Rei Tanaka

Minden, amit a japán társadalom pozitívnak, erénynek tart egy emberben, az bennem, legalábbis ránézésre biztosan megvan. Alázatos, engedelmes, szabálykövető, tisztelettudó, nem tolakodó, szerény, kötelességtudó, nagy teherbírású, ezeket mind erényként fel tudom mutatni. Olyan vagyok, amilyennek neveltek. Mindig is jó gyerek voltam, tettem, amit az apám, a tanáraim, a nagyszüleim, vagy bárki más elvárt tőlem. „Légy jó gyerek, Reina! Tedd, amit várnak tőled. Így lehetsz csak megbecsült tagja a társadalomnak.” Hányszor hallottam ezt kiskoromban! Bár engem valójában csak az érdekelt, hogy a szüleim megbecsüljenek. Hogy érezzem a szeretetüket. Ezért hajtottam mindig is. Ennek ellenére sok szeretetmegnyilvánulást sosem kaptam tőlük. Apám mindig is fiút szeretett volna, én pedig hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, valószínűleg sosem tette túl magát azon, hogy „csak” egy lánya lett.  Valószínűleg ez az oka annak, hogy nehezen engedek közel magamhoz bárkit, hiszen kiskoromtól kezdve azt éreztem, hogy kevés vagyok, nem érdemes a szeretetre. Ha viszont valaki közel kerül hozzám, az biztos, hogy bízhat bennem és a végsőkig számíthat rám. A tanárok általában kedvelnek, mivel kötelesség- és illemtudó vagyok. A kviddicscsapat is sokra tartott a Mahoutokoroban, mert kitartó vagyok, aki mindig a maximumot igyekszik kihozni magából.

Aki nem ismer, annak első ránézésre túlságosan távolságtartó és rideg lehetek. Főleg a Roxfortban tapasztaltam, hogy a visszafogott, hűvösen udvarias jellememen az európaiak még kevésbé tudnak eligazodni, mint a japánok. Mivel nem szeretek sebezhetőnek tűnni, ritkán mutatom ki a valós érzelmeimet, ezt egyesek tévesen akár kétszínűségnek értelmezhetik. Olyan is van, aki nagyképűnek gondol, mert nem nagyon állok szóba senkivel, akit nem annyira ismerek, pedig ez csak a visszahúzódó természetemből fakad. Noha valójában szeretnék én barátokat, de elég bizalmatlan vagyok, nehezen hiszem el, hogy valaki tényleg, őszintén kedvelhet. Ezért nincs is túl sok barátom, párkapcsolatom pedig még nem is volt soha (nem mintha a kviddics edzések és a tanulás mellett olyan sok időm lett volna ismerkedni vagy ilyesmi). Akit viszont a szívembe zárok, azért tűzbe tenném a kezemet.

A kviddics meccsek előtti néhány percben, míg a csapatommal arra várunk, hogy kitáruljon az öltöző ajtaja és kirepüljünk a pályára, általában teljesen átszellemülök, kizárok minden gondolatot, csak a seprűm és én vagyunk. Ez a mostani eset azonban más. Teljesen másfelé cikáznak a gondolataim és nemcsak azért, mert ez az utolsó meccsem a Mahoutokoróban egy teljes évig. Jövőre az Egyesült Királyságban, a Roxfortban folytatom a tanulmányaimat egy tanév erejéig, cserediákként. Mondhatnám, hogy meglepett a szüleim közönyös reakciója, mikor bejelentettem nekik, hogy jelentkeztem a programba és meg is kaptam az ösztöndíjat, de ez nem lenne sajnos igaz. Persze a tanulmányi eredményemre tekintettel aligha volt meglepő, hogy elnyertem a lehetőséget, az viszont, hogy érdekelt annyira a dolog, hogy jelentkeztem, már annál inkább. Mégsem kérdeztek semmit, ahogy igazából sohasem teszik, ha a személyes dolgamiról van szó.

