Raffaella K. Marchetti

- ”Túl sokat foglalkozol azzal a problémával. Gyorsabban kellene megoldanod, kevesebb energiabefektetéssel.” - Nem szeretek túl sokat időzni egyetlen problémával: mindig az a célom, hogy minél kevesebb idővel, és energiával próbáljam meg megoldani az előttem álló problémákat, persze úgy, hogy az a lehető legjobban sikerüljön. Kinek van ideje arra, hogy egy helyben toporogjon, amikor amúgy is olyan rövid az élet, és bármikor történhet valami váratlan.

- ”Nem szeretek egy helyben ülni… adj valami feladatot!” - Energikusan állok hozzá mindenhez, szeretem, ha van valamit, amit csinálhatok, nem vagyok kifejezetten az a típus, aki képes lenne ücsörögni és bámulni a semmibe, ó, nem, a kezemben mindig kell lennie vagy egy könyvnek, vagy bármi másnak, ami képes lehet lefoglalni a gondolataimat, és általában több mindent kell csinálnom egyszerre, hogy úgy érezzem, hogy nem unatkozom. Említettem már, hogy nagyon gyakran unatkozom?

-”Tudom, hogy jó vagyok, de sosem árt, ha mondod is.” - Önbizalmam végtelen. De tényleg. Tisztában vagyok azzal, hogy miben vagyok jó és ezt alaposan ki is használom. Bízom a saját véleményemben, és ha tudom, hogy a többiek tévednek, akkor mindenféle filter nélkül képes vagyok ezt a szemükbe mondani. Az önbizalmamat semmi és senki sem tudja letörni. Azt is tudom, hogy szép vagyok, tudom mivel tudom kihangsúlyozni ezt, ahogy azt is, hogy a tudásom eléggé irigylésre méltó.

-”Nem adom fel. Soha, soha nem adom fel. Nem tanultad még meg?” - Makacs vagyok. A végtelenségig makacs, és kitartó. Ha valamit a fejembe veszek az úgy is lesz, és nem tántoríthat el senki a céljaimtól, még akkor se, ha tudom, hogy nem feltétlenül lesz jó vége a dolognak. Sokan nem tudják eldönteni, hogy ez most igazán jó, vagy rossz tulajdonság, szerintem ez főleg a szituációtól függ. Semmi sem jobb annál, mintha sok-sok belefektetett munka után elérhetem a magam elé kitűzött céljaimat.

- ”Biztosan jól átgondoltad? Nem érzed úgy, hogy van még esetleg egy másik megoldás erre?” - Állandóan foglalkoztatja valami a gondolataimat, mindent ezerszer átgondolok, mielőtt igazán cselekednék, és minden lehetséges következményt is lejátszok a lelki szemeim előtt. Ez eddig bevált, habár határozottan meg vannak ennek is a hátrányai. Ez megakadályoz abban, hogy minél gyorsabban próbáljak meg megoldani bármit is, de az határozottan segített a dologban, hogy idővel hozzászoktam ahhoz, hogy gyorsan végiggondoljak mindent, ami esetleg aggodalomra adhat okot. Képes vagyok teljesen objektíven, minden érzelmet kizáróan meghozni a döntéseimet, ez pedig határozottan jó tulajdonságomnak tartom.

-”Tudom, hogy meg tudod csinálni. Képes vagy rá, ismerlek.” - Képes vagyok inspirálni másokat: nagyon könnyen felfedezem más emberekben az erősségeiket és a gyengeségeiket, és ha szükséges, akkor támogatom őket a döntéseikben - legtöbbször nyilván akkor, ha az én érdekeim is ezt kívánják.  Ez csak akkor kivétel, ha valaki tényleg közel áll hozzám, mert akkor mindenféle önös érdekek nélkül állok mellettük és támogatom őket önzetlenül.

-”Vagy így csináljuk, vagy sehogy.” - Intoleráns vagyok. Nem hallgatok másoknak az ötleteire, mert azt gondolom, hogy az enyéim feljebbvalóak és senki más nem képes olyan jó ötlettel előállni, mint amilyennel én tenném. Öntelt vagyok. Megszoktam, hogy mindig minden úgy van, ahogyan én akarom, és ha véletlenül nem úgy történik, akkor szörnyen rossz hangulatba kerülök és nem beszélek az égvilágon senkivel. Duzzogok, mint egy kislány és teljesen sértettnek érzem magam, még akkor is, ha a dolog nem jogos.

