Hugrabug Helga

Egy kicsit bugris, kicsit hóbortos, néha házsártos, mégis kedves és rettentően konzervatív. (De hát kérem, mi más lenne, amikor is ő még az 900-as éves gyermeke?)
Sokan sok mindent mondhatnak Helgára, vagy ahogy szellemként ismerik a Kisasszonyra, de ezek a jellemzők gyakorta hangoznak el a diákok és professzorok szájából egy-egy találkozás után. És valóban van bennük némi igazság.
Noha életében nem volt ilyen, Helga halálra egészen megváltozott, valahogy mégis eredeti önmaga maradt. Azt hiszi, hogy ami körül veszi az nem más, mint a saját elméje teremtette kis világ, ami abban a percben szertefoszlik, amint meggyógyul a lázálommal járó betegségből - tüdőgyulladásból -, melybe valójában kicsit több, mint egy évezreddel ezelőtt belehalt. Gyakran veszi félvállról a dolgokat, jókat derül a fiatalok problémáin - melyeket ők maguk eget rengetően nagynak gondolnak -, de ennek ellenére ha hozzá fordulnak, vagy éppen elsírják neki a bánatukat, igyekszik tanáccsal ellátni őket. Bár sokan nem is sejtenék, de - halálra óta csak elméletben - remekül ért a mágiához, aki erre valami úton, módon rájön gyakran fordul hozzá segítségért a leckéit illetően, amit Helga sosem tagad meg. Türelmes és jó tanár hírében áll, egészen addig magyarázza a dolgot, amíg az illető meg nem érti. Azonban ha diáklányokkal beszél sosem átallja megjegyezni, hogy szemérmetlen a viseletük és így nem találnak egy tisztességes úriembert sem, aki elveszi őket, hiába van jó hozományuk. Néha még arról is értetlenül dünnyög az orra alatt, hogy a lányok apja hogy engedhet nekik ilyesmit. 

Helga némaságba burkolózva hallgatta a barátait, társait, amint egy kerekasztal mellett ülve - mivel az angol varázsvilágban úgy néz ki, minden fontos esemény egy kerekasztal mellett zajlott, talán maga az asztal is ugyanaz volt, mint - tanácskoztak, majd mikor rákerült a sor, vártak a válaszára.
Úgy sejtette: megerősítésére, hirtelen mégsem tudta miként, s legfőképpen mit szólhatna. Zsenge volt még hozzájuk képest, tudta jól magáról, még ha mágiájának ereje vetekedett is társaiéval. Nem volt annyira bátor, legfőképpen vakmerő, mint Godrik, annyira okos - és szép -, mint a drága Hedvig és annyira ambiciózus sem, mint Malazar. Ő egyik sem volt ki mondottan mégis, valahol érezte magában mindet. A bátorságot, a tudást és az ambíciót is.
Jobb kezének mutatóujjával ütemesen dobolt a jól megmunkált fán. Húzta az időt. Gondolkodott. Wales kék egét idéző tekintete lassan vándorolt a díszes, még újonnan csillogó színes ablaküvegről, a vastag, mágiával átszőtt, biztonságot nyújtó kőfalon keresztül a a másik három személyre. Íriszei Godrik árnyékba vesző alakján pihentek meg először. Majdhogynem tíz évvel volt nála idősebb a férfi, mégis azóta a kissé borongós, esős nap óta, hogy Merlinnek hála útjaik keresztezték egymást, barátok voltak. Helga mindig is tisztelte a férfi tudását és kalandvágyát, amellyel minduntalan az újba, az ismeretlenbe vetette magát, nem félve a következményeket.  Ezért nem is volt meglepő, hogy miként vélekedett. Mi azokat fogjuk tanítani, kiknek neve bátor cselekedetekre hivatott, mondta korábban határozott, mély, mégis nyugalmat árasztó baritonján. Ezzel szemben, a drága, éles eszű, törődő Hedvig, ölében a gyermek - 9 éves forma -, még nyugodtan szendergő Helénával, másképpen vélekedett. Mi azokat fogjuk tanítani, akiknek az intelligenciája megkérdőjelezhetetlen, állította, hangjába izgalom heve vegyült, izgalom hogy olyan gyermekekkel találkozhat, akik hozzá hasonlóan érti a világ működését, vágyják a tudást, a kutatást, a felfedezést, az újat, azt hogy minél többet tudassanak meg az őket körülvevőről.
