Issac Wagtail - Graves

Amerikából jöttem, mesterségem címere d...r.

Nappal passzív, éjszaka aktívabb lény. Elkerülhetetlenül idegesítő, ha nem hagyják, hogy kipihenje magát, de az apja általában nem szól bele, mit csinál és meddig alszik. Ezért lehet, egy kicsit túlságosan elkényelmesedett, de a barátainak köszönhetően biztosan nem fog sokáig egy helyben veszteg maradni, hogyha felébred. Ha ébren van akkor nagyon aktív, szinte úgy kell rászólni, hogy lassítson egy kicsit, mert egyszerűen nem lehet felvenni vele a versenyt. Ez a benne rejlő „különleges vér” miatt lehet, vagy legalábbis ő így gondolja, hogy ebből mi az igazság, azt sosem érdekelte.
Halk hangú, de ezzel ellentétben igazán hangos is tud lenni, hogyha akar és hajlamos arra, hogy zajt csapjon maga körül, már ha a dobolást zajnak lehet nevezni. A beavatatlan fülek számára talán az is. Nem meglepő módon azonban tud gitáron is játszani és megpróbálkozott már a dalszöveg írással is, de nem érezte magát elég tehetségesnek ahhoz, hogy folytassa. Inkább ráhagyta az igazi szakértőre a családban.
Önkifejező, nem kíméli senki retináját a stílusával, az apjától ezt látta, persze, hogy hasonló tulajdonságokkal fog rendelkezni az ízlés terén is. Bár nem akar az apja miniatűr fiatalabb változata lenni, sokszor mégis meggondolatlanul azt hajtogatják neki, hogy kiköpött Myron Wagtail a '90-es évekből. Talán a frizurája teszi.
Ha tanulmányozni kezdett őt, akkor rájössz arra, hogy igazából sült egyszerű megfejteni őt. Nem igazán vágyik nagy dolgokra, amire mégis az az elismerés és függetlenség s, ezek megtartása.
Ha kezded kapiskálni, hogy mi lehet ez a mesterség akkor ne is várj több útmutatót hozzá, hamarosan megtudod a választ. Nincs más dolgod, mint elolvasni a megfejtést.

Tonight is the night I die
A generációm halála.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon a koncert előtt vagy inkább azután nyögjem be a számomra kellemes hírt. De végül úgy döntöttem, hogy inkább előtte, jobb túlesni rajta, mint az örömük után valami eget rengető dolgot közölnék velük. A mai nap reggele tökéletesnek bizonyult erre. Elvettem  a napi gabonaszeletemet a kamrából és leültem az asztalhoz a többiek mellé. Tökéletes pillanat volt, én kényelembe helyeztem magam, mint mindig és elkezdtem kicsomagolni a gabonaszeletet, amikor csak úgy mellékesen rájuk pillantottam. Stormie valami újdonságról mesélt Myron papának így úgy gondoltam megemlítem nekik én is – nem mintha ettől függetlenül nem mondtam volna semmit sem nekik az akadémiával kapcsolatban.
– Ez jó dolog. – még recsegtettem egy kicsit a gabonaszelet csomagolópapírját, majd ha sikerült megszabadítani tőle akkor bele is haraptam.
– De mondtam már nektek, hogy engem felvettek az akadémiára? – hagytam egy kis hatásszünetet, levettem róluk a pillantásomat és inkább a gabonaszelet maradék részével foglalkoztam. Nem akartam látni a kíváncsi arcukat, amiben az tükröződik, hogy mennyire érthetetlen az amit mondtam. Tudom, hogy szoktam ilyesmivel viccelődni, mármint ilyen komoly témákkal, aztán kiderül, hogy az egészet csak azért mondtam, hogy felfigyeljenek rám. De most nem ehhez hasonló figyelemfelkeltő cselekedetről lett volna szó, hanem halál komoly tényekről, amit az a pergamen is bizonyított volna, hogyha már aznap megmutatom nekik. Persze nem mutattam meg. Miért is tettem volna?
– Velem tart két haverom is, szóval… – csak vállat vontam, nem tudtam, hogy adjam a tudtukra, hogy ez tényleg nem kamu.
– Összepakoltam néhány holmimat, de haza tervezek látogatni hétvégénkként, meg amikor koncerteztek vagy próbáltok a bandával. – a próbálás a bandával mindig lerészegedést jelent és alkoholtúltengést a vérükben, egyébbel keveredve, de imádtam őket nézni, ez tagadhatatlan még akkor is, ha úgy kell haza szállítani őket.
– Még van két hét a kezdésig, de tekintve, hogy szezonzáró nagy koncert lesz, nem hiszem, hogy lesz alkalmatok meghallgatni engem. – ezzel a mondattal felpillantottam rájuk és azt a bájos mosolyomat vettettem be ellenük.

Lonely
Első csapatépítő játék az akadémián. Hajrá zöld 7-esek, vagy valami olyasmi.

