giulia agnabella marchetti

Nála optimistább és életvidámabb személy aligha akad a földön. Azelőtt is ilyen volt, mielőtt felfedezték volna megmagyarázhatatlan betegségét, talán már anyjuk hasából is széles vigyorral arcán bújt elő. Nincs olyan pillanat, hogy ne árasztana jókedvet és nyugalmat, rendkívül kiegyensúlyozottnak, higgadtnak, de mégis pozitívnak látszik. Látszik. Elfojtja a negatív érzelmeit, a szomorúság, a düh és a csalódás mind gyűlik, halmozódik benne, mert nem mer segítséget kérni, legfeljebb a bátyjától, de csak ha már komoly a helyzet. Szereti erősnek és függetlennek láttatni magát, olyannak, akinek nincs szüksége másokra vagy a segítségükre, ez azonban sokszor károsabb, mint hasznosabb. Nem mutatja, de könnyen meg lehet bántani, nem viseli jól a kemény kritikát. Szemtől szembe mosolyog, majd másfél órát sír valahol, ahol senki sem látja.
Szertelennek és bohémnak tűnik, mégis két lábbal álla  földön. Pontosan tudja, mi a feladata, rendkívül lojális a családjához és a barátaihoz egyaránt. Amilyen kis széllelbélelt pletykafészeknek tűnik olyan jól tart titkokat, tőle senki nem tud meg semmi olyat, amit nem kellene. Sokat beszél, sőt, rengeteget, méghozzá olyan laza és nemtörődöm stílusban, hogy az ember csak pislog. Na jó, egyes kényes szituációkban hajlandó elővenni az illemtanórán tanult és begyakorolt kedves, szellemes, intellektuális és rémesen unalmas frázisokat, de ha teheti akkor jobb szereti saját stílusában elmondani véleményét.
Lételeme a változás, előszeretettel utazik el néhány napra ide-oda, csak hogy kimozdítsa magát a komfortzónájából, hogy ne ugyanúgy teljenek az unalmas, szürke hétköznapok. Kalandozó természet, szeret hirtelen dönteni, elég impulzív személyiség. Persze általában ilyenkor is dolgozik, csak nem mindegy, hogy egy kietlen irodában vagy a napsütötte toszkán tengerparton ül a különböző jelentések felett.
Mindent teljes szívvel csinál, nincs olyan, hogy valamit ne venne komolyan. Ha egyszer belekezd valamibe, akkor végig viszi, ha törik, ha szakad. Ha kidobják az ajtón, visszamászik az ablakon, ha az ablakon is repül, jöhet az ereszcsatorna. Úgy tűnhet, sosem adja fel, de persze mindig van az a pont, mikor el kell ismernie: vesztett.
Rendkívül intelligens, széles lexikális tudással és naprakész információkkal rendelkezik, hiszen ha teheti, olvas, nem csak szórakoztatóirodalmat. Némi megfelelési kényszerrel küzd, szeretné a nagyanyjának, hogy nem olyan gyermeteg és butuska, mint amilyennek hiszi.  