És végül, tekintete Malazáron pihent meg.
Ismerte őt már régóta. Legrégebb óta a három közül. Korban is közel álltak, mindösszesen csak három év választotta el őket, talán még ha nem is találkoztak oly' gyakran, gyermekkori játszópajtásoknak is mondhatták magukat, s mégis. A férfi hiába volt mellette - ha kinyújtotta volna a karját érinteni tudja - olyan távolinak tűnt. Mi csak azokat fogjuk tanítani, akik ősiek s tiszták, hangja pedig hidegen csattant, szinte visszaverődött a kövekről, mint egy ostor. Helga számított erre, hiszen a férfi és annak családja mindig is ilyen volt. Ha ő maga nem aranyvérű sosem ismerték volna meg egymást, sosem lennének azok akik. Ha Godrik nem aranyvérű, Malazar nem nevezné a legjobb barátjának, ha Hedvig nem aranyvérű, nem fogadja el az ötleteit, ha csak egyiküknek lenne valahol a családfáján egy ember, hiába látta álmot, egy azonos, jövőbemutató, nagyra törő álmost, semmi sem lett volna belőle. Malazar nem változott, komolyodott, de pontosan úgy viselkedett, mint azon a tizenhárom évvel korábbi tavaszi napon, a völgyben.
Ahogy Helga sem, tulajdonképpen, nem tudta mit tegyen. Ő... mindenkit értett, ismerte őket, tudta hogy miért mondják, amit. Igazuk volt, nem teljesen és nem is egyszerre, de így volt. Ő pedig gyarló földi halandó módjára mindet akarta, de nem tudott választani, a csend pedig hosszúra nyúlott.
- Én... - köszörülte meg a torkát, majd hirtelen elhallgatott. Megértette. Nem kellett választania. Lehetett kapzsi és akarhatta mindet! - Én... sokat fogok nekik tanítani és egyenlőként bánok majd velük - húzta ki magát. Hangja határozottan csengett. Végre rájött, hogy mit akart, mit  kellett tennie, mi volt a feladata, az útja. - Egyenlőek lesznek, legyenek a szívükben oroszlánok vagy nyulak, legyenek intelligensek vagy sem és persze - nézett Malazárra, a  férfi pedig rá, bosszútól ködös tekintettel, hiszen tudta mi fog következni, hallotta azt a képességének köszönhetően - legyenek tisztán a legősibbek vagy csak egyszerű varázslók bárhonnan.



- Elég már! - sikoltotta Hedvig, hangja azonban a semmiben veszett. Mintha semmit sem mondott volna, a férfiak úgy folytatták a harcot. Hol ököllel, hol pálcával, hol pedig karddal, ahogy tulajdonképpen érték egymást. Hedvig legjobb barátnéja háta mögött állt és hiába kívánt beleavatkozni a történésekbe, nem engedte neki. Erősen, kissé talán remegő kezekkel szorította a kezét, melyben a pálcáját fogta. Noha nem lett volna rá szüksége, mégis kényelmes, otthonos érzésnek tetszett, ha azzal varázsolt. Jobban szerette, mint nélküle, hiába volt rá képes.
Ez azonban nem számított, most csak a két férfi, az egykori legjobb barátok számítottak, akik egymást püfölték. Egyikük, a dühös, a sértett azt állította a másik életét kívánja, azonban látszott, hogy erről szó sincs. Ha valóban ez lett volna a célja Malazár nem eképpen támad, ennyire már ismerték. Noha, nem eléggé. Nem számítottak erre, arra, hogy a kiállásuk az emberek közül érkezett, nem varázsló vérű - tiszta - mágusokért ennyire felhergeli a férfit.