- De viselkedj ám rendesen, Reina, ne hozz szégyent apád nevére! - anyám csak ennyit mondott rá. Apám fel sem nézett az újságjából. Bizonyára sokkal érdekesebb volt a cikk, amit olvasott, mint az én bejelentésem. Vagy bármi, ami velem kapcsolatos. Így volt ez eddigi életem során mindig is. Pedig jogos lett volna a kérdés, hogy én, aki olyan nehezen alakít ki új kapcsolatokat, sokat elért az iskolában és a jövőjét a japán kviddicsválogatottban képzeli el, mit akar egyáltalán egy teljesen idegen országban, idegen kulturában, idegen emberek között? Mégsem firtatta senki. Jó és fontos okom van rá. Épp az, amitől most nem is tudok teljesen a meccsre hangolódásra koncentrálni.
Olyan ártatlanul kezdődött. Az anyámat, Sachiko-sant kerestem, mikor a karácsonyi szünetben otthon voltam, valami apró-cseprő mindennapi ügyben. Ezért mentem be a szüleim hálószobájába is, hátha ott találom. Ő nem volt ott, a sminkasztalán azonban egy nyitott könyvet találtam, tele kézzel írt oldalakkal. Csak egy pillantást vetettem rá először, a formátumból egyből nyilvánvalóvá vált, hogy egy napló az. Természetesen tanultam illemet, tudtam, hogy semmi közöm hozzá, nem szabad beleolvasnom, elvégre ez az anyám privát szférája, egyáltalán nem rám tartozik. Ugyanakkor elkezdte furdalni az oldalam a kíváncsiság. Hisz az anyám olyan keveset beszél velem, mindig csak azt látom, hogy a kötelességeit teljesíti! Őszintén érdekelt, valójában milyen ember, milyen gondolatai lehetnek, miket élhet át, amiről talán csak ez a kis könyv tudhat? Bár tudtam, hogy helytelen, amit teszek, végül a kíváncsiságom győzött és döntöttem. Elvégre ez egy talán soha vissza nem térő lehetőség, hogy valamelyest közelebb kerülhessek anyám lelki világához, hogy olyasmiket tudhassak meg róla, amiket egyébként talán soha.
Még egyszer fennhangon anyám után kiáltottam, majd vártam a szobában egy-két percet, hátha felbukkan a hívásomra. Miután nem tette, egy varázslattal gyorsan bezártam az ajtót, hogy ne törhessen rám váratlanul senki és az asztalhoz ültem, majd a kezembe vettem az igencsak vaskos könyvecskét. Amit olvastam, attól igencsak elkerekedett a szemem. Számítottam rá, hogy sok új dolgot tudhatok meg majd belőle az anyámról, de effélére legmerészebb álmomban sem gondolam volna. Ahogy visszaolvastam néhány évvel régebbre (korábbi feljegyzések sajnos nem voltak benne, azok valószínűleg egy másik, már betelt naplóban lehettek), abból, amit írt, egyértelműen kirajzolódott előttem, Sachiko-san bizony nem az, akinek hittem. Szó szerint, ugyanis nem ő a vér szerinti édesanyám. A naplóból számomra csak annyi derült ki erről, hogy Sachiko-sannak az apám miatt nem születhetett soha saját gyereke, amit ő nagyon fájlalt. Céltalannak érzi az életét, illetve szeretettelennek. Az apámhoz kiházasították a szülei, mert mindketten módos, aranyvérű családból valók, de sosem szerették egymást, apám épp olyan rideg volt vele mindig is, akár velem. Még saját gyermeke sem lehetett soha, akit szerethet, csak „annak a  varázstalan európai ribancnak a semmirevaló korcsát” kell még pesztrálnia is, nem elég a gyermektelensége fájdalma. Sosem gondoltam volna, hogy az anyám, illetve Sachiko-san használna rám ilyen szavakat, de egyértelmű volt, hogy ez az ő kézírása.
Mélységesen megdöbbentett mindaz, amit olvastam. Nemcsak az, hogy az életem egy jelentős része hazugságon alapult, de az is, ahogy Sachiko-san, akit egészen eddig a pillanatig anyámnak hittem, milyen mély megvetéssel és gyűlölettel volt valójában irántam. Alighanem ezért nevezhetnek az európaiak minket, japánokat kétszínűeknek. A kötelesség, az illem annyira fontos nekünk, hogy teljes mértékben elfedjük vele sokszor a valódi érzéseinket. Mint ahogy Sachiko-san is, aki a külvilág szemében, mint az édesanyám, illedelmesen tette a dolgát, miközben belül nemhogy nem érdekeltem, de egyenesen utált azért, hogy nyomorúságos helyzetében még egy extra koloncnak ott voltam a nyakán, hogy mindennap rólam kelljen gondoskodnia, elviselje, hogy „Anyának” szólítom, miközben a saját gyermek nem adatott meg neki. Nem voltam érte dühös rá, valahol érthetőek voltak az érzései számomra, de azért be kell valljam, szíven ütött.
Innentől kezdve más színben láttam a dolgokat és természetesen nem is hagyott nyugodni mindaz, amit megtudtam. A házunk padlásán szerencsére sok régi dolgot megőriztünk, így néhány napos kutakodás után egész sor fontos információt sikerült összeszednem. Szerencsére a néhai nagyszüleim, apám szülei gyűjtötték az apámról megjelent cikkeket, tudósításokat. Ezekből megtudtam egy fontos mozzanatot apám kviddicsbaleseteről is, ami véget vetett a karrierjének. Ekkor nemcsak lesántult, de nemzőképességét is elvesztette. Így már értelmet kapott az, Sachiko-san miért nem eshetett teherbe és miért is apámat hibáztatta ezért. Illetve nem tartott sokba összeraknom azt is, ezek után miért is kutattak fel engem. Aligha apámat érdekeltem, sokkal inkább a szüleit, hogy legyen egy örökös apám után, még ha lány és félvér is. A baleset időpontja alapján apám ezután házasodott meg Sachiko-sannal (mint a naplóból kiderült, a szülők által előre elrendezett módon, a vagyon és a származás alapján), aki a képek és az elmondások alapján már várandós volt velem az esküvőn. Ezek alapján csak kis logika kell hozzá, hogy összerakjam, valószínűleg hamis a születési dátumom és legalább néhány hónappal idősebbnek kell lennem, mint azt a papírjaim mutatják és ahogy én edddig tudtam. Ezért volt szükség Sachiko-san terhességével kapcsolatban a színjátékra, hogy ne legyen olyan szembetűnő kiskoromban sem, hogy valamivel fejletebb vagyok a koromnál és nem ebből a házasságból születtem.
Ennyi titok és hazuság feltárása talán már önmagában elég lenne arra, hogy azt mondja bárki, levegőváltozás kell, minél távolabb a családjától, akiket eddig szüleinek hitt és jelentkezik egy cserediákprogramba, hogy legalább egy évre még az országból is elmehessen. Nekem azonban ennél konkrétabb okom is van erre. Bár erről sokat sajnos nem tudtam meg, annyi bizonyos a napló alapján, hogy a szülőanyám egy mugli, aki valahol Angliában él.  Erre utal az is, hogy apám a balesete előtt több hónapot töltött errefelé a bajnokság miatt. Én pedig nem nyugszom addig, amíg ki nem derítem, ki is ő és mi történt pontosan, hogyan hoztak vagy vettek el tőle. Pont kapóra jött hát a felhívás a cserediákprogramra, én pedig jelentkeztem.

