Adrian Gamby

Magas intelligenciával, megfontolt döntéskészséggel, határozott kiállással, és jó ítélőképességgel rendelkezem. Szinte az anyatejjel szívtam magamba a vezetői attitűdöt, lévén, hogy elsőszülöttként fogantatásom pillanatától meg van írva a sorsom, hogy egy szép napon én fogom örökölni a családi vállalat tulajdonjogát apámtól, melynek már most, a harmincas éveim kezdetén, a vezérigazgató-helyettese vagyok. Ezt nem pusztán születési előjogomnál fogva értem el, hanem azzal, hogy tehetséges méregkeverő és bájital-szakértő vagyok, valóban érdekel a cég jövője, és nem kényszerből vállalom magamra a felelősséget, valamint a döntéseim minden helyzetben következetesek, és logikusak. Megjegyzem ezek nem csak a munkámra, hanem a magánéletemre, így a házasságomra is épp úgy érvényesek.
Szeretem a komoly, felelősségteljes felnőtt ember látszatát kelteni a hétköznapokban, viszont amikor olyan a helyzet, hogy nyugodtan elengedhetem magam, elő tud bújni belőlem a gyermeki énem, és egyszerűen csak élvezem a pillanatot. Talán ez az oka annak, hogy szeretem a gyerekeket: mikor elhalad mellettem az utcán egy rakoncátlan gyerkőc, és olyan hangulatban vagyok, önkéntelenül is elmosolyodom a gondtalanságán.
Megvan bennem a kutatás iránti vágy is, főleg ami a főzeteket illeti, eredményeit pedig saját recepjeim repertoárja bizonyítja.

Akaratom ellenére, vezetői beosztásomból fakadóan, sokszor több időt töltök papírmunkával, mint azt szeretném, hisz csak elnyel a munka, és nehéz kiszakadni belőle, és hátra hagyni. Ez számomra zavaró jelenség, főleg mikor konstatálom mennyi értékes időt vett el az életemből, amit bármi mással is tölthettem volna.
Akik nem ismernek eléggé, azok állandóan komolyként, és gőgösként jellemeznek. Bevallom, a gőgösségben van valami, de hogy ne lenne az ember önhitt, önérzetes, és büszke, ha egyszer egy olyan családban nevelkedik, mely évszázadok óta vezető pozícióban helyezkedik el a bájital-piacon? Nem tehetek róla, hogy belém nevelték, hogy legyek büszke a családom nevére, a származásomra, és a saját elért eredményeimre egyaránt, ebből fakadóan pedig bizonyos szint alá nem adok az emberi kapcsolataimban sem. Megjegyzem, bár sokan ezt megkérdőjelezik, de ez a bizonyos szint nem a pénzben keresendő, hanem az adott személy egzisztenciális lényében.
Vannak céljaim, melyeket mindenáron meg akarok valósítani, ezért nem mindig foglalkozom mások hasznával - úgy vagyok vele, hogy a maga életéért mindenki maga felelős, ha valaki csődbe megy miattam, ne engem okoljon, hanem azt keresse, mit rontott el a saját vállalkozásában. Ez a fajta "önzőség" sokakból vált ki ellenérzéseket irányomba.
Neveztek már gyilkosnak, mert méregkeveréssel foglalkozom. Ezt kikérem magamnak, sosem ölnék meg senkit. Hiszem, hogy minden bájitalnak, így a mérgeknek is van haszna, és nem minden méreg gyilkos - csak a legtöbb -, de az hogy én ezeket ismerem, és el tudom készíteni - és el is készítem, mert élvezem, és ez a munkám -, nem jelent semmit. A felhasználása már a vevőn múlik. Nem fogok minden vásárlóval világszerte pszichiátriai tesztet kitölteni, mielőtt eladom a portékámat, hogy vajon a szomszédját akarja-e meggyilkolni vele, vagy a kertitörpéket a veteményesében, mert baromira nem érdekel. A legtöbbször érdektelen vagyok az emberek irányába.

Mindenkinek van egy...

