Margaret Fontaine

Kifejezetten szeretnek a társaim biztos pontként kezelni, aki ha kell meghallgat és megfigyel, tanulmányoz és megért. Egy fajta lelkiszemetes ládájuk vagyok. Jó emberismerőnek tartom magam.Elvben az Amerikai Egyesült Államokban minden ember szabad és egyenlő. A kulturális sokféleségről és a szabadság értékeiről beszélünk mi amerikaiak, de mégsem tudjuk ezt megvalósítani. A sokszínűségnek meg vannak a velejáró előnyei és hátulütői ezt sokszor megtapasztaltam már. Sok dolog érdekel, mint a sport a zene és a történelem is. Az őslakos indián kultúrák, kifejezetten egyik nagyon szeretet és kedves témám. Meg kell ragadni a lehetőséget, hogy segítsünk, megértsenek és megértsük embertársainkat, főleg akikkel elvben egyenlő bánásmódban kellene részesülniük.
Megtanultam a jelnyelvet, tudom olvasni a vakok írását, hogy segítséget tudjak nyújtani nekik is.
Idősebb testvéreim mind ösztönzően hatottak rám, így elmondhatom, hogy bátor, elszánt, kitartó és talpraesett vagyok. Vannak elképzeléseim, vágyaim és álmaim, amik lehet, hogy nem is igazán az én álmaim, hanem a családom által megkövetelt és elvárt életút tovább élése bennem. Mivel ők formáltak, ilyenné lettem.
A céljaim megvalósításához szeretek terveket készíteni. Ne is kérdezd mi történik, ha borul a terv. Bosszantó, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elterveztem, de már megtanultam, hogy nem alakulhat minden az én kedvem szerint, hiába is vágyok annyira rá. Apát, Tomot, Ruthot, Felicityt és Davidet már elvesztettem, nem jönnek vissza egy csettintésre.
Nagyanyám szerint, apám karizmatikusága ott rejtőzik bennem is, ám én hitetlenül csak mosolygok ezen. Még hogy én karizmatikus?

Az igazság sokszor fáj. Még nekem is és hát, mint megfigyeltem másoknak is. Látom másokban a szálkát, de önmagamban a gerendák. Olyan embernek is adok második és többszöri új lehetőséget, akiknek nem kellene. A gyors döntés hozatalaim, megérzéseim és reakcióm visznek előre egy párbaj vagy egy meccs alkalmával, de ezek miatt lesznek ellenségeim és haragosaim is. Van az a helyzet, mikor fellángol bennem a bosszúvágy vagy mikor már veszett az ügy és láthatóan süllyed a Titanic, de a zenészek a fedélzeten még végig játsszák a zeneművet és makacsul tartják, ahhoz magukat. Én is ilyen vagyok. Nem tudsz elhúzni és elrángatni a helyemről, ha kést szúrnál a hátamba az se számítana, mert tovább kell "játszanom" amíg el nem süllyed a hajó és a jeges vízbe majdnem belefulladva, rájövök mennyire makacsul ragaszkodtam, az ostoba tervemhez és ötleteimhez vagy érzéseimhez. Személy szerint úgy tudom, hogy egyeseket nagyon zavar a közvetlenségem. Főleg, mikor kimondok szavak meggondolatlanul vagy meggondolva, rosszkor és rossz helyen. Másokat irritál a néha felszínre törő ingadozó hangulat- és kedélyváltozásaim .
Sok hibám van, amiken próbálok változtatni kijavítani vagy lassan elhagyni. Tudom nem mindenkivel kedveltethetem meg magam, mégis vágyom az emberek elismerésére. Zavar, hogy nem mindenki kedvel és nem mindenkit tudok egy formán kedvelni, sőt van olyan ember az életembe akitől undorodom is.

-Peggy, már megint hová rohansz? Nem kell úgy sietni... - hallom mélyen morgó és elhalkuló szavait a férfinak. Egy halk pukkanással elém kerül az öreg ráncos dédapám és kissé kimerülve szuszog, de elkapja a kezemet. Nem hagyja, hogy tovább rohanjak - Mondtam, hogy ne fuss!
Könnyes megduzzad piros szemeimet látva átölel és hagyja, hogy karjaiba zokogva találjak megnyugvást. Talárján érezni a pipafüstjét, olyan az illata, mint apáé. Még jobban zokogok, mint előtte.
Egy francia dalt kezd el énekeli, amit apa is sokszor dalolt esténkén. Lassan nyugodok meg, de még nem engedem el a kezét. Megfogadom magamban, hogy kisöccsémnek mindent elmondok apáról. Sőt le is rajzolom neki, hogy emlékezzen rá milyen is volt őt.

