i'm here, bro

Dylan stílusa hagy némi kívánnivalót maga után, így érzékeny lelkű olvasóknak nem ajánlott. Én szóltam.

Mocskos a szám és emellé mindent kimondok, ami eszembe jut. Tudod, ami a szívemen az a számon, én aztán nem kertelek, ha valami nem tetszik. Irányításmániás vagyok, nem szeretem, ha dirigálnak nekem - azt szeretem, ha én hozom a játékszabályokat. De a kényeres irányítani akarás ellenére amúgy jó főnök vagyok, ha nyeregben érzem magam, akkor össze tudom rázni a csapatot, tudok kompromisszumot kötni, meg minden.
Flegma vagyok, a gúny minden ága és alfaja olyan, mint a levegő: nem léteznék nélküle. Szeretek szurkálódó megjegyzéseket odabökni ahol, és amikor épp a legjobban fáj. De azért néha tudok együttérző és empatikus is lenni, csak kellően közel kell állnia a személynek hozzám. Ilyenekből kevés van, de azért léteznek.
Első ránézésre biztosan csak egy pökhendi seggfejnek látszom, csak aztán jön a bibi, kinyitom a számat és kiderül, hogy értelmesebb vagyok, mint amilyennek kinézek. Mert igenis keményen tanultam, legtöbbször hajnalig, mert tudtam, hogy máshogy nem fogok tudni kitörni. Szorgalmas vagyok és alázatos, ha tanulni vagy dolgozni kell, mert tudom, hogy ezek visznek előre az életben.
Nagy kanállal falom az életet. Azért nem vagyok olyan felelőtlen, mint kedves édesapám, de szeretek bulizni, szeretem a csajokat, meg görbe estéken a srácokat is. Épp ezért én sem ítélkezem senki felett, ha a lovát akarja megdugni hát tessék, legyen boldog vele, nem az én bajom.
Megbecsülöm amim van, vagy amit ajándékba kapok, főleg ha az ajándékozó a két kezével készítette nekem azt, amit kapok tőle. Esküszöm, ez az egyetlen dolog, ami meghat a világon. Meg az aranyos kiscicák, de erről nem beszélünk.

A jazz fővárosában születtem a latinamerika kisebbség még kisebbségi tagjaként. Mert félvér vagyok. Bonyolult ez a téma, mert anyai nagyapám aranyvérű, a nagyi viszont mugli születésű, tehát anyám igazából félvér, apámat meg nem ismerem, csak a nevét tudom, meg hogy varázsló. A legegyszerűbb tehát ha félvérnek mondom magam. Ja, meg ugye félvér vagyok, mert anyám hagyta hogy valami jólszituált angol auror felcsinálja, aztán ott hagyja a szarban. De azért megszült, meg aztán az alkalmi kapcsolataiból még néhány gyereket. Egyszóval öten nőttünk fel, egy házban, egy anyától és öt apától. Jó, mi?
Amúgy nem voltam problémás gyerek, ha nem számoljuk, hogy négy évesen már mindenkit elküldtem a kurva anyjába. Szerencsére spanyolul, szóval a kis hófehér ügyvédporontyok meg tanárkölykök nem értették. Merthogy a család kitalálta, hogy jó lesz nekem az, ha otthon csak spanyolt hallok, majd megtanulom azt az amerikait ott az iskolában. Talán ez volt életükben az egyetlen jó döntésük, mert így hamar rájöttem, hogy könnyen mennek a nyelvek, van érzékem hozzájuk, szóval viszonylag korán elkezdtem foglalkozni a franciával, elvégre elég kézen fekvő volt, majd később a némettel is.
Nőttem, kamaszodtam, szemtelenedtem, rájöttem, hogy nem kell nekem feltétlen állandóan anyám szoknyája körül sündörögnöm. Míg nem kaptam meg a levelem az Ilvermornyba, én voltam az ügyeletes kis gengszter a környékünkön. Minden kis seggarc félt tőlem, és lássuk be, szerettem. Azért ez a magabiztosságom kitartott az új helyen is, hamar kiépítettem a megfelelő kapcsolatokat, kiderült hogy nem csak a nyelvekhez, de a játszmákhoz és a kapcsolatépítéshez is értek. Tudjátok, amolyan bálkirály típus voltam, sokan utáltak, de még többen imádtak. Na de a lényeg, hogy relatíve hamar körvonalazódott a pályaválasztásom, meg az is, hogy amint lehet, elköltözök. Na nem azért, mert nem imádnám New Orleans minden szegletét, mert a város fenomenális, sokkal inkább a családomtól akartam menekülni. Tizennégy éves koromtól dolgozok nyaranként, vagyis mióta Angliába jöttem már nem csak nyaranként. Gyakorlatilag hamarabb a saját lábamra álltam, minthogy anyám annyit mondhatott volna, hogy Adiós. Ott álltam egyedül, mint fasz a lagziban, egy idegen országban, minden különösebb támogatás és háttér nélkül egy darab bőrönddel és még sosem éreztem magam ennél szabadabbnak.
Hogy hogy kerültem Canterburybe? Nem akartam kollégiumba költözni, és egy haverom segített lakást találni. Ő cserediák volt kint, én meg a szárnyaim alá vettem, mint helyi menő csávó, aztán mikor hetedikben volt az a kis balhé, hogy kiderült, hogy ugyanazt a csajt dugjuk a bűbájtan tanárral és engem akartak kitenni érthetetlen módon, na szóval még akkor mondta hogyha kell segít ilyesmiben. Behajtottam rajta, szava nem lehet.
Szóval most itt vagyok, kidolgozom a belem, vagy ha nem, akkor épp tanulok, hogy ne úgy végezzem, mint anyám. Meg akarom találni apámat és az esetleges testvéreimet. Hogy miért? Ki ne akarná ismerni az igazi családját? Meg lássuk be, megérett, hogy bemossak egyet annak a rohadéknak, aki miatt itt kötöttem ki.

Ha tükörbe nézek egy mocskosul jóképű fickó néz vissza rám. Na jó, visszaveszek a pofámból. Szóval amúgy nagyjából átlagos magasságú vagyok, valahol 178-185 között. Nem tudom, rég nem méri már anyám az ajtófélfán a centit. A végtagjaim kellemesen arányosak, nem vagyok csont és bőr, de zsíros sem éppen, izom van rajtam, nem sok, de épp elég az úszástól meg a kviddicstől.
A fejem olyan kicsit spanyolos-kicsit angol, az ajkaim teltek, az orrom is nagy egy kicsit, de legalább a füleim szép közepes méretűek. A szemem szép barna, valahol a mogyoró és az olvadt csokoládé között, és a göndör fürtökre buknak a csajok. Az is olyan barnás, kicsit vöröses, ha a nap úgy süt rá. Ezt vagy apámtól örököltem, vagy nem tudom, mert hogy anyám haja olyan, mint a korom.
Az öltözködésem elég hektikus, szeretem a vicces mintás pólókat, a vidám ingeket, ugyanakkor szívesen bújok elegáns göncökbe is. Nem annyira jellemző rám ez a sportos-lusta stílus, mackónadrággal meg farmerral, annál azért többre becsülöm magam. Jó, nem mondom, hogy nem esik meg, hogy pizsamában megyek le a sarki boltba a reggelimért, de ez a ritkább.