Louis Weasley

Mivel a népes Weasley család sarja vagyok, így sokban nem különbözök tőlük. Tudom, nekem kellene lennem annak, aki kiemelkedik a többiek közül, de sajnos nem vagyok túlzottan egyedi. Sem külsőre, sem belsőre nem születtem túlontúl szélsőségesnek, így hát ha valami olyat keresel, ami különleges, azt nem bennem fogod megtalálni. A teszlek süveg már ismerősként köszöntött a beosztási ceremónián, és bár lehet, hogy arcra és egy-egy tulajdonságban különbözőek vagyunk, mégis az egész Weasley család egyforma.
Szeretjük a szabályok megszegését, mindig valami okos nőt választunk párunknak, vagy épp a suli legmenőbb fiúját... és valahol reménykedek benne, hogy ez velem is így fog történni...
De ha érdekel milyen is vagyok, akkor mesélek kicsit magamról.

Mint minden tizenhat éves, én is épp a kamasz korszakomat élem. Sőt, igazából épp most küzdök az egyre jobban előtérbe kerülő felnőtt énemmel. Hiszen már nem vagyok gyerek, de még felnőtt férfi sem, és olyan fene vékony az a vonal, amin már hónapok óta egyensúlyozni próbálok(!!) - ahonnan, vagy győztesen kerülök ki, vagy én leszek az egész ház leggyerekesebb tagja. Mindenesetre a fejemben él egy kép arról, hogy lehetnék FÉRFI, olyan igazi nagybetűs, akiért megvesznek a nők, és akit a többi férfi is csak vállveregetéssel üdvözöl. Aztán, hogy ilyen leszek-e, nos az még nem eldöntött, mindenesetre vannak jó megmozdulásaim, már ami a férfivé válást illeti.
Persze itt azért azt is meg kell jegyeznem, hogy ez a férfi dolog mindenkinél mást jelent. Nálam például az ego kissé háttérbe szorítását, a gyengék melletti kiállást és az előzékenységet. És ha azt vesszük, már szereztem is pár piros pontot azzal, hogy a lányoknak való udvarlás nem a hajuk húzogatásában merül ki, hanem valami másban. Mondjuk a távolról bámulásban egészen jó vagyok! (:'D)
Egyébként az ismerkedést leszámítva bátornak és kalandor lelkűnek mondanám magam. Szeretek új dolgokat felfedezni, és minden hülyeségben benne vagyok, - sőt mélyebben belegondolva nagyon sok baromságnak én vagyok a szülőatyja... - aminek anyám nem hiszem, hogy túlzottan örülne, már ha hinni lehet a rivallóknak, és a benne felelhető francia szavaknak. Mert hát anyám automatikusan franciául káromkodik, és akkor is franciául beszél, ha valamibe nagyon beleéli magát, és mibe élhetné bele magát jobban, mint a megdorgálásomba??!! Nos hát, ilyenkor mindig csak magam elé meredve próbálom megfejteni, mit is akar mondani, mert a franciám nem épp tökéletes, mondhatni szar, de legalább a "gyerek", a "hülye", az "ostobaság" és a "gyere csak haza!" szavakat már megtanultam és azt hiszem soha nem is fogom elfelejteni.

Egyébként, csak hogy a negatív dolgokba még jobban elmélyedjek akkor tudnod kell azt is, hogy mérhetetlenül trehány vagyok. A rendet hírből sem ismerem, és az biztos, hogy a fél pár zoknimat valami olyan helyről fogom előbányászni, mint a hűtő, vagy épp az ablakpárkány... Nem tudom hogyan kerülnek ilyen fura helyekre a dolgaim, de legalább mindig mindent megtalálok, ami valljuk be őszintén csodával határos. Ezen kívül még el kell mondjam, hogy kényszeresen és örökösen mozognom kell - MINDIG! Képtelen  vagyok egy helyben állni, ülni, nincs olyan, hogy nem jár a kezem, az ujjam, a lábam, vagy, hogy ne mozogna valamely testrészem. Szerintem ez már valami hiperaktivitás nálam, de a gond azt, hogy amúgy elég lusta vagyok, és nem nagyon tudom sportolással ezt levezetni, pedig biztos jó lennék a mugli sportokban, ha már a kviddics nem az én asztalom. És ha már lustaság, akkor szerintem én vagyok a családunk egyetlen tagja, aki képes az egész napot átaludni, de ha nem is az egészet, akkor is jóval dél után ébredni, még akkor is, ha amúgy normális időpontban ránt magába az ágy. Ez valami növekedési aberráció lehet, tudjátok... a fejlődő szervezetemnek pihenésre van szüksége... blablabla.
Negatívum még, hogy elég sokat beszélek, lényegében mindenről, bár ezt gondolom észrevetted, és a gondolatok nem nagyon tudnak bennem megmaradni. Ami fura, mert ez kevéssé Weasley vonás, a többiek azért nagyrészt tudják hol a határ, én viszont képes vagyok a legmeghittebb pillanatokat is elrontani valami óriási hülyeséggel, ami épp akkor kívánkozik ki belőlem, mikor nem kellene. Ja, meséltem már, hogy egyszer apa épp kiselőadást tartott karácsonykor arról, hogy milyen büszke ránk, és hogy milyen fontos a család, én pedig pont akkor jegyeztem meg hangosan, hogy nem kéne a szülinapom összevonni a karácsonnyal, mikor már mindenki épp elmorzsolt egy könnycseppet? Mondhatni megöltem a bulit...