Egy régi 2007-es New Yorki Ghost számában szerepel egy kép apa temetési szertartásról és megemlékezésről, ahol Tom, Ruth, Felix, Felicity, Sara, Elizabeth, Én egymás mellett foglalunk helyett és David anya ölében ül. Nem emlékszem sokra már róla, de tisztán magam előtt látom a koporsóban aludni és ahogy rájövök sosem mondja ki. Je t'aime ma fille.

- Margaret Violet Fontaine-  szólítottak fel, hogy lépjek a gordiuszi csomóra. A híres várakozás, így nevezik azt a legtöbben. Valakinek csak pár másodperc telik el míg másoknál percek telnek el a döntésig és vannak a ritka különleges esetek.
Nem izgultam, mert számtalanszor hallottam testvéreim ceremóniáról. Egy mély lélegzetet vettem, mikor a porondra léptem. Nem számított melyik házba kerülök, mivel hat testvérem előttem már megjárta ugyan ezt az utat és mind jó helyre került. Középen álltam meg a csomón. Számoltam a másodperceket. egy... kettő.. három... hatszázharminc... Egyik szobor sem jelzet felém. Már elkezdtek sugdolózni a türelmetlenebb felsőbb évesek a terem balkonjaiból rám lenéző diákok, hogy mi lesz már.  Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban a szobrok megvitatják, hogy melyik akar engem? Nem estem kétségbe, hogy még nem született döntés, inkább az egy helyben állás volt kissé fárasztó. A rám szegeződő tekintek keltek bennem félelmet. Azt is tudtam, hogy még a név sor elején járunk, így  a többi diák még inkább izgul, hogy velük mi lesz. Lecsuktam a szememet, hátha úgy történik valami, de úgy se jött válasz.
A híresből, hosszú várakozás lett. A legtöbb diák a galériákon már elkezdetek félhangosan beszélgetni és fogadni is, hogy még mennyi idő lesz ez az egész. A tanárok csitították a tömeget.
Felmerült bennem a kérdés, akkor ez mozdulatlan állapot azt jelenti válasszak én?  Miért nem jeleznek a szobrok? Ilyenről nem hallottam még. Nekem igazán mindegy volt, hova kerülök. Hisz a legjobb iskolába járhatok oda, ahova anya és apa is. Most már nem számoltam a másodperceket. Elkezdtem végig gondolni. Miért mennék a Szarvaskígyóhoz? Mit kapnék aztán a Pukwudgiek közt?  Milyen iskola éveim lennének? Végül a gondolataim mosolyra derítettek. Wampusos diákként is láttam az előttem feltárulkozó lehetőségeket. Végül a Viharmadár szobrára pillantottam. Miért lennék pont oda való? Futott át rajtam a gondolat .
A szél gyorsabb volt a fénynél, a mozdulatnál és a hangnál is. Többen állítják, hogy hallottak egy halk morgást, láttak egy csillanást és az íj is megmozdult. Az az egyetlen nagy erejű szárnycsapás kisebb szelet gerjesztett, ami betöltötte az egész termet. Mindenkit elcsendesített pillanatokra. Némaság borult a csarnokra. Míg mások azt állítják, hogy láttak más szobrot is jelezni. Én egyet láttam és egyet észleltem a nagy madarat így nem volt kérdés, hogy felé léptem.
Egy hang törte meg a terembe beálló csendet.
- 57 PERC, VIHARMADÁR, GYŐZTEM...
Elindultam a többi elsős beosztott diák felé. Útközben egy csapatnyi diák veregette meg a hátamat. A következő 57 perc alatt 21 diák kapott beosztást.

-Florae újabb 10 pontot szerez a Viharmadaraknak. Őrjöngő üdvrivalgással ünneplik őt. Az évadban most utoljára játszik a csapat és hírek szerint, jövőre nem látjuk a madarak jobb szélső hajtóját, egy évre elköszönünk tőle.
- De a meccs tovább folytatódik. André üti a gurkót Peterson felé, de McRoy eltereli és megszerzi tovább passzolja a terlőtársának.
-Alonzonál a kvaff és viszi tovább egy passz a Kapitánynak, de megszerzik a madarak a labdát Floraenál, Peterson,  Julesnál és Peterson pontot szerez. Micsoda mesterhááármas!!! Az őrző  bosszankodhat ezen.
- Ahogy látom mindkét csapat fogója megpillantotta a cikeszt. Vajon ki fogja meg előbb?
- A Calderon-Boot figyelme kissé vissza esett, mert Alonzo újabb 10 pontot szerez. Micsoda szóló offenzíva volt ez részéről, de ha így folytatják kevés eséllyel nyerik meg a meccset Pukwudgie. A sztárjátékosuk ma úgy látszik nem csapatjátékos.
- André megcélozza Julest, de McRoy újra hárít. A cikesz üldözése nem ért véget, mind két fogó üldözi.
- Így van ideje Julesnak végig vinni a pályán a labdát, de Alonzo blokkolja.  És Jules...
- André sikeresen kiütötte Jules kezéből a labdát. Reméljük, nem esett nagyobb baja karjának.
-A labda Floraenál van igen passzol Petersonnak, akit a Pukwudgie cskja szorongat vissza Floraenak. Már csak Hernandezzel néz szembe és dob. Micsoda dobás.
- SMIDTH megszerzi a cikeszt. A viharmadarak nyertek. 450-220-ra
- Hosszú játék és fantasztikus győzelem.
- Izgalmakkal teli volt ez nem is kérdés.
- Nem unatkoztunk az biztos. Már zengik a viharmadarak győzelmi éneküket.
- A győzelmi köröket repülik a játékosok. Ezzel biztos hogy 18/19-es bajnokságot a Viharmadarak nyerték meg.
- Joe megcsókolja Floraet! Rappaportra!
- Most tört ketté sok ember szíve, haver, nehogy  te is el kezdj sírni itt mellettem.
- Ühmp... Köszönjük, hogy... hogy minket hallgattatok.
- Ha következő meccs kommentátorai is mi legyünk, ne felejtsetek el ránk szavazni.