-”Nem érsz fel hozzám. Eszedbe se jusson, hogy megpróbálj hozzám közel kerülni.” - Arrogáns vagyok. Lenézek másokat, és nagyon nehezen találok olyan embereket, akiket elismerek a tudásuk, vagy egyéb más olyan tulajdonságuk miatt, akikre képes vagyok egyenlő félként tekinteni, vagy felnézni rájuk. Ez utóbbi szinte lehetetlen feladat, de a testvéreim például ilyenek, ahogy a nagymamám is, Castielt és Crystalt pedig teljes mértékben egyenlő félként kezelem. Másokkal ellentétben.

-”Hogy… azt… azt akartam, mondani, hogy… hogy talán… egy egészen kicsit kötődöm hozzád.” - Hadilábon állok az érzelmi szituációkkal, és egyből elvesztem az összes magabiztosságomat, ha a saját érzelmeimmel kell valahogy foglalkoznom. Szörnyen nehezen vallom be másoknak is, magamnak is, ha valakit szeretek: még a testvéreimnek sem igen mondogatom ezt a bűvös szót, mert valahogy képtelen vagyok kiejteni a számon. Maradnak a nagyon apró, elrejtett figyelmességek mások irányába. Caine viszonylag a kivételek közé tartozott: de ez is csak annak köszönhető, hogy lényegében vele nőttem fel, és hogy ő egyébként is nyíltan kimondott mindent.

Csendben üldögélek a szobámban, hallgatom az ablakon lágyan kopogó esőt, és próbálom magam összeszedni annyira, hogy félretéve az érzelmeimet kivegyem az ágyam alól a dobozt. Félek. Félek az emlékektől, amiket magával hordoz, amiket a legnagyobb titokban, évek óta gyűjtögetek, mintegy mementóul szolgálva annak, hogy én is képes vagyok az érzelmekre, akármennyire is hiszik oly sokan, hogy ez csak merő mítosz. Rápillantok Gaiára és a ritkán látott szívmelengető mosolyom tűnik fel az arcomon, ahogy közelebb lépek a sólyomhoz és megsimítom gyengéden a gyönyörű tollait. Felnyitja az éjfekete szemeit, amik egy pillanatra fenyegetően megvillannak: amint viszont rájön, hogy csak én vagyok az, megnyugodva újra behunyja őket és engedelmesen és némiképp gőgösen hagyja, hogy megnyugvást merítsek a tollai simogatásából és a jelenlétéből. Ez segít. Mély levegőt veszek és elszakadok a madaramtól, hogy végül magamhoz vegyem a kicsit viharvert, fekete dobozt. Újra leülök az ágyra, és kicsit megremegnek a kezeim, amikor felemelem a fedelét. Erősnek kell lennem. Ő is ezt akarná. Kiveszem az első kezembe eső tárgyat, ami nem más, mint egy alaposan elrongyolódott plüss alpakát ami egykor fehér színű volt, de mostanra az idő meg a sok megpróbáltatás hatására inkább szürkének tetszik. Az egyik füle leszakadt, az egykor puha, ölelgetnivaló bundája nagy része már kihullott, most mégis önkéntelenül egy pillanatra magamhoz szorítom, és ez visszarepít a gyerekkoromba.