Cikk-cakk játék a nevekkel. Ennél már csak a fedőneves név memóriajáték az amitől égnek állhatna a hajam. De szerencsére arról letettek, hogy Ike – amerikai elnök viccel jöjjek, ezért is voltam olyan semleges amikor ezt a másik játékot magyarázták el.
Túlságosan új volt számomra ez az egész környezet, néhány évet nem is foglalkoztam a tanulással és az akadémiára is csak tréfából jelentkeztem, nem gondoltam volna, hogy felvesznek, maradjunk annyiban – de ettől eltekintve persze, hogy örült a szívem – és ezzel egyidejűleg a különcségemen se javítottam semmit sem. Sőt, egyre rosszabb lesz minden egyes nappal. Most is, akárcsak máskor a megszokottnál szélesebb karimájú – ha nem lenne elég világos a bőröm akkor minden bizonyára azt hinnék, hogy valami gypsy prince vagyok – kalapot vettem fel, hogy védjem valamennyire az arcom és minél baljósabb legyek. Szerencsére nem egyedül kellett szembe néznem a nálam két vagy három évvel fiatalabbakkal, itt volt két barátom is, akit sikerült megfertőznöm az eszméimmel és most átkozzák a napot, hogy engedtek nekem. Nem szeretnek játszani. Vagy ha mégis akkor nem így, de azokról a technikákról inkább meghagyom, hogy ők nyilatkozzanak, én most nem rontom el senkinek a kedvét. Majd megteszik helyettem is mások.
Elmagyarázták, hogy körbe fogunk állni, szépen bemutatkozunk elmondunk egy-két dolgot magunkról és utána kezdjük is ezt a fenomenális játékot. Sajnos nem motiváltak eléggé a jutalommal, ezért nagyon minimálisan és a lehető leghalkabban mondtam el a családnevem, a keresztnevem után. Úgyis el fogják felejteni, nem az én szakomra jelentkeztek szerencsére. Nem is figyelek oda a nevükre, pedig egytől egyig bemutatkoznak és lelkesen beszélnek a jövőbeli terveikről.
Amikor az egyik önbizalomtúltengéses srác arról magyaráz, hogy ő a következő Mágiaügyi Miniszter akar lenni és mennyire más lesz a világunk ha sikerül ezt elérnie… igyekszem nem hányást imitálni.
Amikor nagyjából mindenki lejárt tehát szépen elfoglaltuk a képzeletbeli körön belül a helyünk. A játékvezető, egy szőke jól megtermett – duci – csaj volt, aki tuti szétlapított volna, hogyha vitázunk és a vita birkózós változatát választjuk egy kicsivel metaforikusabb szemszögből, akkor biztosan ő nyerne. Amit megtudtam róla az az, hogy az Idegennyelvi Intézet hallgatója és németül tanul, tolmács szeretne lenni, Lacey-nek hívják és ez a második éve, hogy itt van az akadémián. Nem is értem miért jegyeztem ezt meg, ja megvan! Azért, mert ő volt az első aki bemutatkozott és akkor még figyeltem.
Elmondta, hogy amikor a cikk szócskát halljuk akkor a jobb oldalunkon lévő személy nevét kell mondanunk akkor ha ránk mutat és ha a cakkot akkor a bal oldalinak a nevét, de ha cikk-cakkot akkor mindenkinek helyet kell cserélnie valakivel és ha hibázunk, akkor kénytelenek leszünk beállni az ő helyére. Természetesen megengedte, hogy az első körben még súgjunk egymásnak. Ezért ha a mellettem állónak pont az én nevemet kellett mondania akkor először még bátran mondtam egy „Ike”-ot. Szerintem senkinek sem lett volna baja az Issac-el, de az Ike-ra jobban hallgatok.
Egész jó volt ez a játék, amíg rám nem került a sor. Mert amikor a szőke csaj Lacey rám mutatott és mondott rám egy cikk-et hirtelen azt se tudtam melyik a jobb oldalam, nemhogy az illető nevét is helyesen mondjam. Így – mivel sikeresen elcsesztem az én körömet – úgy döntöttem első dolgom lesz megszívatni a népet és egy gyors cikk-cakkal megmozgattam őket. Ugyan, miért is kéne hagyni nekik, hogy jól szórakozzanak, azzal, hogy végre Lacey kikerült a kör közepéről. Most én voltam ott és tök menő volt.

A megfejtés: dhampir.
Miért?
Ike öltözködési stílusa minden, csak nem hétköznapi. Ha ránézel biztosan felszökik egy kicsit a szemöldököd, mert számodra nem ez a normális, a megszokott, az elegáns és a tetszetős fogalma. Inkább emlékeztet egy neohippire, akit kereszteztek egy rockerrel. Akármilyen esemény is legyen éppen, mindig hord a fején fekete kalapot széles vagy keskeny karimával, attól függ, hogy mennyit szándékszik odakint a napon lenni.
A dhampirokra jellemző betegesen halvány bőrszínnel rendelkezik, nem mintha ki akarna menni a napra és lebarnulni óhajtana, de már rengeteg „falfehér vagy, eszel te rendesen?” és hasonló kérdésekkel zaklatták őt a nagyszülei. Akikkel hiába közli, hogy persze, ha egyszer sovány. Pedig tényleg mindent megtesz azért, hogy többet nyomjon alatta a mérleg, egyszerűen nem megy. Amit felszedne magára azt úgyis leadja.