A száztornyú kastély falai közé léptem be társaimmal együtt szeptemberben. A táj csodás ámulatba ejtően és más az otthonomhoz az Ilvermornyhoz képest. Utána néztem néhány dolognak, az iskolai szabályoknak a jelenlegi brit társadalmi helyzetnek. Aggasztóak a hírek errefelé. Magnixokkal kapcsolatba lépni szinte tilos.
Négy hosszú asztalt láttok magam előtt. Ezek sorai közt, haladok előre, a többi cserediák társammal együtt. Csak egy év lesz, ami hamar eltelik. Az itteni élethez, épp csak hozzá szokok és már mehetek is haza. Beosztási ceremónián az elsős gólyákra adják először a süveget, aki harsogva mondja a házak nevét. Vajon én hova kerülök? Biztos, hogy elég borzalmasan nézek ki majd, az aranyos elsősök után tizenhat évesen egy süveggel a fejemen.
- Margaret Violet Fontaine - hallom a nevemet. Oda biccentek udvariasan a profnak, ő pedig rám helyezi a fejfedőt.
Csak ne 57 perc legyen, mire döntés születik.
Halk kuncogó hangot hallok gondolataimba,  57 másodperc lesz akkor...
-HOLLÓHÁT! -Már hallom is a házat, amit furcsa hanglejtéssel kiált el. Amint felállok rápillantok még egyszer utljára a süvegre, aztán a kék-bronz színekben pompázó diákok asztala felé indulok el és foglalok helyett.
Tudom, hogy itt új élmények, új kihívások és új kalandok várnak rám.
Kedves, Bátyám!
Ahogy említettem, nomád körülmények közt sátorban lakom pár ismerősömmel. Tudom, ne induljak egyedül nagy felfedező túrákra. Tegnap mégis egyedül barangoltam a birtokon. Valami eszméletlen dolog történt, egy különös mocsári lénnyel találtam magamat szembe, ami rám akart támadni. Ösztönösen nyúltam a pálcám felé, de valami más történt, mintha önmagam varázsoltam volna a kezeimmel. Valami furát csináltam, de nem tudom pontosan, hogy mit. Megmenekültem. Hidd el minden testrészem ép. Próbálom visszaidézni az egészet, hogy mi is történt, mert kissé kiütöttem magam. Tudom, hogy nem érted, mert én sem tudom mi volt, ami történt. Itt valami egészen különös dolog csináltam, amit nem tudok fel fogni és ez nem csak egy fura  álom volt. Vonz valahova ez a lidérc fényesvidék, de még nem tudom hova.
Találtál valamit már Esme nagyi levelei közt Alastor Moodyról?
Ha többet megtudok, úgyis írok még. Remélem, sikerül ki venned egy kis szabadságot, hogy lásd ezt a helyet.