- Add vissza! - Követelem a tőlem két évvel idősebb fiútól, akinek viszont esze ágában sincs teljesíteni a kérésemet. Mire is vártam? Amióta csak az eszemet tudom, ezt csinálja. A családjaink jóban voltak mindig is, az ő apja az én családomnak a beosztottja, nem is igen volt más választása. Együtt nőttünk fel, főleg csak kényszerből, én pedig gyűlölöm teljes szívemből Cainet. Engem mindenki úgy kezel, mint egy hercegnőt: akármit akarok egyből ugranak és már adják is oda, de Ő más. Sőt. Az első pillanattól kezdve azon van, hogy megkeserítse az életemet. Húzza a hajam. Csipked. Piszkál. Ellopja a játékaimat. Eddig mindig minden hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Ő bántott, én bömböltem, le lett szidva, akkor én elégedetten abbahagytam a bőgést, de a nyugalom sokáig nem maradt meg, mert Caine mindig minden egyes alkalommal újra kezdte a bosszantásomat. De ezúttal túl messzire ment. Az alpakámhoz senki nem nyúlhat!
- Add vissza! - Követelem újra egyre jobban feléledő dühvel. Máskor sírnék. Ez alkalommal viszont túl dühös vagyok ahhoz, hogy újabb könnyekkel harcoljam ki magamnak a saját igazamat. Hirtelen kisebb földrengés támad - még nem tudatosul bennem, hogy ezt esetleg én okozhatnám -, majd kihasználva a döbbenetet az arcán odaugrok hozzá, és olyan erősen ütöm gyomron, amennyire csak tudom. Benne akad a levegő, én pedig kitépem a kezéből a plüssöt és birtoklóan magamhoz szorítom.
- Soha többé ne nyúlj a plüssömhöz. Se a többi játékomhoz. - Meredek Caine szemébe eltökélten, félelmet nem ismerve, pedig eddig minden egyes alkalommal másokra támaszkodtam, ha védelemre volt szükségem. De ez alkalommal nem. Ez alkalommal muszáj kiállnom saját magamért, hiszen a kedvenc játékomról van szó. A fiú kissé döbbenten mered rám, de aztán indokolatlan módon elvigyorodik és… és valamilyen oknál fogva ezek után a legjobb barátom.




Nehéz szívvel válnék meg ettől a plüsstől, mert nagyon sok szép emlékem kapcsolódik hozzá. Emlékszem, hogy még Cirotól kaptam, mint egy születési ajándékként, és habár már rég kinőttem a plüssökből és a játékokból, sosem volt szívem megszabadulni tőle. Kiskoromban nem tudtam enélkül elaludni, azután különösen nem, miután a szüleink meghaltak: úgy képzeltem, hogy ez az egyszerű kis alpaka minden gonosztól meg tud védeni, ugyanúgy, ahogy tudom, hogy Ciro is mindent megtenne a védelmem érdekében.  Csak ezért végül a plüsst visszateszem a dobozba, vigyázva, hogy ne kerüljön még rosszabb állapotba. Talán majd megkérhetném valamelyik testvéremet, hogy javítsa meg. Talán. Nem feltétlenül szeretném, ha rájönnének, hogy ilyen szentimentális is tudok lenni. A következő tárgy újra mosolyt csal az arcomra. Egy sima egyszerű kőnek tűnhet első látásra, habár meglepően kerek és sima egy egyszerű kőhöz képest és azt is tudom, hogy a látszat bizony sokszor csal, ahogy ez esetben is.




- Kikka! Nézd, mit találtam! - Nyújtja felém Caine izgatottan a közönséges követ.
- Már ezerszer megmondtam, hogy ne hívj Kikkának. Megalázó. Az pedig csak egy kő, ne légy nevetséges. - Forgatom meg a szemeimet, de Caine egyáltalán nem veszi a szívére a hűvös hangnememet, továbbra is teljesen lenyűgözve mered arra a koszos kőre. Teljes mértékben érthetetlen, hogy hogyan tud mindenre ilyen lelkesen reagálni.
- Ez egy különleges kő, mert én találtam. Egyébként meg egészen hasonlít rád. - Jegyzi meg a fiú szemtelenül, mire felháborodva nézek rá. Senki, ismétlem, senki nem tudott még felidegesíteni, úgy, mint ő. Kifejezett tehetsége van hozzá. Mielőtt a megszokott higgadt, hűvös természetemhez menekülve átgondolnám a cselekedeteimet, hirtelen kikapom a követ a kezéből és olyan erősen hajítom el, amennyire csak tudom. Még, hogy egy kőhöz hasonlítson… megbocsáthatatlan! Már épp örülnék annak, hogy jól végeztem a dolgomat, amikor hangos csörömpölés hallatszik. Összerezzenek és összeszorítom az ajkaimat. Ennek nagyon nem volt jó hangja. A nagymamám dühös hangját sodorja felénk a szél, mire egyből elsápadok: úgy látszik sikerült bajba keverednem. Megint. Hála, Neki.
- Úgy utállak… - Meredek Cainre, aki csak megvonja a vállát, de amikor a nagymamám megjelenik az udvarban egyből a háta mögé húz.
- Sajnálom, Mrs. Marchetti, én voltam a ludas. - Mondja egy derűs mosollyal. Megőrült?! Megunta az életét?! Döbbenten nézek rá, de csak megszorítja a kezemet és továbbra is bátran szemben áll a nagymamámmal, akit szörnyen szeretek, de nála félelmetesebb embert nem ismerek. Ebben a pillanatban a tiszteletem Caine iránt hatalmas mértékben megnövekedett.