Két dolgot szögezzünk le: minden férfi mögött áll egy erős nő, kivéve, aki mögött kettő. Illetve én nem vagyok az a tipikus regényekben szereplő elképesztően badass maffiózólány, aki halomra öli az embereket, mert megölték a szüleit és ezért mindenkin bosszút áll. Bár a nagyi kedvenc unokájává fogadna, ha ilyen lennék, ebben egészen biztos vagyok.
Kezdjük a legelején: Giulia vagyok, a feketebárány. A második unoka, a rangsorban mégis az utolsó. Maradjunk annyiban, hogy Rella mama nem szívlel, amiért nem a bátyámra ütöttem, hanem én vagyok az ész a csapatban. Szerinte ez aljamunka, s hogy őt idézzem "még egy csimpánz is képes lenne rá" de üsse kő, ha nekem ez jutott, hát ez jutott, nem ellenkezem.  
Szóval a történetem huszonnégy évvel ezelőtt kezdődött egy idilli szüléstörténettel, az öreglány mikor meglátta, hogy lány lettem kifordult a szobából, mondván "reméltem, hogy legalább fiú lesz". Fényes volt a kapcsolatunk már ekkoriban is. A gyerekkorom mondhatni átlagos volt, amennyire ilyen környezetben lehet átlagos egy gyerekkor, tudjátok, csak a szokásos: ettem, aludtam, játszottam, a bátyám agyára mentem, végig néztem néhány kínzást és gyilkosságot. Csak vicceltem, a nagyi egyszer akarta végig nézetni velem, hogy hogy szedi ki az információt valakiből, aki nem akar beszélni, én meg lehánytam a kedvenc cipőjét másfél perc után. Azt hiszem itt vágtam el magam végleg.
Kilenc voltam, mikor megmutatkozott a fénymágiám. Nem is emlékszem már pontosan hogy sikerült, de az biztos, hogy ezzel legalább szereztem egy jópontot az öreglánynál. Mármint érted, melyik nagyika ne örülne, ha a kis porontyok közt ilyen különleges születne? Elemistának lenni amúgy is vagány, pláne ha még közülük is a kisebbségbe tartozol. Ja, nem annyira. Senki nem érti, milyen ez, legfeljebb az, aki ugyanígy született, de kevesen vagyunk, nagyon kevesen. Persze, a korai megmutatkozás magával vonta azt, hogy korán elkezdtek foglalkozni velem, így már olyan képzett vagyok, hogy képzettebb nem is lehetnék. Lassan már én fogom oktatni a jövő fényes csillagait.
Két év múlva megjött a levelem az Ilvermornyból, arra azonban nem számítottam, hogy már az első nap bajok lesznek. Álltam ott elveszve a beosztási ceremónián, erre egyszerre két szobor akarta, hogy a házához tartozzak. Választanom kellett a Horned Serpent és a Thunderbird között. Tizenegy évesen meg kellett hoznom egy ilyen komoly döntés, hát gondolhatjátok, hogy rendesen rástresszeltem. De jól döntöttem, vagyis végül nem bántam meg, hogy akkor a Horned Serpent tagjai közé álltam be.  
Egy évre rá elvesztettem a szüleimet. Eddig kihagytam őket a meséből, hiszen az egy külön történet lenne, mégpedig egy nagyon hosszú történet, arra meg nem érünk rá. Nagyon lesújtott, hiszen melyik gyereket nem sújtaná le? De nekem különösen fájó volt, és fájó még mindig a hiányuk, hiszen mindketten teljes szívükből és odaadással szerettek, magasról téve arra, hogy a nagymama mit mondd.
A következő négy év viszonylag nyugalomban telt, éltem a kis életem, hála a jó égnek elég messze a családom azon részétől, akikre nem vagyok kíváncsi. Vagyis hát de, rájuk kíváncsi vagyok, mert szeretem én a nagyit is, érezzen ő bármit is irántam, de a megjegyzéseire, na arra nem vagyok kíváncsi. A lényeg a lényeg, hogy tizenhat éves voltam, mikor először elájultam. Csak így, a semmiből. Ekkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam a stressz, a kialvatlanság, vagy a nem megfelelő étkezés és a sport hiánya teszi ezt. Aztán szépen lassan egyre többször volt migrénem, eredt el az orrom vére, hánytam és persze ájultam. Négy évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjünk, ez valami nagyobb, valami, ami túlmutat a szimpla stressz okozta rosszulléteknél. Ekkor kezdett el gyengülni a mágiám is.
Na de visszakanyarodva az életem vidámabb szekciójához: tizenhét évesen színkitűnővel kiléptem a nagybetű életbe, vagyis inkább beiratkoztam a salemi akadémiára, ahol elvégeztem először egy közgazdász szakot, majd beiratkoztam jogra is. Beálltam a családi bizniszbe, és itt térnék vissza a nyitómondatomra: minden sikeres férfi mögött áll egy, ha nem két nőt. A nagymama kézben tartja a szervezetet, elrendez mindent, míg én tisztáramosom a pénzügyeket, költségvetést tervezek, és hasonló áldásos feladatokkal foglalkozom. Ha már gyilkológépnek alkalmatlan vagyok a sajnálatos kis selejtességem miatt, akkor segítsek be ott, ahol tudok.

Véleménye szerint átlagosabb és unalmasabb nem is lehetne. Ha belenéz a tükörbe amolyan tizenkettő egy tucat nőt lát, akiben nincs semmi kirívó.
Sudár teremtés, egész magasra, százhetvenhét centire sikerült megnőnie. Kamaszkorában küzdött a kilókkal, azonban mióta a fő gonosz szerepét betegsége vette át, ezen nem kell aggódnia. Rohamos fogyásnak indult, ezzel elérve az álom alakot, ami után a legtöbb nő vágyakozik. Öltözködése kifejezetten normális, legtöbbször sportosan elegánsan öltözködik, hogy nézzen is ki valahogy, de azért ne felejtse el a kényelmet sem. Előszeretettel visel farmernadrágot különböző színes-mintás blúzokkal, blézerekkel, de persze számtalan pólója és pulóvere van. Ezutóbbiból főleg a kötött darabokat kedveli, kiváltképp, ha azt kézzel készítették.
Arca szimmetrikus, orra keskeny, ajkai dúsak - ha már sehol máshol nem áldották meg telt idomokkal, legalább a szája rendben van. Szemei mélybarnák, már-már feketék, hajszínét festéssel változtatja, hogy feketére, hogy sötétbarnára - mikor mihez van kedve. Előszeretettel használ sminkeket, leginkább a sötét árnyalatú rúzsokat illetve a tust kedveli. Gyűjti a cipőket és a táskákat, megrögzött kiegészítő-rajongó. Épp ezért ékszerekből sem szenved hiányt, számtalan fülbevalója, nyaklánca és karórája van.