Ölel:
Peggy

Vártam, hogy hazatérve elmeséljek mindent a rég nem látott testvéreimnek és nagymamámnak. Biztos voltam benne, hogy az egészet hallani akarják. Már egy nappal apa halálának évfordulóján hazaértem. Minden cuccom Atlantában várt a szobámban, hogy kipakoljam az utazóládámból. Végre haza költöztem egy év Roxfortban eltöltött tanév után. Anyát korán reggel már nem találtam otthon, így testvéreimmel együtt mentem a salemi Fontaine birtokra.
Hiányzott ez a hely. Jobban, mint gondoltam. Haza jöhettem volna karácsonykor, de inkább Roxfortban töltöttem az ünnepeket és a tanév vége után se tértem rögtön haza, mivel meghosszabbítottam pár héttel a Skóciai tartózkodásomat egy kis családfa kutatással. Algie bá fogadott minket az előcsarnokba, mintha csak rám várt volna úgy állt előttünk és ölelt át minket.
-Itt vannak a kedvencunokahúgaim, Sara, Lizzy és Peggy - mondta kissé elnyújtva nevem végét. Már rosszul hangzott a szájából a nevem is. Valamit akart mondani, de még nem tette megtette meg. - Nagyanyátok a szalonban vár benneteket.
Egy cseppet sem könnyebbültem meg, mikor elindultam és a nevemet hallottam újra az ajakairól elhangozni.
- Peggy, várj még egy pillanatig... - visszafordultam és meghallgattam, aki percekig nem a nagybátyámként szólt hozzám, hanem az Ilvermorny iskola igazgatójaként beszélt velem. Elterveztek mindent a fejem fölött. Megtervezték az egész évemet nélkülem. Csak egy évről volt szó. Most pedig még egy évről beszél. 12 hónapja, hogy nem láttam Joet. Megbeszéltük, hogy együtt leszünk az utolsó évben. Egy viharos visszatérési bulit tartunk és ez lesz a legjobb tanévünk a végzős évünk. Megnyerjük az Illvermornys kviddics bajnokságot. Újra összeáll a Viharmadarak aranycsapata. Számítanak rám az új tanévben, az egykori bajtársak. Megrázom a fejemet, nem megyek vissza. Nekem itt van a helyem és itt vannak álmaim. Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy elhangzik az is, hogy anyám is beleegyezett a cserediák program meghosszabbításába. Ki akar a Roxfortba menni pont most, amikor a rémhírek, szerint szigorítások jönnek?
-Csak hadd gondoljam át - mondom ki hangosan az igazgatónak. Hiába tudom, hogy ott a nevem a cserediákok névsorában, mégis kiviharzok a hátsó kertre nyíló  ajtón a szabadba apa sírja felé. Most legszívesebben üvöltenék egy hatalmasat.  Mi történt itt? Mi történik körülöttem? Felnőttem, apa, tizennyolc leszek és úgy látom, számít rám a család vagy a Macusa, hogy az iskola falain belül legyek a szemük és a fülük, mert több szem többet lát. Talán most vállhatok értékes fogaskerékké a történelem nagy gépezetében. Te is visszaküldenél engem? Nem mondom azt, hogy rossz volt, sőt élveztem is az ott töltött idő jelentős részét, de honvágyam is volt.  Vágytam visszatérni Amerikába.
Apa sírján lévő hervadó virágot, a pálcám segítségével megöntözőm, mielőtt nagyi elé állok mesélni.
Órákkal később egy asztal mellet találom magam, ahogy levelet próbálok írni Joenak, hogy két hétig vagyok itthon utána, a Roxfortban kezdem az utolsó tanévet. Túl él-e Joeval a kapcsolatom még egy évet? Ha bízunk egymásban és a szerelmünkbe, akkor igen.
Jess talán velem tart és nem veszi zokon, hogy még egy évet a Roxfortba töltsön, ha Joet nem is engedi a családja, akkor sem maradok egyedül barátok nélkül.
Talán a hollóhátas kivddics csapat is örülne, még egy tanévig a társaságomnak. Az ősi falak között újra szembe nézhetek az angol diákokkal. Sok embert megkedveltem ott. Végülis miattuk érdemes lenne újra visszatérnem. Újra az ottani padokat koptatni, ha nem is lesz olyan, mint ahogy elterveztem a végzős évem.
Vár vissza Roxfort. Vár vissza Skócia, mert még rengeteg felfedezni való titok és rejtély akad számomra ott.

Ha tükörbe nézek, magamat látom. Ép olyan vagyok, amilyennek elképzelem magam. Hajam hossza kellemes lapockámig ér világosbarna színű. Arcom kissé kereked, világosak a szemeim, ahogy az anyámé is. 167 centiméteres magas vagyok és ideális testsúlyom van se nem kövér se nem túl vékony.
Úgy nézek ki, ahogy egy átlagos, fiatal lány, aki a praktikusságra törekszik inkább, mint a kihívó ruhaviseletre. Látszik az a régimódi nevelés rajtam. Feleslegesen nem cicomázom ki magam, bár néha különlegesebb alkalmak kor, mégis felveszek egy fülbevalót, egy szép nyakláncot és más kiegészítőt egy szép (báli) ruhához.
Mindennapi viseletemhez hozzá tartozik a karomon hordott mágikus karóra, amit anyámtól első osztályosként iskolakezdésemre kaptam. Az időt mutatja, ahogy másodpercről másodpercre halad előre. Jelezve számomra, hogy én is lassan változom. Peregnek és elmúlnak perecek az életemből. Az óra különlegesége, hogy egy fajta iránytű is van benne, ami az óra párja felé mutat.