A kő egészen véletlenül került vissza a tulajdonomba, és az egész Giunak köszönhető. Teljesen meg is feledkeztem volna erről a jelentéktelen kőről, ha egyik nap, egy széles mosollyal a kezembe nem nyomta volna, azt mondván, hogy jó lesz, ha ezt később elteszem, hogy bizonyítéka legyen annak, hogy néha én is tudok “rosszalkodni”. Utána pedig megmutatta nekem, hogy ez a kő tényleg különleges: amikor a fénymágiáját használva megvilágította a követ, az felcsillámlott. Lenyűgöző látvány volt, és akkor már megértettem, hogy miért mondta Caine azt, hogy ez a kő különleges. Mindig is az volt. Ahogy én is az voltam számára, már az elejétől fogva. Végigsimítom a kőnek a felületét, majd visszateszem azt is a dobozba, hogy a következő tárgyra irányítsam a figyelmemet, ami ezúttal egy fénykép. Újabb mosoly ragyog fel az arcomon látva a csoportképet, ahol Caine, Castiel, Crystal és én vagyunk. Mozgolódunk, Caine természetesen most is bosszantja a fényképen lévő hasonmásomat, a karjai a vállaim körül vannak, miközben én minden erőmmel próbálok megszabadulni tőle. Az ottani arcomon szereplő szörnyen duzzogó kifejezés egyből visszarepít abba az időbe, amikor a kép készült.




- Caine, ha nem engedsz el, esküszöm, hogy élve foglak eltemetni. - Morgom nem túl kedvesen a fiúnak, aki viszont egyáltalán nem figyel rám. Tipikus.
- Ne csináld már, Kikka, tudom, hogy igazából szereted, amikor ölelgetlek. - Mondja nevetve, mire erősen beleütök a karjába.
- Na! Ne ütögess, a végén még véraláfutásaim lesznek. - Mondja vigyorogva, de egyáltalán nem úgy tűnik, mint akinek egyáltalán fájdalmat okoztam. Utálom.
- Engedj már eeeel. - Küszködök, Castiel és Crystal már meg sem próbálnak beleavatkozni a kis vitáinkba, tudják, hogy esélytelen. Ekkor hallom meg azt a bizonyos kis hangot. Egyből kiszabadítom magam Caine erős karjai közül, majd gyilkos pillantást vetek Brunora, aki gyengéd mosollyal, egy fényképezőgépet tart a kezében. Fényképet csinált. Őt is utálom. Duzzogva megigazítom az előbbi küzdelem után összekuszálódott hajamat, majd Castiel mögé vonulok, védelmet keresve az igazságtalanságok elől. Utálok mindenkit. Tudom, hogy az egészet Caine és Bruno találták ki, mivel pontosan tudják, hogy rólam szinte lehetetlen képet csinálni, mert nem engedem meg senkinek. Összeesküvés áldozata lettem!




Fejcsóválva figyelem a képet, de ez is egy olyan emlék, amit a világért semmiért sem cserélnék el. Még csak elsősök voltunk akkor, de az az év, minden szempontból jól alakult. Imádtam az iskolát, örültem, hogy Caine-el együtt lehettem, akiben már akkor is feltétlenül megbíztam mindenféle vitánk ellenére, és az volt az az év, amikor összebarátkoztam az ikrekkel, akik azóta is nagyon jó barátaim. Mostanra már ők is olyan fontosakká váltak a számomra, mint a testvéreim, őértük is bármit megtennék, ha szükséges lenne. Visszarakom ezt is a dobozba, és következőként egy színes, kézzel készített karkötő kerül a kezembe. Nagyon nem az én stílusom, én mindig stílusos és kifejezetten drága ékszereket szoktam hordani, de ez… ez az egyetlen kivétel, habár már egy ideje képtelen voltam rávenni magam arra, hogy felvegyem. Azután nem, ami történt.




