Múltkor otthon megtaláltam egy kartondobozt teletömve a kamaszkori cuccaimmal. Olyan, mintha tegnap lett volna, és mégis, közel tíz éve, hogy végeztem az iskolával. Elképesztő. Olyan nosztalgikus élmény volt áttúrni a dobozt. Volt ott poszter a kedvenc bandáimról, amiket láthatóan megviselt az idő vasfoga. Találtam egy kézzel hímzett feliratos pólót, az első horgolt figurám, ami egy igencsak bénácska zsiráf volt, és egy csomó közös emléket Carwynnal. Az első nagy kamasz szerelem, mennyire szép is volt… persze mikor szakítottunk fájt, elképesztően fájt, hiszen én igazán szerettem őt. Talán ő volt az első és utolsó ember, akit tényleg szerelemmel szerettem. De ma már persze nem haragszom rá, felnőtt fejjel látva a dolgokat már minden egészen más színben tűnik fel. Mindenesetre elgondolkodtam, hogy vajon mikor találkoztunk utoljára, és arra jutottam, hogy elképesztően régen. Hirtelen felindulásból írtam hát egy baglyot egykori barátomnak, hogyha van kedve és ráér akkor fussunk össze egy kávéra. Hihetetlen néha mikre vagyok képes. Mindenesetre elképesztően örültem, mikor igent mondott. Komolyan, tök kíváncsi vagyok, hogy mi lehet most vele, hogy hová jutott. Gondolom rúnákkal foglalkozik, az utolsó években nagyon elkezdett vonzódni irántuk. Azután is szemmel tartottam ám, miután már nem alkottunk egy párt, és ahogy túlléptem az első sértettségen igyekeztem a távolból óvni őt. Én népszerű voltam, a diákok szerettek és hallgattak rám, tehát ha azt mondtam, hogy leszáll róla, akkor leszállt róla. Persze, mindnetől így sem tudtam megóvni, és így is sokkal több mindent kellett elszenvednie, mint amennyit érdmeelt volna, de így nincs lelkiismeretfurdalásom, hogy nem tettem semmit. Én igyekeztem.
Salem egyik fogalmas kávézójában ülve várok rá. Remélem, hogy nem gondolja meg magát és tényleg eljön. Ha nem… legalább kiruccantam kicsit otthonról. Nem árt a változatosság. Míg várok rá, addig előveszem az aktuális munkám. Ezért imádom, mert bárhol tudok dolgozni gyakorlatilag. Egy babaköszöntő csomagon dolgozok éppen, már két csörgő és egy takaró kész van, jelenleg egy szundikendő készül. Elmerülök a szemek számolásában, míg várok.
Azt hittem, összecsinálom magam, amikor megérkezett a bagoly a levéllel. Olyan békésnek tűnt a nap, nem tartottam előadást sem, csak otthon pihenhettem a saját kis dzsungelemben, miközben az újság aznapi keresztrejtvényét fejtettem meg. Hittem abban, hogy a rejtvényfejtés csiszolja a legfényesebbre az elmét, ezért minden nap kitöltöttem legalább egyet. Ha nagyon unatkoztam, volt a dohányzóasztal polcán egy vaskos, ezer oldalas rejtvénykönyv, aminek több feladványát megoldottam viszonylag rövid idő alatt. Erre ma még az újságot sem tudtam befejezni, mert megérkezett az a bizonyos levél… Az Ilvermorny óta nem láttam Laylát, pontosabban nem találkoztam vele… akarom mondani, nem beszéltünk. Többször láttam Salem utcáin, főleg az utóbbi időben, de persze egyszer sem mentem közelebb hozzá és mindig nagyon figyeltem, hogy ő se vegyen észre engem. Utóbbi nehéz feladat volt, mert minél jobban pánikoltam és próbáltam elkerülni, hogy meglásson, annál ügyetlenebb lettem és annál jobban felhívtam magamra a figyelmet. Egyszer például láttam, hogy fordulna meg, úgyhogy jó ötletnek tűnt elbújni a sikátorban, ahol viszont nem számoltam azzal, hogy csúszik a kő, mert miért is csúszott volna, így közelebbről is megszemlélhettem valami nagyon büdöset és ragacsosat, amire nem is akarok gondolni, mi lehetett. Erre most levelet ír, hogy találkozni szeretne. De miért akar találkozni? Biztosan gyűlöl azok után, ahogy tizenöt éve viselkedtem vele, meg is érdemlem, hogy így legyen. Én is utálom magam azért, hiszen Layla ennél annyival, de annyival jobbat érdemel… Velem is olyan jó volt, mint azelőtt senki más, és ezért mind a mai napig hálás vagyok neki, csak éppen kimutatni nem tudtam úgy, ahogy kellett volna. Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy visszautasítom, találok valami mondvacsinált indokot, ami miatt nem találkozhatunk. Mondjuk beadandókat kell javítanom vagy konzultációt tartok, esetleg a múzeum bízott meg egy feladattal. Bármi jó lenne. De nem tettem meg, hiszen ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte azok után, ahogy bántam vele, legalább eljövök és beszélek vele. Feszült voltam, amikor beléptem a kávézóba, mert fogalmam sem volt, mire számítsak, és még kevésbé tudtam, hogyan álljak hozzá és mit mondjak neki. Szerettem volna magamat adni, de annyira stresszes voltam, hogy abban is kételkedtem, hogy egyáltalán a kezeim remegésén tudok segíteni. Valószínűleg túl sokáig ácsorogtam az ajtóban Layla elmélyült alakját bámulva és a következő perceken agyalva, mert a következő pillanatban egy negyvenes nő erőből nekem jött, hogy “ne álld már el az utat, te féleszű, nem érek rá egész nap!”. Meg akartam fordulni és bocsánatot kérni, de az egyik lábam megakadt a másikban és nekiestem a mellettem lévő széknek, ami hangosan és fülsértően csikordult egy nagyot a padlón. Úgy döntöttem, nem időzök el sokat egyhelyben, nem kellett, hogy mindenki engem bámuljon, úgyhogy gyorsan eliszkoltam a rám váró asztalhoz. - Layla? -szólítottam meg bizonytalanul, csak akkor folytattam, amikor felnézett rám. -Szia… Remélem, nem késtem, nagyon igyekeztem.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 10:05 pm
Breki & Nyuszi
Nem vagyok kimondottan ideges. Mármint persze, van bennem egy kis izgalom, de ez valóban inkább a kellemes fajta izgalom, nem a kemény idegesség. Normális is, hogy izgulok, elvégre kamaszkorunk óta nem találkoztunk, azóta annyi minden megváltozhatott! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogy néz ki, meg hogy milyen ő. Bár elképzeléseimben nem sokat változott, vagy leginkább semmit, legfeljebb megférfiasodott még egy kicsit. Bár olyan nonszensz elképzelés ez. Nekem mindig csak a kis Carwyn Buckley lesz. Nyugodtan horgolgatok, ezzel elterelve a figyelmét a külvilágról. Ilyenkor nem koncentrálok semmi másra, csak hogy pontos szép mozdulattal dolgozzak. Elvégre nem okozhatok csalódást a megrendelőimnek. Képesek fizetni a kis munkáimért, hát egyértelmű, hogy akkor beleadok minden tőlem telhetőt, hogy ne csalódjanak. Bár ez igazából már annyira könnyen megy, hogy nem kell nagyon rákoncentrálnom. Rutinmozdulat, rutin minta, nincs benne semmi nehézség. Aztán valaki, vagy valami csikordul, de olyan hangosan, hogy szerintem három épülettel odébb is hallották. Nem kell hátra néznem hogy tudjam, ki érkezett meg. Halkan felkuncogok, ajkaimra finom mosoly szökik és elpakolom a munkám. Ujjaimmal az asztalon dobolok és úgy teszek, mintha belemerülnék az emberekbe és a kávémba. Mintha meglepne, hogy érkezik. - Carwyn édesem! – pattanok fel azonnal ahogy megáll felettem, hogy megöleljem és cuppanós puszit nyomjak az arcára. Mindenkivel ilyen közvetlen vagyok, vele meg aztán különösen, elvégre a múlt összeköt minket. Vagy valami hasonló mély és filozófikus gondolat. Nem az én világom ez az elmélkedés. – Még épp időben vagy – nyugtatom meg mosolyogva, mielőtt leülnék. Tekintetemmel üzenem neki, hogy kövesse a példám, szemben épp kényelmesen el tud helyezkedni. – El sem hiszem, hogy itt vagyunk. Mármint mikor is találkoztunk utoljára? – billentem félre fejem elgondolkodva. Meg se tudom mondani, hogy hány éve már annak, hogy utoljára beszéltünk.