... családja, amibe születik.
Az amerikai Gamby család hírnevét azzal szerezte, hogy generációk óta egy alkímiával, bájitalokkal, méregkeveréssel, illetve receptek kidolgozásával foglalkoztató vállalatot üzemeltetnek. A kezdeti időkben csak egy helyi kis magánvállalkozás volt, mely mára annyira kinőtte magát, hogy már Európában is a piacon van a Gamby's Potions. Ebbe a családba születtem én, Adrian Gamby, és ezt egy szemernyit sem bánom. Alexander és Madeleine Gamby elsőszülötteként már születésemkor eldőlt, hogy apám nekem fogja majd átadni a stafétát a vállalatvezetésben. Éppen emiatt olyan neveltetést kaptam, mely kompetensé tett arra, hogy egy világszínvonalú céget vezessek egy szép napon. Szigorú, következetes nevelést, apám felől pedig szorgalmazát a cég profilja iránti érdeklődésre. Ő volt, aki bevezetett az alkímia világába, akivel először főztem bájitalt, aki átadta a rajongását nekem, amit a mai napig megtartottam.
Az iskolában már az első évben kiemelkedő teljesítményt nyújtottam ennek köszönhetően, legalábbis bájitaltanból. Még más aranyvérű diákok sem nagyon mondhatják el magukról, hogy iskolai tanulmányaik megkezdése előtt a szüleikkel egy alkimista laborban főzőcskéznek különféle hatásokkal bíró főzeteket, így jóval a kortársaim előtt tartottam ezzel kapcsolatos ismereteimmel. Nem meglepő hát, hogy az Ilvermorny elvégzése után a Salemi Akadémián ebben a szakirányban tanultam tovább, mellette pedig apámat figyelve igyekeztem elsajátítani a jövedelmező üzletpolitikát, hogy hogyan is lehet sikeresen vezetni egy céget. Azt az üzletpolitikát, melyet a felmenőim alkalmaztak, és amelynek hála sosem kellett hiányt szenvednie a családunknak semmiben.
Jól gondolod, ha azt hiszed, hogy gazdag családból származom. De még mennyire! Mindazonáltal sosem voltam elkényeztetve, mindig azt tanultam, hogy egy jó üzletember nem szórja a vagyonát hülyeségekre, hanem egy kényelmes életre rendezkedik be, hogy hosszútávon se kelljen egyik leszármazottjának sem nélkülöznie. Azoknak se, akik végül nem a vállalaton belül helyezkednek el, hanem más álmokat követnek. Ilyenek azért nincsenek kevesen, mert a tulajdonjog hagyományosan apáról az elsőszülött fiúra száll. Máskülönben - legalábbis apám így adta meg a magyarázatot - már rég darabokra hullott volna a cég az utódlás vitás kérdése miatt.

... példaképe.
Mielőtt a családom ősei Amerikába települtek volna, jóval azelőtt, hogy felfedezték volna a földrészt, még az 1300-as években Európában éltek. Azokban az 1300-as években, mikor a világtörténelem legnagyobb és legelismertebb alkimistája - még a magnixek körében is - élt, és munkálkodott. Őseim még élete kezdeti időszakában barátkoztak össze a méltán világhírű Nicolas Flamellel, akivel a Gamby család haláláig baráti kapcsolatot ápolt, és még apám is szinte állandó levelezésben állt vele. Mikor felnőttem, átolvastam a levélváltásaikat, és az által, ami belőlük kirajzolódott egy eszméletlenül intelligens koponyát ismerhettem meg. Életművéről szóló írásokat ugyan már gyerekkoromban is olvastam, de az apámmal való személyes kapcsolata, baráti hangvétele, türelmes magyarázatai tették igazán a példaképemmé. A hősömmé. Apró gyermek voltam még, mikor végül eltávozott az élők világából, egyedülállóan hosszú élete végén, elpusztítva azt, ami a legnagyobb hírnevet kölcsönözte neki. Soha, senkivel nem osztotta meg a titkot, hogy hogyan volt képes elkészíteni a Bölcsek Kövét, és az az igazság, hogy én is éppen akkora elmévé akarok válni, mint ő volt, és rekonstruálni akarom életművének legékesebb darabját. Őszinte sajnálattal tölt el, hogy nekem már nem volt részem a vele való barátságban, nem úgy mint felmenőimnek, akiknek majdnem mindegyike szoros viszonyt ápolhatott vele, és bármilyen helyzetben kérhettek tőle tanácsot egy-egy, az alkímia területén belül való forradalmasítással kapcsolatban.