Hiszen... nem kérték sokra. Még csak nem is nélküle akartak dönteni, kihagyva bármiből is, ő mégis bántva érezte magát.
- Összefogtatok ellenem, megkerültetek - ordította most is Godrik felé, aki maga csak védekezett, a saját testiépségét óvta, csak akkor támadott, ha feltétlen szükségesnek bizonyult. - Tudtátok, nagyon jól tudtátok, hogy nemet mondok ezért cselekedtetek így. Még hogy barátok... bajtársak - köpte a szavakat. - A fészkes fenét, utolsó, hitvány árulók, azok! Az vagy te is, ahogy mindenki ebben a szobában.
Helgát akaratlanul is kirázta a hideg, barátja - hiába, ő még így tekintett rá - szavai ridegek és kíméletlennek tetszettek. Vajon... tényleg így gondolja? Tűnődött, miközben a férfiak párviadalát nézte, távolt az ajtótól, amin ha lehetősége lett volna rá, Hedvig egészen biztosan kilöki őt. A nő úgy védte, úgy magasodott előtte, mintha csak a gyermeke lett volna, holott alig öt esztendő volt közöttük a különbség. Talán az anyai ösztönök, tippelt mindig, amikor hasonló történt.
- Kérlek - érintette meg óvatosan a nő vállát, szavait halkan suttogta -, hadd próbáljam meg. Ha így folytatják nem csak egymásban, de a kastélyban is kárt tesznek - ezt pedig mind a ketten tudták. Hiába védte mind a négyük erős varázslata a falakat, ha Godrik és Malazar kiengedték volna a tejes erejük, kő kövön nem maradt volna. De még törmelék se sok és nem csak ők voltak a kastélyban. Itt voltak a diákok is, apró gyerekek százaik, akiket ők hoztak ide, ők akartak tanítani őket, a szüleik bíztak bennük. Nem okozhattak csalódást, nem veszélyeztethették őket. Hedvig mégis tétovázott. Okos nő volt, a legokosabb a világon, mégsem volt biztos magában, ez pedig ijesztő, ez idáig ismeretlen pillanatnak tetszett. Hát tényleg ennyire nagy lett volna a baj?
- Rendben - bólintott végül félszegen -, de csak óvatosan - tette hozzá, Helga pedig megértette a kimondatlan intelmet. Óvatosan, vigyázz magadra.
Megannyi varázslat jutott eszébe, melyeket pillanatok alatt bevethetett volna, de úgy érezte, az nem segítene a problémán, nem vinné előre a dolgot. Nem jelentene megoldást, már ha létezett olyan egyáltalán ebben a szituációban. Helga, noha nem volt benne biztos, hogy így van, szerette volna hinni, hogy igen. Ha van ideje, ami nem volt, úri cikknek számított abban a pillanatban, talán más megoldást választ. Gyorsan lendítette a kezét, az ennek nyomán felkerekedő szél pedig a helyiség hét oldalába szorította a férfit, majd hangos csattanással tépte fel fa ajtót, mely szerencsére se nem tört, se nem szakadt ki a helyéről. Mindössze csak egy a közelben sertepertélő házmanó rémült meg, majd iszkolt el a hang hatására.
Gondrik és Malazar, a harcoló férfiak lihegve, véresen, szakadt ruhában néztek egymással farkasszemet. Helga és Hedvig szinte pattanásig feszült idegekkel várták, hogy mi lesz a következő lépés, támadás. Ez azonban nem következett be, ugyanis Malazar felemelte a kezeit.