De hogy ne csak negatívumokról beszéljek, ki kell emelnem, hogy azért vannak pozitív tulajdonságaim is. Nagyon hűséges vagyok, már ami az iskolát, egy-egy tanárt és a barátaimat illeti. Lojális vagyok az irányukba, és meg sem fordulna a fejembe, hogy bármivel is eláruljam őket. Mint minden fiú életében, az enyémben is fontos szerepet játszik a barátság-kódex, amiben igazán fontos szabályok vannak. Mint például, hogy nem randizunk a haver csajával, a húgával, a nővérével, az anyjával... meg nem áruljuk el a másikat, kiállunk mellette még akkor is, ha amúgy egy gyökér, aztán négyszemközt majd felvilágosítjuk arról, hogy amúgy baromságot csinál.
Ezen kívül egészen jó vagyok egy-két tantárgyból és mondhatni szorgalmas is, ha valami érdekel. Kitartó vagyok és maximalista, de ez is csak arra vonatkozik, ami számomra fontos, mert amúgy...  ha valami untat, akkor inkább hagyjuk is.
Lelkes vagyok, általában egészen vidám, és tök jó hatással vagyok az emberekre. Mindig kiváltok valamilyen érzelmet, és hálistennek ez szinte mindig pozitív. Talán egyetlen esetben váltok csak ki idegbajt, mégpedig Crystal Benett-nél. Nem tudom mi lehet ezzel a lánnyal, egyszerűen megőrjít!
Lelkiismeretes vagyok, még akkor is, ha amúgy nem mutatom sokszor. Képes vagyok órákon keresztül őrlődni egy-egy döntésemen, ha azt nehezen hoztam meg. Persze próbálok spontán lenni, és hinni abban, hogy egyszer élünk, de mi van ha tényleg minden döntésünknek ára van, és az egész életünk olyan, mint egy konzol játék, a végkifejlet pedig attól függ, hogy a játék alatt milyen döntéseket hoztunk... ?!

- Es-tu normal, mon fils? Pourtant, que pensiez-vous que nous ne saurions pas sur tout cela? Vous faites honte à votre famille, à notre nom, à moi, à votre mère et à votre père aussi! Que diront-ils au bureau et, surtout, que se passera-t-il s'ils sont expulsés de l'école? Comment as-tu pu être aussi irresponsable? Je ne comprends même pas pourquoi vous devez être dans toutes les absurdités ... - A szóáradat, mint valami lavina, úgy ömlik ki a piros levélből, én pedig, mint mindig, most is próbálok nagyon koncentrálni arra, hogy megértsem tulajdonképpen anyám mit is akar közölni velem.
Fejemet a bal tenyerembe temetve támasztom, jobbomban pedig megállás nélkül jár a toll az üres papír felett. Mert hát egyértelmű volt, hogy nem fogom megúszni, és mivel szar a franciám, gondoltam lefordítom egy papír segítségével anyám mondanivalóját, de mint mindig, most is elvesztettem a fonalat.
- Nem beszélni valaki francia? - teszem fel költői kérdést a klubhelyiségben, hátha valaki megszán, de válasz helyett csak pár, a hátam mögött összesúgó lányt látok, na meg a halk, szinte már alig hallható kacagást.
Hangosan sóhajtok egyet, majd fejben újabb strigulát húzok a rivalló oszlopba, és ha jól számolom az idei évben ez már a hatodik. Mi tagadás a tavalyi évhez képest egészen belehúztam!
Mondjuk ez nyilván köszönhető az én csodás baráti társaságomnak is, meg annak is, hogy, ha én esetleg nem is szeretnék bajba kerülni, ezek a majmok akkor is bűnbe visznek!
Kinek is volt az ötlete, hogy Horacet kijátszva kidekoráljuk a harmadik emeleti folyosót? Hogy a falon lévő képek biztos sokkal kedvesebbek lennének ha rózsaszínben látnák a világot?
Ó, hát az én voltam...!
Arcomra csíntalan mosoly kúszik az emlék hatására, mert hát ez bizony egy jó emlék. Még akkor is ha pontlevonás járt érte, meg akkor is, ha anyámnak megint rivallót kellett küldenie....