... első szerelme.
Nem akarok sok szót pazarolni a múltam azon részeire, melyek a jelenemben nem játszanak közre, mégis, az emberi természet részét képzi a szerelemnek nevezett érzések halmaza. Nyilvánvaló hát, hogy én sem maradtam ki a szórásból, hisz ugyan olyan kamasz voltam, mint bármelyik másik, a tomboló hormonokkal, és az egyre élénkülő fizikális vággyal. És akkor toppant be az életembe az a lány, akibe úgy zúgtam bele, mint vak ló a gödörbe, és akit mindazonáltal nem szeretnék megnevezni. Régen volt, talán igaz sem volt, de igazi szerelem semmiképp. Azt mondják, az örökké tart, szóval nyilván nem lehetett az ugyebár, hisz ahogy jött, úgy ment is. Azt mondta, mikor véget vetett a kapcsolatunknak, hogy képtelen vagyok másra figyelni, mint önmagamra. Én pedig azt mondom, nem tudja mit veszített, mikor kitette a szűrömet, ezzel összetörve egy kicsit a szívemet.
Jól lehet, azóta sem éreztem azt a bolonduló érzést senki felé, amit akkor, de őszintén szólva ezt nem is különösebben bánom. Van egy olyan elméletem, hogy minél erősebb ez a fajta szerelmi érzés, annál törékenyebb a kapcsolat, és annál egyszerűbb elszúrni valamit, amit aztán nem lehet rendbe hozni. Mert ilyenkor az ember elveszíti a józan ítélőképességét, az elméje helyett az érzelmei vezetik, és olyan dolgokat tesz, vagy mond, amiket később hibaként könyvelhet el élete nagy könyvében. És az még a szerencsésebbik helyzet - bármennyire is fájjon -, ha ilyen helyzetben a kapcsolat fut vakvágányra, nem pedig az ember teljes élete kerül feláldozásra a kapcsolata oltárán. A szakítás utáni fájdalom idővel elmúlik, a seb beheged, de ha elszúrod az életedet, azt utána már baromi nehéz újra felépíteni.

Továbbá nem mindenkinek van...

... egy öccse, aki talán hátba szúrja.
Néha érzem rajta, hogy nincs teljesen megelégedve a második hellyel, de ez ellen nem tehetek semmit. Két év van köztünk, szóval lényegében együtt nőttünk fel. Ő volt anyánk kedvence, én apánké, gyerekkorunkban pedig olyan szoros volt kettőnk között a kapcsolat, hogy azt nehéz szavakkal leírni. Ölre mentünk volna egymásért, egymás legjobb barátai voltunk. Nem igazán tudom, hogy ez hol ment félre, vagy mikor.
Talán mikor apám kinevezett a helyettesének a vállalatnál? Indokolatlan volna, hisz már gyermekként tudtuk, hogy én leszek az örököse, már ami a céget illeti, Cole-t pedig - legalábbis látszatra - nem érdekelte sosem a családi vállalat. Vagy talán mégis érdekli, csak jól titkolta eddig előlem? Sosem gondoltam volna, hogy féltékeny lenne rám emiatt.
Vagy talán akkor, mikor feleségül vettem Myra Blackburnt? Ostoba, és vak lennék, ha nem venném észre, hogy hogy néz rá, minden alkalommal, mikor átjön. Szinte levetkőzteti a szemeivel, és olyankor önkéntelenül is ökölbe szorul a kezem. Még úgy is, hogy tudom, a házasságunk alapja nem a mindent elsöprő végtelen szerelem, hanem a közös érdekek. De tényleg képes volna Cole arra, hogy kikezdjen a feleségemmel? Vagy csak olyan dolgokat képzelek a köztük lévő kapcsolatba, amik nincsenek ott? Édes öcsém, remélem nem szúrsz ilyen csúnyán hátba, mert mindig te voltál, akire az életemet is rábíztam volna!