- Nyertetek - nézett végig rajtuk, hangjában és tekintetében azonban volt valami, ami semmi jóval nem kecsegtetett, semmi kompromisszummal -, elmegyek - jelentette ki egyszerűen. - A drágalátós igazgató úr és igazgató helyettes asszony, azt csinált az iskolájával amit akar, de nélkülem. De ne higgyétek azt, hogy ez a történet vége... ó, de még mennyire nem - húzta metszően gúnyos mosolyra az ajka szélét. Sem szomorúság, sem pedig megbánás nem látszott rajta, még csak düh sem. Csak a közöny, ami tulajdonképpen rosszabb volt, mint bármi más.
A döbbenet olyan erővel kerítette hatalmába a másik három alapított, a korábbi barátokat, hogy mire azok észbe kaptak, már elindult kifelé. Még hallani lehetett a falak között visszhngzó ütemes lépéseit.
Godirk és Hedvig nem tettek semmit. Előbbi csak egy igazán ízes, papírfestéket nem tűrő káromkodást engedett mag magának, míg utóbbi csak sóhajtott egyet. Egy szó nélkül, ennyi sem sok, elfogadták a döntést, a döntést, amit Helga nem volt képes. Dacosan szorította össze az ajkait, öklei a ruha anyagát fogva szorultak össze. Ennek nem lehetett vége, nem így. Malazar nem mehetett el, nem hagyhatta így itt a közös álmukat.
Szerencsére tudta merre kell mennie, a férfi pedig nem sietett, ahogy nem is menekült. Úgy csinálta ezt is, mint életében tulajdonképpen mindent. Emelt fővel, elegánsan. Ez pedig kapóra jött. Helga bár nem volt edzésben, viszonylag hamar, még az emeleten utolérte őt, noha picit lihegett.
- Felejtsd el! - érkezett a válasz még az előtt, hogy megszólalhatott volna. - Tőled nem is vártam mást, ismertelek, de ők... Mindegy. Vége van Helga, nem érdekel, hogy mit tesznek... teszek. Hogy tesztek tönkre mindent azzal, hogy sárvérűeket engedtek e falak közé - torpant meg a férfi, hátra azonban nem fordult.
- Gyűlölöm, amikor a fejembe mászol - dünnyögte halkan, inkább csak magának, noha hozzászokott már ahhoz, hogy a másik társaságában egyetlen egy gondolatfoszlánya se maradhat rejtve. Malazar ugyanis belemászott mindenki fejébe, ha tudott. Szeretett mindenről tudni, noha nem pont úgy, mint Hedvig. Ez a tudás más fajta volt. Egyszerre veszélyes, becstelen és hasznos. - De akkor sem mehetsz el - mondta már hangosan is -, ez a te iskolád is, a te álmod is, nem hagyhatod csak úgy itt... - tudta, hogy a szavai semmit sem érnek. Nem volt ostoba, ahogy naiv sem, egy dolog lett volna, amivel maradásra bírhatja, egy ígért, amit nem mondhatott ki. Sose tette volna. Mégis, úgy érezte, hogy meg kell próbálnia, nem engedheti úgy elmenni egy barátját, hogy nem akarta megállítani, nem követett el mindent annak maradásáért.
Hosszú csend következett, Helga pedig nem tudta mire vélni, ahogy azt sem értette miért állt be. De várt. Várt arra, hogy mi fog történni.
- Már nem, de majd megint az lesz. Élvezzétek ki a drága egyenló iskolátokat, mert tenni fogok ellene és a sárvérűek ellen is - pillantott hátra a válla felett. Szemei bosszút ígértek, Helga azonban meg sem rezdült, egyenes háttal vette fel vele a kontaktust, mondani semmit sem mondott, a férfi úgyis kiolvasott mindent az elméjéből. Nem kívánt harcolni, szembe szállni a férfival, de tudta, hogy ha arra kerül a sor, ők hárman, együtt le tudják győzni Malazart, megvédeni az iskolát és benne mindenkit. De ő nem akarta ezt, nem akart harcot és békétlenséget, azt akarta, hogy minden ugyanúgy legyen, mint korábban.
Amikor a férfi megint elindult a lépcsőn nem ment utána, már nem. Csak hinni, remélni akarta: Malazar belátja, hogy nincs igaza és visszatér hozzájuk. Az iskolához.