Közben megszólal odakint a meccs kezdetét jelző kürt és az öltözőnk ajtaja szélesre tárul. Erősen megmarkolom a seprűmet és ellököm magam a talajtól, hogy a csapattársaimmal együtt kirepüljek a kviddics pályára. Ideje koncentrálnom. A kviddics az életem. Bár nem mondták, a csapattársaimon láttam, hogy meglepte őket, mikor bejelentettem, egy évet kihagyok. Mindenki arra számított, jövőre már csapatkapitány leszek. Ismerve a terveimet, ambícióimat, hogy igazolt  kviddicsjátékos szeretnék lennni az országos válogatottban, nem tűnik logikusnak most mindent hátrahagyni. Persze, a Roxfortban is megpróbálhatok majd bekerülnni a csapatba, szerezhetek érdemeket, de tény, hogy a nulláról kell indítanom. Ez azonban egy áldozat, amit muszáj most meghoznom. Tudom, mi a célom és mit szeretnék elérni. Ahhoz azonban, hogy tovább menetelhessek felé, előbb muszáj a múltamat is megismernem, rendbe tennem. Csak így kerülhetek igazán a helyemre. Így lehetek végre az, aki valójában vagyok.

Egy teljesen átlagos, ázsiai lányt látok. Nem mintha sűrűn kerülne sor erre. Talán reggelente addig, míg megmosom az arcom és megfésülködöm. Nem különösebben izgat, hogy nézek ki. A kényelem, a praktikum fontosabb. Otthon, formális eseményeken természetesen kimonó és smink is volt rajtam, de csak az elvárások miatt nem tiltakoztam, amúgy nem áll hozzám közel az ilyesmi. Ha kell, kiöltözöm, elviselem, de igazán jól egy laza pólóban, farmerban és tornacipőben érzem magam. Szoknyát csak a talárhoz hordok órákra, ha már ez az elvárás, egyébként abszolút nadrágpárti vagyok. Illetve mivel elég sokat edzek szabadidőmben, a kviddcstalárt is sokszor magamra öltöm. A sötétbarna hajamat többnyire vagy csak simán kiengedve, vagy lófarokba kötve hordom. Általában hagyom hosszúra nőni, de mikor már nagyon zavar, le szoktam vágni belőle úgy a vállamig. Fő a praktikum. Amúgy szerintem nem vagyok nagy különlegesség külsőre (leszámítva, hogy ázsiai vonású, barna mandulaszemeim vannak), egyébként a 163 centimmel átlagos a magasságom (bár Japánban a lányok között ezzel már magasabbnak számítottam valamivel), a testalkatom pedig elég fiús, nincs rajtam túl sok domborulat, de ez nem is zavar, sőt a sport szempontjából talán még praktikus is. Olykor megkapom, hogy túl vékony vagyok, pedig nem tehetek róla, eszem én rendesen, már csak az edzések miatt szükséges megfelelő energiabevitel miatt is, egyszerűen ilyen a genetikám.