Hihetetlenül szerencsétlennek éreztem magam ezekben a percekben, ami valójában nem volt annyira új érzés. Az egész eddigi életem egy hatalmas szerencsétlenség volt, a mindennapjaim pedig már-már komikusak voltak a kétballábam és az állandósult zavarom jóvoltából. Többet estem-keltem mint akartam, kényszeresen kerültem ki létrákat és minden egyes fekete macskától annyira frászt kaptam, hogy utána mindent elrontottam, amit csak lehetett. Legalább így meg tudtam magyarázni, hogy egyértelműen a macska tehetett minden balszerencsémről, hiába váltottam ki én magam mindet. Most még rosszabbnak tűnt minden, mint általában, ha zavarba hozott valaki vagy valami. Ilyenkor túlzottan lefoglalt a saját nyomorúságom ahhoz, hogy képes legyek odafigyelni a környezetemre. Most is millió gondolat szállingózott a fejemben, amikor a rossz mozdulat után odasomfordáltam Layla felé. Nem tudtam, mire kellene számítanom, igazság szerint nem is gondolkodtam rajta, hogy vajon mennyit változhatott az elmúlt tíz évben, mert úristen, hát eltelt tíz év… De nem lepődtem meg rajta, ugyanolyan volt, mint akkor, szinte semmit nem változott. Persze nőiesebb lett az alakja, de az arca ugyanolyan kerek volt és pontosan ugyanúgy mosolygott mint régen. Belefájdult a szívem az emlékbe, hogy én ennek az embernek okoztam anno fájdalmat. Megdöbbentem az ölelésén, hiszen biztos voltam benne, hogy a múlt fényében nem fog olyan kitörő örömmel fogadni, mintha rég nem látott barátok lennénk. Pedig gyakorlatilag azok voltunk... - Ó, örülök -öleltem vissza bizonytalanul, óvatoskodva. Miért engedtem magam ilyen kellemetlen helyzetbe kerülni? Most már nincs menekvés. Nem mintha nem örülnék neki, hogy találkozhatunk, de… olyan kellemetlen ez most. Vagy csak nekem az? -Nem figyeltem az órát, hogy őszinte legyek, szokásom megfeledkezni magamról. -Úgyis tudta, hogy ez így van, ennyire már ismert. Leültem vele szemben, végigfuttatva a tekintetem az asztalon heverő motringon és a belőle lassan fejlődő… kendőn? Sálon? Nem is tudom. De megnyugtató látvány volt, arra a Laylára emlékeztetett, akit gyerekkoromban megismertem. - Nagyon régen nem láttuk már egymást, talán túl régen. Ha jól emlékszem a saját koromra, utoljára nagyjából tíz éve, a ballagáson. Nem így kellett volna lennie. -A fejemet ingattam, kényszeresen felvéve egy fogpiszkálót az asztalról, amit tudtam az ujjaim között forgatni. Valamit muszáj volt kezdenem a kezeimmel. -Azért nem volt nehéz megismerjelek. Nem sokat változtál azóta, és ezt persze csak jó értelemben mondom.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:30 pm
Breki & Nyuszi
Remélem nem várta, hogy dühödt asztalcsapkodással és heves szavakkal fogom fogadni. Vagy ah mégis, akkor azt hiszem nem ismert olyan jól, mint amennyire hittem, hogy ismer. Persze, heves vagyok és indulatos, néha talán túlzó mértékekben, de mindenki tudja, hogy ez inkább csak belső lángolás, és sosem vetítem ki senkire. Még ha irtó dühös is vagyok, általában akkor sem emelem fel a hangom, inkább előveszem a legszebb nézésem és olyanokat vágok a másik fejéhez, amiket nem kéne. Hogy mos melyik a jobb, azt én igazán nem tudom, de talán nem is kell tudnom. - Hát hogyne. Az is meglep, hogy emlékeztél, a mai dátumot adtad meg – heccelem