- És akkor csak azt szeretném elmondani, hogy nagyon büszke vagyok rátok! Mindőtökre! - mondja apám, és elcsuklik a hangja. A szeme kissé könnyes, ahogy ránk néz, bár egy percig az előtte lévő süteményes tálat is pont úgy bámulta, mint minket, így valahol nem teljesen egyértelmű,  hogy most miattunk hatódott - e meg ennyire, vagy azért, mert a karácsony egy olyan időszak, mikor végre annyi süteményt ehet, amennyi csak belefér.
Lopva körbe pillantok, mindenki nagyon átszellemült.
Kiskarácsony, nagykarácsony, zene, és havazás... mindenki körbeülte a hatalmas asztalt, alkohol és sült hús illata száll a levegőben, és mindenki nagyon átszellemült. A fények szikráznak, minden tökéletes, akár csak egy filmben, és komolyan mondom, egy kicsit rosszul is leszek a giccstől, ami körbevesz.
Persze, szeretem a családomat, meg a karácsonyt is, meg jó dolog együtt lenni, de hogy már megint elfeledkeztek rólam... ez olyan prosztó dolog.
Így tehát nem is bírom megállni, hogy ne legyek suttyó, meg hát már mindenki tudja, hogy én vagyok az egyetlen, aki képtelen befogni a száját, így nem meglepő hát, hogy a legmeghittebb és legboldogabb pillanatban közben kotyogok.
- Akkor nem lehetne, hogy jövőre végre külön tartsuk a születésnapomat? - szúrom oda, amire egy pillanatig néma csönd a válasz. A levegő benn reked mindenkinél, az arcokra döbbenet ül ki, Domi látványosan megforgatja a szemét, anyám belekortyol a pezsgőjébe - miközben alig hallhatóan valamit motyog franciául, apám eltátja a száját én pedig nem értem, hogy most megint mi rosszat mondtam?!
- El nem hiszlek, hogy ezt pont most kellett beközölnöd, Lou! Nem várhatott volna, úgy öt percet? - kérdezi Domi, én pedig húzott szájjal és heves fejrázással válaszolok, mert hát ez a világ legnagyobb problémája EVER!
- De mikor kellett volna mondanom, mikor apu már a sütit tunkolja, vagy mikor már senki nem ül az asztalnál, mert ajándékot bontogat? - kérdezek vissza, amire a drága testvérem még egyszer megforgatja a szemét.
- Közölhetted volna holnap is mondjuk. De amúgy már évek óta így tartjuk a szülinapod, most mit kell ezen pörögni?
- Hát ezaz! Évek óta hazugságban élünk! Hazugságra kényszerítetek! Az egész családom erre kényszerít, hogy olyan napon ünnepeljek, ami nem az enyém! Mert én nem ma születtem! - sikongatok hangosan, majd a szalvétámat bedobom a tányéromba, majd durcásan elvonulok az asztaltól inkább ajándékot bontogatni. Remélem legalább ott valami olyan dolog vár, ami kellőképp kiengesztel...
Nehéz az élet Weasleyként...  

187 cm, hirtelen megnyúlt fiatalember vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy a családban én leszek a legmagasabb, mégis valahogy sikerült ezt összehoznom. Senki nincs ilyen magas körülöttem, én pedig igazán élvezem, hogy mindenki feje felé emelkedem. Amúgy a vonásaimat tekintve tipik Weasley vagyok. Vörös haj, zöldeskék szem, és tudjátok az a örökké körüllengő báj és szépség a véla ág miatt.... Na ja, szépnek mondjuk nem lehet nevezni, ellenben igazán megnyerő vagyok, és az emberek már a külsőm miatt megkedvelnek azonnal. Vékony, szálkás testalkattal rendelkezem, formás, széles válakkal, bár megmondom őszintén a rajtam lévő izmokat fogalmam sincs hol és hogy szedtem össze.
Nagy általánosságban sportosan öltözködöm, farmer, sport cipő, v-kivágású pólók és hasonlók. Adok a megjelenésemre, nem szoktam leélt kinézettel mutogatni magam, ha mást nem is, de anyámtól megtanultam a divat alapjait, és hogy mit mivel vegyek fel...