Imani Akingbade

Szeretek élni és szeretem önmagamat adni azzal a sajátos humorommal, amit az angolok nem nagyon értenek meg. Lehet, hogy még keveset éltem, de az eddigi döntéseimet nem bántam meg. SOHA. Szeretem a saját utamat járni, valahogy úgy mondják erre felé mások, hogy szabályszegő és makacs vagyok.
A nehéz helyzetekből is találok kiutat. Kíváncsi vagyok és elég bátor is ahhoz, hogy az ismeretlen ösvényen el merjek indulni. (Lásd itt vagyok Roxfortban)
Nem sok dolog riaszt meg. Él bennem az ösztön, ami vadállatokban is él, hogy bármelyik sarkon rád támadhat a ragadózó vagy a viziló és elveheti az életedet. Érted ugye? Felkészült vagyok, hogy elfussak az életemért, de  arra is, hogy mások életét mentsem meg a szorult helyzetből.
Itt állok a felnőtté válás kapujában és én még mindig szeretek komolytalanul gyerekes lenni és szinte mindenkivel szeretek közvetlenül viselkedni.  A tőlem sokkal idősebbek felé talán kimutatom a tiszteletet, ha erre méltónak találom őket és bizonyítottak felém, hogy kiérdemeljék tőlem a tiszteletet.

Utálnom magamba azokat a gyengeségeket, amiből a kudarcaim fakadnak, de tudom, ha azok a bukásaim nem lennének és nem ízleltem volna meg a földporát a számban, akkor még inkább nem tudnám kezelni az a dühömet, csalódottságomat és szomorúságomat, ami ezzel jár. Az életem teli van homokdűnékkel egyszer fent vagyok máskor elsüllyedek, lecsúszok vagy megpihenek egy oázisnál.
Sokkal többen vannak itt Angliában az olyan személyek, akik nem látják bennem a jót csak a hibákat.

Imani

• túl vad,
  
• túl szeleburdi,
  
• túl önfejű,
  
• túl fura,
  
• túl bizarr,
  
• túl magabiztos,
  
• túl félelmetes,
  
• túl ostoba,
  
• túl naiv,
  
• túl okos
  
• túl badass
  

Utálom, hogy nem tudok valamit tenni a tőlem rosszabb és kiszolgáltatottabb helyzetben lévő emberekért. Na ezt utálom leginkább magamban, hogy nem vagyok elég felnőtt.