- Kikka, nézd, szerintem ez illik hozzád. - Nyújtja felém a karkötőt, mire én felvont szemöldökkel nézek rá. Ez pontosan az a tárgy, ami abszolút nem illik hozzám…
- Szerintem meg pont nem. Néztél már rám? Ez pontosan olyan karkötő, amit soha nem vennék fel. - Hűtöm le a lelkesedését egyből, de mint mindig ez nála nem használ. Hihetetlen. A kezébe fogja a csuklómat, én pedig kivételesen nem akarom elhúzni egyből a saját kezemet. Sőt. Kifejezetten jó érzés, hogy a meleg ujjaival simít végig a csuklómon, főleg úgy, hogy az én kezeim általában hidegek. Mindig.
- Vedd fel. Az én kedvemért. Megveszem neked. - Néz rám kérlelően, és valamilyen oknál fogva, képtelen vagyok ellenállni a kérésének, ezért csak bosszúsan sóhajtok, de aprót biccentek beleegyezés gyanánt. Erre egyből szélesen elmosolyodik, és már köti is fel a csuklómra az emlegetett karkötőt. Még mindig idegennek érzem a kiegészítőt, de látva Caine mosolyát úgy döntök, hogy ezt ezentúl soha többé nem fogom levenni. Mióta lett nekem ennyire fontos, hogy boldognak lássam? Hogy lássam a szemei csillogását? Mi ez az új érzés, ami mindig a hatalmába kerít, amikor a közelébe kerülök?
- Még mindig nem tudom megérteni, hogy miért szereted ennyire ezt a boltot. - Jegyzem meg pár perccel később, amikor már a forgalmas utcán sétálunk.
- A régi tárgyaknak megvannak az érzelmi értékeik. Egy vadonatúj, frissen megszerzett ékszer, vagy bármilyen tárgy, teljesen személytelen, nincs történelme. De a régi, antik és használt tárgyaknak lelke van, ahogy annak a karkötőnek is, ami a kezeden van. Azt egykor valaki szeretettel és kézzel készítette, valakinek, aki fontos volt számára. - A szavaira önkéntelenül is halvány pír kúszik az arcomra, de igyekszem elrejteni a hajam mögé a zavaromat.
- Ezért adtam neked. Mert te is nagyon fontos vagy számomra. - Pillant felém Caine, és látom, hogy mondani akarna még valamit, de…
- Nézd! Fagylalt! Gyere, vegyünk egyet, olyan régen ettem! - Kiáltok fel figyelemelterelésként, majd már sietek is az árushoz. Nem készültem még fel arra, amit mondani készül.




Nem, akkor még nem voltam kész arra, hogy halljam az érzéseit, pedig akkor már én is mélyen benne voltam a saját, kibogozhatatlan érzéseimben. Mi változott volna, ha akkor hagyom, hogy elmondja, amit szeretett volna? Talán semmi. Talán túlságosan féltem volna belevágni egy olyan dologba, amit addig még sosem ismertem, hiába bíztam benne, ez túl nagy lépésnek számított volna, egy olyan ember számára, aki tisztában volt azzal, hogy az érzelmek csak bajt hoznak a fejére. Ezt már egészen kiskoromban kénytelen voltam megtapasztalni. Tudtam, hogy mikor kell úgy tennem, mintha nem hallanám a kín hangjait az ellenségeink szájából, ahogy azt is, hogy ilyenkor minden olyan érzést, ami esetleg sajnálatot ébresztene bennem irántuk, azt teljes mértékben ki kell irtani. A saját érdekemben, hogy ne sérüljek. De Caine más volt. Mindig is más volt. Pár héttel később Rino volt az, aki észrevette a kezemen a szokatlan ékszert, de nem mondott semmit. Nem nyilvánított véleményt, és talán nekem akkor pont erre volt szükségem. Nem mondta el senkinek, ahogy én is igyekeztem elrejteni mindenki más elől ezt az apró bizonyítékát annak, hogy én is képes vagyok gyengéd érzelmekre. Visszateszem a karkötőt, mert még mindig képtelen lennék rá, hogy újra felvegyem, túl fájdalmas lenne ez számomra. A következő tárgy is, a puha, meleg, piros sál is pontosan ez a kategória. Ezt is magamhoz szorítom és belélegzem az ismerős illatot, ami még ennyi idő után is ott maradt a sálon, mintegy gúnyolódás képpen, hogy soha, de soha ne tudjam Cainet elfelejteni. Mintha ez bármikor is lehetséges lenne.