vigyorogva. Persze tudom én, hogy ennyire nem szétszórt – vagy legalábbis remélem, mert el nem tudom képzelni, hogy hogy nem rúgták még ki a munkahelyéről, ha nem változott meg legalább egy kicsit belülről is. Mert kívülről nos… határozottan ugyanannak látom, akinek tíz éve is, ugyanakkor valahogy mégis más. Mindketten felnőttünk, nekem mondjuk határozottan javamra vált az idő, és amennyire látom neki is. Bár nehéz ezt igazán megítélni, mert az én szememben azt hiszem örökké tizenhat éves marad. - Tíz éve? Ne szórakozz! Komolyan ilyen gyorsan telik az idő? – Furcsa dolog ez, mert annyiszor érzem, hogy a másodpercek, a percek szörnyű lassúsággal vánszorognak. Ugyanakkor itt van ez, hogy tíz év elröppent, és nekem még csak fel sem tűnt. Mennyire más az idő megítélése annak függvényében, hogy mihez viszonyítjuk. – Hát nem, biztosan nem így kellett volna lennie. De utólag már megette a fene, az a lényeg, hogy most itt vagyunk. – Valóban kereshettük egymást, de én sokáig azt hittem, hogy utál engem, aztán lefoglalt a karrier építés. Sosem feledkeztem meg róla, hiszen ő egy olyan személy az életemben, akit sosem fogok tudni elfelejteni. - Te is majdnem pontosan ugyanúgy nézel ki, mint hetedikben. Na de mesélj, mi van veled azóta? – teszem fel az első és leglényegesebb kérdést, mert nagyon nagyon érdekel, hogy merre vitte el az élet.
Jól ismertem Laylát, nagyon szoros volt a barátságunk sok évvel ezelőtt. Na igen, itt a kulcsszó: sok évvel ezelőtt. Azóta annyi minden történt, az emberek pedig képesek a változásra, talán már ő sem teljesen az volt, akinek én gondoltam. Magamról elmondhattam, hogy többnyire ugyanaz az ember voltam, mint anno, az érdeklődési köröm, a szokásaim, szinte semmi nem változott, csak az arcomat keretező borosta sugallhatta azt, hogy már nem egy tizenéves suhanc vagyok. Ha kettőnk közül valakit meglepetés érhetett ezen a találkozón, az csakis én lehettem. - Arra kivételesen emlékeztem -engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt, ami biztosan kínosabbra sikerült, mint terveztem. -Nagyon igyekeztem nem elfelejteni a mai napot, biztosan nem festett volna jól ennyi idő után. Igazából én sem értettem, hogy voltam még mindig ugyanazon a munkahelyemen, ahol elkezdtem legelőször dolgozni. Ha a saját főnököm lettem volna, biztosan hamar megszabadulok magamtól, amilyen szerencsétlen és szétszórt voltam szinte mindig. De a hallgatók kedveltek, azt hiszem, legalábbis azok, akik lelkiismeretesen bejártak az előadásaimra és meghallgattak, mindenképpen. Nyilvánvalóan ők voltak azok, akik tudtak is jól teljesíteni a vizsgákon, a többiek reklamációit, hogy milyen nehéz feladatsort állítottam össze, így már nem is tudtam komolyan venni. - Pedig komolyan mondtam, hogy tíz év eltelt. Nem tűnik annyinak, az igaz, de tényleg így van. Öregszünk, ezen nincs változtatás. -Azért annyira nem voltunk öregek, sőt, meglehetősen fiatalok voltunk így harminc alatt. Mégis rengeteget fejlődött a gondolkodásmódunk, ahogy az életet és a minket körülvevő eseményeket láttuk… Talán hasonlítottam arra az emberre, aki egykor voltam, nagyon is, de ha most lennék ugyanazokban a helyzetekben, mint akkor, jóval érettebb döntéseket hoznék. Például nem bántanám meg akaratlanul is a legjobb barátomat. -Az