... egy felesége.
Mikor kamaszkorunkban megismerkedtünk, szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy mi egyszer egymás mellett fogunk kikötni. Mármint, hogy egymás ágyában, azt talán, na de hogy összekössük az életünket? Kiváltképp, hogy nekem akkoriban még merőben távol állt a terveimtől az, hogy megállapodjak. Emlékszem, akkor találkoztunk először, mikor az egyik nyáron, már az Ilvermornys éveim vége felé apámat kísértem el egy üzleti találkozóra Angliába. Meg sem tudom számolni, hány befolyásos aranyvérű családot látogattunk meg azon a nyáron, hisz akkoriban indult be a cég terjeszkedése. Így hát logikus lépésnek tartotta apám, hogy tiszteletünket tegyük Anglia legnagyobb bestiapark igazgatójának házában is. A megbeszélésekre, és azok eredményeire nem emlékszem már, hisz hosszú évek teltek el azóta, de a lányt, aki alig pár évvel volt fiatalabb nálam, nem felejtettem el. Figyelemre méltóak voltak határozott ambíciói, és a kitartása, már akkor is, ezek az értékek pedig szerintem ritka kincsek egy emberben. Nem mondanám, hogy sokszor találkoztunk a múltban, hisz elválasztott minket egy óceán, de levelezni kezdtünk, és még akkor is jó kapcsolatot ápoltunk, mikor végül Amerikába költözött és átigazolt a Hungarian Horntails csapatához.
Én akkoriban voltam abban a faramuci helyzetben, hogy anyám mindenáron össze akart boronálni valakivel, és sorra hozott abba a kellemetlen helyzetbe, hogy akaratom ellenére mutatta be nekem a potenciális ara jelöltjeit. Csupa elkényeztett libát, akik csak azért horták magasan az orrukat, mert arany vér csörgedezett drága ereikben, és befolyásos családokba születtek, és nem azért, mert ők maguk letettek volna bármit is az asztalra. Ő ezt azzal indokolta, hogy harminc felé közelítve ideje már megállapodnom, és bekötnöm valaki fejét, különben nem fogom tudni tovább adni a családnevet egyetlen gyermeknek sem, és ezzel a cég jövőjét sodrom veszélybe. Ebben a részben persze igaza volt, de nem voltam hajlandó olyas valakit feleségül venni, pusztán az utódnemzés céljából, akiben semmilyen potenciált nem láttam, és a viselkedése miatt megvetettem.
Elkezdtünk találkozgatni Myrával, és szóba került köztük ez a szülők által való kiházasítás kérdése is, többek között. Elmesélte a saját esetét ezzel kapcsolatban, és eztán jött az ötlet, hogy mi lenne ha...? Mi lenne ha mi házasodnánk össze? Na nem azért mert fülig egymásba szerettünk volna, de az érdekeink a házasság kapcsán nem álltak túl távol egymástól. Mindenkinek meg lenne a boldogsága, mindkettőnk szüleinek, rólunk pedig leszakadna ez a fajta nyomás. Ő sem panaszkodhat szerintem, hisz nem vagyok olyan rossz parti. Gazdag vagyok, befolyásos, jóképű, és ami a legfontosabb: nem állok az ambíciói útjába. Ami pedig engem illet, van egy olyan feleségem, akit tartok is valamire - nem úgy, mint anyám felhozatalát -, aki határozott, kitartó, akire büszke lehetek, és mindemellett még amúgy kegyetlenül vonzó is. Az elmúlt két évben én személy szerint nem bántam meg ezt a frigyet, ami azt illeti az utóbbi időben azt vettem észre, hogy kezdek hozzá érzelmileg is kötődni, bár ezt nem szívesen vallanám be sem neki, sem magamnak. Mondjuk magamnak már jóformán bevallottam azzal, hogy egy hozzá kapcsolódó tetoválással bővítettem a testemen található művek felhozatalát, bármennyire is apró legyen az.

Szikár külsőmet hamar kiszúrhatod a tömegben, hisz 190 feletti magasságommal jóval az átlag felé tornyosulok. Emellé fogalmazunk úgy, hogy nem vagyok hajlamos az elhízásra, sőt a hízásra sem nagyon. Gyerekkoromban állandóan megkaptam az "eszel te rendesen?" kérdést, pedig világ életemben kifejezetten jó étvággyal rendelkeztem.
Felsőtestem nagyrészét tetoválások díszítik, ami miatt - ha felszínes gondolkodású ember vagy - gondolhatod, hogy valamiféle marcona gengszter vagyok. Mondjuk erre markáns arcvonásaim, és sokszor komoly tekintetem is rájátszhat - noha meglehetősen vonzó mosolyom van. Pedig a tetoválás szerintem az önkifejezés egyik látványos eszköze, és megnyugtatlak, nem fogom megbánni egyiket sem, ha öreg, és ráncos leszek, mert minden egyes varrat a testemen fontos jelentéssel bír számomra, és ez nem fog elmúlni az idő előrehaladásával.
Egyaránt szeretem a laza elegancia fogalmát megtestesítő ruhadarabokat, és a szakadt/szaggatott rongyokat is, és az az igazság, hogy szerintem minden jól áll rajtam. Szóval öltözködésemet az adott szituáció határozza meg.