Éjszaka volt, amikor átlebegve a falon megérkezett a kastélyba. Mosolyogva figyelte az utóbbi évek változásait. Számára csak pillanatoknak tűnt, valójában azonban jó negyven, ötven éve is megvolt annak, hogy utoljára itt járt.
Helga kellemesen áttetsző kezeivel óvatosan simított végig a fal vonalán. Milyen különös álom, gondolta, amint a kihalt folyosókon lebegett, rá mosolyogva egy-egy ismerős képre, Vajon mikor ébredek fel?, tűnődött tovább.
Hiába volt már halott jó ideje, mindig nem értette, nem volt képes elfogadni a tényt. Az idő illékony volt számára, egyszerűen, észrevétlenül zubogott el mellette. Nem vette észre, hogy mennyi minden történt körülötte, ahogy azt sem, hogy a napok, hetekké, a hetek évekké, az évek évszázadokká, az évszázadok pedig már ezer évvé duzzadtak. Számára az egész egy különös, delíriumos álom volt, egy lázálom, ami megmosolyogtatta, megnevettette és néhol elszomorította, de nem vette kellően komolyan. Hiszen felébredek, mondta mindig, meggyógyulok és akkor minden rendben lesz. Tette hozzá, mert ő így látta.
Nem volt mindig a Roxfortban, hiába volt részben odakötve - hiszen időről időre mindig visszatért, itt érezte jól és nyugodtan magát - bejárta már a világot, többször is. Látta a változásokat, a fejlődést. A háborút, a nyomorúságot és nem értette. Nem értette, hogy az ember miért támadnak egymásra, miért ontják egymás várát ostoba nézeteltérések miatt. Tudatosan kerülte az ilyen helyzeteket, mindig ott volt, ahol béke honolt. Ha már álmodott és választhatott, szépet szeretett volna látni. Beszélgetett sok emberrel, a világ letöbb nyelvén. Szellemként, ennyi idő alatt, még ha ő maga nem is vette észre sok nyelven megtanult, bárkivel szótértett.
Most mégis itt volt. A sötét, éjszakai falak között. Nem tudta volna megmondani mit keres itt. Nem volt jó érzése. A szél, mintha a halál dalát súgta volna a fülébe. A halál és a változás dalát, ez pedig semmi jóval nem kecsegtetett, ő pedig visszatért. Vissza oda, ahol minden elkezdődött.   

Tömzsi, zömök, alacsony és barna hajú, a legtöbb fennmarad kép így ábrázolja Helgát, így sokan úgy hiszik, hogy a valóságban is így festett. Ez pedig, azt kell mondjam, hatalmas tévedés. Valójában, ha teljesen őszinték akarunk lenni, be kell valljuk: egyik állítás sem nevezhető igaznak. Hiába szeretett enni és jókat főzni, sosem volt tömzsi, mindig átlagos testalkattal rendelkezett, ahogy alacsonynak sem lehetett nevezni. Nem volt égimeszelő, de Hollóhát Hedvignél így is magasabbra nőtt, majd fél fejjel! A haja pedig sosem volt barna, mindig búza szőke színben pompázott, melyet az édesanyjától örökölt és mindig büszkén viselt. Egyedül kék szemeit és világos bőrét sikerült eltalálni, az valóban arra hasonlít, mint ami az emlékül hagyott festményeken látható.
Ha nem azt hinné, hogy egy különös, láz képezte álomban van, minden bizonnyal kissé a szívére venné, hogy a jelen ennyire rosszul emlékszik rá, holott diákok százai - ha nem ezrei - köszönhetik nekik, hogy most az iskola falai között tanulhatnak. (És Godrik halála utáni gonosz tréfájának kiáltaná ki dolgot, mert csak ő lehetett, senki más!) Így azonban, csak jókat mosolyog rajta és már várja, hogy elmesélje a barátainak és testvéreinek, hogy milyen különös álmot látott.