Ilvermorny után én Angliába mentem, azt hiszem, úgy nehéz is lett volna rendszeresen találkozni. Nem gond, talán be tudjuk pótolni. -Őszintén szólva mérhetetlen szorongás töltött el annak a gondolatára, hogy rendszeresen találkozzak Laylával. Nem azért, mert nem örültem neki, hogy láthatom, vagy ne szerettem volna őt igazán, egyszerűen csak annyi mindenről lemaradtam… Van még egyáltalán helyem a köreiben? A kérdésére gyorsabban kezdtem forgatni a fogpiszkálót az ujjaim között. - Nem túl sok. Elvégeztem Angliában a herbológia szakot, aztán átjöttem ide, Salembe rúnaismeretet és rúnamágiát tanulni. Utána itt is ragadtam, a tanszéken tanítok leendő kutatókat és előadásokat tartok átoktörőknek is. Nem túl különleges, de én szeretem csinálni. -Az egy kicsit túlzás volt, ha megtehetem, az egész életemet a lakásom négy fala között élem le a növényeimmel. Pénzt azonban szereznem kellett, szóval nem igazán volt választási lehetőségem, mint dolgozni. -És te? Veled mi a helyzet?
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Kedd Nov. 02, 2021 11:10 pm
Breki & Nyuszi
- Igazából nem lettem volna meglepve, ha nem jössz el – nevetem el magam. Hozta volna a formáját, bizonyította volna, hogy még mindig nem változott meg. Bár lehet lett volna bennem egyfajta rossz érzés, hogy akkor most rám nem kíváncsi, vagy mi van, de azt hiszem első körben nem a haragnak tudtam volna be. Aztán persze biztos megkerestem volna én, mert nem lehet ezt annyiban hagyni, ennyi év után. - Elképesztő, egyszerűen elképesztő. Tényleg öregszünk – csóválom meg a fejem. Bár én még nem érzem magam öregnek, és szerintem ez úgy nyolcvan éves koromig így is marad. Én leginkább sosem fogok felnőni, mindig egy túl nagyra nőtt gyerek leszek. Nem véletlenül nincs családom még, és talán nem is lesz sosem, mert nem hiszem, hogy képes lennék felelső magatartást mutatni egy gyerekkel szemben így, hogy gyakorlatilag magamra sem tudok vigyázni. - Én néhány évig itt maradtam, aztán jelenleg Angliában van a székhelyem, de igazából majdnem minden héten máshol vagyok – vonom meg vállaimat. Én sosem tudtam egyhelyben megülni a fenekemen, nekem egyszerűen szükségem van az állandó pörgésre és változatosságra, enélkül megszűnnék élni azt hiszem. – Hát szívem, az elmúlt tíz évet biztos nem tudjuk bepótolni, de úgy hiszem, folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. – Szeretnék hinni abban, hogy ez a barátság egy olyan barátság, ami kitart annak ellenére, hogy kiesett az elmúlt tíz év. Szerintem vagyunk olyan közeli kapcsolatban, hogy fel tudjuk venni a fonalat újra, és most már felnőttfejjel, sokkal átgondoltabban képesek legyünk megosztani egymással az életünket. - Szerintem tök izgalmas, és nagyon, de nagyon passzol hozzád. – Igen, pont valami ilyesmit tudtam elképzelni már kamaszkoromban is az én kis Carwynomnak. Nem túl izgalmas, kellemesen állandó, de közel áll hozzá. – Hát, én csomó mindent csináltam, voltam boltieladó, pincér, virágkötő, színházi mindenes, pultos, énekesnő egy cirkuszi zenekarban, tudod, csak a szokásos. Aztán most van egy kis kézműves vállalkozásom, abból tartom fent magam. – Azt hiszem, nem lesz meglepve, hogy mennyi mindent csináltam az elmúlt években. Szerintem ismer annyira, hogy tudja, nem is én lennék.