- Nem fázol? - Kérdezi Caine gyengéd mosollyal, miközben a Central Parkban sétálunk.
- Egy kicsit. - Vallom be, mert felesleges lenne előtte titkolóznom, így is úgy is rájönne, ha próbálnék sumákolni. Hirtelen érzem meg a puha melegséget a nyakam körül, a fiú mindenféle gondolkodás nélkül adja rám a saját sálját.
- Már megint elfelejtetted a sajátodat. - Fedd meg, de a hangjában inkább szeretetet hallok ki, mint haragot, mintha ez is egyike lenne azon dolgoknak, amiket kedvel bennem. A hangulat már jó ideje megváltozott közöttünk, mintha lógnának a ki nem mondott szavak a levegőben, és szinte érzem a csontjaimban, hogy ez lesz az az este, amikor Caine ki fogja azokat a bizonyos szavakat mondani. És talán… talán már én is készen állok rá.
- Szeretlek, Kikka. - Mondja ki végül suttogva, a szemeimbe nézve, miközben még mindig a sálat igazgatja. Bennem akad a levegő: mert habár már egy ideje számítottam erre a vallomásra, a valóság sokkal nehezebb, sokkal… több érzelmet hoz magával, mint ahogy arra valaha is számítottam volna. Kicsit pánikolva próbálok kiutat keresni ebből a helyzetből, kerülöm a tekintetét, próbálok távolabb lépni tőle, de Caine megmakacsolja magát, és a sálat erősen tartva nem engedi, hogy eltávolodjak tőle. Sőt amint megbizonyosodik arról, hogy többé nem akarok menekülni, gyengéden kényszerít arra, hogy újra a szemeibe nézzek. Úgy utálom, mikor ezt csinálja.
- Én… én… - Dadogok tőlem teljesen szokatlanul, egyre jobban elvörösödve, továbbra is igyekezve menekülőutat találni a helyzetből, de a fiú kegyetlen és nem enged el. Nem engedi, hogy elmeneküljek a saját érzéseim elől.
- Talán… talán én is… érzek valamit… irántad. - Sajtolom ki nagy nehezen magamból a szavakat, mire szélesen elmosolyodik, mert pontosan tudja, hogy ez tőlem felért egy ugyanolyan szerelmi vallomással, mint amilyen az övé volt.
- Szeretlek. - Mondja újra gyengéd puszit adva a minden valószínűség szerint fagyos orromra.
- Szeretlek. Addig fogom mondogatni, amíg meg nem szokod. - Mondja egy kegyetlen kis mosollyal, mire azonnal arrébb lököm, akármennyire is vágynék arra, hogy az ajkai máshova is utat találjanak.
- Visszavonom, nem érzek irántad semmit, csak végtelen gyűlölelet. - Fonom össze magam előtt a karjaimat duzzogva.
- Végül is, az is valami. - Nevet jóízűen, miközben átölel és ezúttal már az ajkaimat célozza be a sajátjaival. Utálom, de mégis, annyira szeretem.






Azután a karácsonyi szünet után még inkább elválaszthatatlanok voltunk. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán képes leszek a szerelemre, de Caine úgy látszik még ez a részemet is képes volt kihozni belőlem. Boldog voltam. Szörnyen boldog. Mindig ugratott, mindig elérte, hogy ideges legyek rá valami miatt, de ő volt az is, aki őszinte mosolyt tudott csalni az arcomra, akármilyen szörnyű hangulatom is volt éppen. Szerettem. Még mindig szeretem. Sóhajtva visszateszem a sálat a helyére, hogy elővegyem a következő tárgyat, ami egy kagyló. Az emlékek újra megrohannak és ezúttal próbálom visszatartani a könnyeimet, amik azzal fenyegetnek, hogy megjelennek.






