógyítójához. Az teljesen lényegtelen tény, hogy igazából nem is tudhatta, hogyan tud védekezni az ellen az átok ellen, amit küldtem rá, de még mindig teljes szívvel úgy gondolom, hogy megérdemelte, amit kapott. Valakinek muszáj lesz egy kicsit helyre raknia őt, mielőtt az önmagában való csodálata még azt okozhatná éles terepen, hogy megsérül, esetleg meghal. Nem, az egyáltalán nem lenne jó és nem azért, mert aggódnék érte, áh, dehogy. Minden diákért ugyanígy megtenném ezt, nem igaz?

Kifejezetten magas vagyok, általában sok mindenki fölé magasodom, és habár nem szeretném, de ezért is elég feltűnő jelenség vagyok. A másik, ami megkülönböztet a többségtől, azok a világító kék szemeim, amiket pont ezért néha nem kifejezetten szeretek. A hajam egészen sötétbarna, távolról gyakran feketének tűnik. A testfelépítésem egészen átlagos lenne, de hála annak, hogy évek óta boxolok, edzek és alaposan karban tartom magam, ezért egyértelműen az izmosabb kategóriába tartozom. Az öltözködésem inkább elegáns, szeretek öltönyöket hordani, és szinte minden egyes ruhadarabom sötét színű. Nem követem a divatot, teljes ostobaságnak tartom, csak azt veszem fel, ami nekem is tetszik és általában jó minőségű ruhadarabokról van szó, mert eléggé háklis vagyok ezzel kapcsolatban.