Kezdjük ott, hogy megszülettem, amire én nem emlékszem, de láthatod. Itt vok. Na ja... Aham itt állok. Nevem egész sokáig nem volt, ahogy ez nálunk szokás. Ha nem tudnád, akkor most elárulom Afrikában a gyermekek korai elhalálozások száma meglehetősen nagy. Anyám végtelenül hisz a nevek erejében. A nevünket egy szertartás keretében kapjuk meg, ekkor fogad be a család igazán. Ezen az eseményen festik először ránk a családi jegyeket is.
"Imani te vagy a hit.  Zemora te vagy aki ismeri az utat." Micsoda nagy gazellaság! Hogy lehetnék én az, aki ismeri az utat? Mégis mondja már meg valaki, hogy milyen utat és melyik utat kellen ismernem? És tényleg komolyan kérdezem. Te tudod azt, hogy mi az a hit? Mert én nem jöttem rá, hogy lehetnék egy spirituálisi útmutató. Hányszor hallottam a teljes nevemet, mikor rossz fát raktam a tűzre. "Imani Zemora Akingbade, már megint mit műveltél?  Megvonva a vállaimat a szemeimet lesütve válaszra sem méltattam anyámat. Pimaszul magam elé súgtam, hogy "Követtem az utamat".
Mindig is követtem a saját utamat. Nyolc éves voltam anyám, pedig nagyon elfoglalt volt, így nem nagyon volt rám ideje se, hogy figyeljen. Eltűntem a vadonban. Játszottam és csak napokkal később tűntem fel egy szomszédos falu határában. Egy csimpánz családot követtem és velük éltem pár napig. Fára másztam és talán még két csúnya kígyót is leszereltem a barátom családjáról, de elég haloványok már az emlékeim erről a kígyós esetről és lehet, hogy keverem is egy másik történettel. Na mindegy, szóval az a majomöröm és vihorászás talán életem egyik örömteli és legmeghatározóbb élményei közé fog tartozni. Zurienak neveztem el a kis csimpánz haveromat.  A szerencse az volt, hogy ismerték abban a faluban a híres gyógyítóasszonyt, így haza tudtak vinni hozzá. Ez az eset is csak egy a sok közül, ami miatt idő előtt be kellett íratni az iskolába. Az utolsó napjaim anya mellett úgy teltek, hogy nálam volt a megbűvölt víziló fog, és ha azt mondja fussak, akkor futnom kell. Háborús övezetbe vitt engem, ott segédkeztem mellette. Még mindig felriadok éjszaka arra, hogy lövéseket hallok. Még mindig látom a szemeim előtt a sok haldokló ártatlan gyereket és a megcsonkult embert. Őrület, az egész világ. Érted őrület és én ebbe a világba élek, ahogy te is, bele gondolsz hány ember hal meg naponta, azért mert éhen hal vagy éppen rossz helyen van rossz időben?
Álomba sírom magam, ha ezekkel a gondolatokkal fekszek le, akkor is így volt, azon az utolsó estén is. Pityeregtem. Anyával átkarolva a földön feküdtem. Hallottam a falba csapódó golyókat és néha felhangzó ijedt sikolyokat.
-Mi lesz velünk?- kérdeztem óráról-órára anyát, persze a védő varázslat megvédett bennünket, de ezt nem fogtam fel, akkor igazán, hogy biztonságos helyen vagyok.
Egy nap tényleg futnom kellett, ahogy rám utasított. Fogtam a fogat és rohantam. Furcsa érzés fogott el futás közben, akkor még nem értettem a bűbáj lényegét, hogy történt, de már egy másik helyre kerülve futottam tovább. Ja igen, akkor léptem át először az iskola határát. Egy olyan varázslatos módon, amit sosem fogok elfelejteni. A nagynéném várt rám. Ja, hogy tud a néném egy nagy tanítómester Uagadouban.  Ő fogott meg és ölelt át és nyugtatott meg, hogy itt minden rendben lesz.
Kirívó eset vagyok, aki a kilencedik évét betöltve ott ült már a nagy fa alatt a bölcsességben fürdő Hold Hegyein. Ha arra gondolok, hogy egy olyan zárt világba kerültem, ahova a gépfegyverek és rakéták nem csapódnak be, csak boldog lehettem volna, hogy a béke kis szigetén élhetek. Hát, persze. Kicsit... Na jó egészen boldog voltam...  De nagyon igazságtalannak tartottam ezt a szituációt. Panaszra nem lehet okom, hogy Mulogonak születtem, hogy olyan szerencsés lehetek, hogy a varázslatos világunkat elrejthetjük a varázslat nélküli világtól és nem fogják olyan fegyverek tönkre tenni, amilyenekkel ők tönkre teszik a sajátjukat. Tudom, nekünk is meg vannak azok a tiltott mágiáink, amikkel a saját varázskultúránkat halálra ítéljük.
Szóval azzal, hogy idő előtt léptem át az iskola határát, nekem nem marad túl sok lehetőségem, mint csendben maradni, míg mások tanulnak. Igen, jó megfigyelő voltam. Néha csodálatosan ráéreztem arra, amit a nagyobbak tanultak és próbálkoztam azzal a mágiával, amit nekik elkellett sajátítaniuk.
2016-ban ott voltam azon az Animágusok Nemzetközi Szimpóziumon, de még nem változtam át, mert még nem tartottam ott, ahol azok a tizenévesek, akik elvileg a balhét csapták. Kitört a pánik. Hát én imádtam, azt a sok csodálkozó pofát és arcot. Pár hónappal később már nekem is ment és futottam a vadakkal. Ja szuper érzés, ahogy négy lábra ereszkedve egy másik nézőpontból látom a világot. Nem mindenki tud a természettel közös nevezőre jutni, de ahogy egyre inkább figyeltem az állatokat rádöbbentem van egy szükséges halál, ami jó és nem rossz. Egy gepárd is lehet kegyes egy kis gazellához. Az iskolai tanulás és élet két szóban: Hakuna Matata. Van valami láthatatlan egyensúly, a jobb tanuló viszi előre a rosszabbat, a férfi tiszteli a nőt és a nő csodálja a férfi fizikai erejét. Egyik láb lép a másik után és nem esik el ha figyeli mi van előtte. Azért velem előfordul még, hogy kibillenek a természettel alkotott egyensúlyból, de tanulom azt, hogy legyek igazán egy vele.
Amúgy itt vagyok Roxfortban x hónapja és és y napja, de ez itt... nem így van, nem érzem az egyensúlyt. Tele van már a fejem az itteni mesékkel a háborúkról. Az égnek adok hálát, hogy nem abban a korban éltem itt. Hmm, hogy is mondjam...Ajj, néhányan szűk látókörűek itt és mások... nem tisztelik az élet. Talán rossz társaságba kerültem, Lehet, hogy tanítanom kéne nekik valamit, hogy ne legyenek vakok? Nem vagyok mester. Csak egy egyszerű gyerek, aki élvezni akarja problémák nélkül az itteni éveit... Ja ez lenne röviden az utam összefoglalva, ha nem hiszed el járj utána.
Na csá, most elhúzok egy fára szunyálni.

Nincs otthon tükör, de a tó felszíne is elég jól visszaadja külsőmet. Olyan vagyok, mint az őseim. A bőrszínem, az arcom formája és a szemeim színe is mind az övék és mind az enyém, mivel egy vérből valók vagyunk. Magasságom átlagnál kissé magasabb, test tömegem nem túl... súlyos.
Ünnepeken kifestem magam, ahogy ez szokás. Egy kígyó tekereg a bal csuklómon, ami anyámat jelképezi a gyógyító sámánasszonyt. Jobb vállamon egy gepárd fut, a fiatal Imani útját írja le. Akingbadek egy családi rúnát rajzolnak a bal vállukra több nemzedék óta.
Az északi királyságban hideg van. Pulóver, nadrág, zokni és cipő nélkül szinte biztos, hogy megfagynék. Végülis a  fekete iskolai talár is remekül véd a hidegtől. Ja meg az elengedhetetlen kis bot használata is fontos, szóval magamnál hordom azt is díszként.