- Nem szeretem, amikor szomorú vagy. Ennél még az is jobb, amikor mérgesen csapkodsz, vagy engem ütögetsz. - Mondja halkan Caine, mire csak sóhajtok és igyekszek egy apró mosolyt erőltetni az arcomra, de hamar hamvába hal a próbálkozás.
- Kikka… ez nem a világ vége. - Simítja meg az arcomat. Hazug. Én annak érzem..
- De hát meg fogsz halni! - Fakadok ki.
- Nincs mit tenni. Az orvosok, se a gyógyítók nem tudnak mit kezdeni a rákkal. Kegyetlen betegség, de nincs mit tenni. Én már csak annak is örülök, hogy a maradék időmet veled tölthetem. - Nem nyugtatnak meg a szavai. Nem tudom felfogni, hogy tudja ilyen szintű beletörődéssel fogadni a saját halálát! Hogy képes ilyesmire? Hogy tudja ezt elfogadni? Miért nem küzd még jobban? Ezernyi kérdés kavarog a fejemben és ezt látja, ezért csak megfogja a kezem.
- Megígértem, hogy vigyázni fogok rád, bármi is legyen. Ez nem változott. Fizikailag nem leszek jelen, de ott leszek, hogy vigyázzak rád. - Mondja nyugtatóan. Érzi, hogy az összeomlás szélén állok, biztosan azért próbál ennyire erősnek mutatkozni. De tudom, hogy ő is fél. Fél az ismeretlentől. Hirtelen a kezembe ad egy kagylót.
- Tessék, mint egy utolsó ajándék. - Mondja kis mosollyal, mire most már könnyes szemekkel nézek rá, majd a kagylóra.
- Ez csak egy jelentéktelen kagyló. - Törlöm le az arcomat, de ha valaki el merészelné venni tőlem a kis kagylót, akkor biztos, hogy az az illető ott, abban a pontban halna szörnyet.
- Jobb, hogy ha ezt adom neked. A kagylók azok nem hervadnak el, nem lesznek az enyészeté, hanem évszázadokig fennmaradnak. Mintha örökké élnének. Mintha így én is örökké melletted lehetnék. - Most már Caine sem tudja palástolni a szomorúságát. Tudom, hogy ez a mi igazi búcsúnk, még azelőtt, hogy végképp rosszra fordulna az egészségi állapota. De továbbra sem akarom ezt elfogadni. Nem, nem halhat meg! Mi lesz velem nélküle? Hogy leszek képes bárkit is olyan szinten közel engedni magamhoz, mint ahogy őt?






A nyáron Caine meghalt. Az utolsó pillanatokig ott voltam mellette. Nem ismeretlen számomra a halál, a halál árnyékában nőttem fel, sokszor magam is láttam másokat meghalni, de ez egészen más élmény volt. Azokat az embereket nem ismertem. Cainet viszont nálam jobban aligha ismerte bárki is, és szerettem teljes szívemből. A temetés után még a szokásosnál is jobban magamba zárkóztam, legalábbis egy kis darabig. Utána viszont rájöttem, hogy ő nem ezt akarná. A kagylót nem teszem vissza a dobozba, helyette a párnámra teszem. Végül lezárom a dobozt és visszateszem az ágy alá. Az időközben megjelenő könnyeimet teljesen figyelmen kívül hagyva lefekszem az ágyra, és a kagylót újra a kezembe fogva, megpróbálok elaludni, hallgatva a még mindig kitartóan doboló esőt az ablakon.

Nem lehet mellettem úgy elsétálni, hogy ne vegyenek észre. Ez nem feltétlenül csak annak köszönhető, hogy a testvéreimmel ellentétben vörös hajam van (amit, a nagymamámtól örököltem), hanem azért is, mert a megjelenésem magabiztosságot sugároz. A ruháim mindig a legdrágább anyagból készültek és habár nem kifejezetten követem a megszokott divatot, nem is térek el nagyon attól, de egyértelműen mondhatom, hogy megvan a saját stílusom. Szeretem az inkább elegánsabb vonalat, de nem vetem meg a sportos viseletet sem, főleg akkor, ha az az én kényelmemet szolgálja. A többséggel ellentétben nekem semmilyen problémát nem okoz az, hogy egész nap magas sarkú cipőkben járkáljak, és olyan biztos lépésekkel haladok egy tíz centis tűsarkúban is előre, mintha mindig is erre születtem volna. A hajam hosszú, és szeretem is így tartani, szeretek variálni vele, amikor épp olyan kedvem van, de az idő nagy részében inkább csak kiengedve, egyenesen hordom. A szemeim sötétkékek, és sokan azt mondják, hogy kegyetleneknek tűnnek, pedig csak akkor vagyok kegyetlen, ha valaki azt megérdemli. A legtöbb esetben legalábbis. Átlagos magasságom van, és kifejezetten vékony vagyok, amitől törékenynek látszom, de a látszat csal ugyebár. Lehet, hogy fizikailag sokan fölém kerekednének, de az biztos, hogy harc nélkül én nem fogok veszíteni. Sminket ritkán használok, akkor is inkább a természetes színeknek vagyok a híve, de előfordul hogy néha kicsit erősebben sminkelem ki magam. Összességében véve teljesen elégedett vagyok a külsőmmel, még annak ellenére is, hogy nem igazán hasonlítok a testvéreimre.