inek foglalkozol vele? Miért érdekel? Hagyd már békén, pont olyan, mint a bátyja, úgy jársz, mint a barátnőd! Megszámolni sem tudom már - és nem is akarom, yolo! -, hogy hányszor, hány embertől és hányféleképpen hallottam már ezeket a mondatokat. Senki sem értette, hogy miért próbálok segíteni vagy éppen miért akarok szóba állni Mason Briggsel azok után, ami Carollal történt. Azok után, ami majdnem velem is történt. Valahol igazuk volt és mégsem. Azóta ismertem a két fiatalabb Briggs gyereket, hogy betették a lábukat a Roxfortba. Akkor még a nagybátyjuk nem volt miniszter, hogy az akart-e lenni nem tudom, de a lényeg, hogy nem volt országszerte ismert a nevük, én legalábbis nem hallottam róluk. Nem voltak többek, mint gyerekek, akkor még én sem voltam több, mint egy gyerek. Most sem, tulajdonképpen. De a lényeg, hogy teljesen indirekt volt a találkozásunk. Harperrel egy házba jártunk, a testvére pedig miatta - vele? - került tulajdonképpen a képbe. Még csak barátoknak sem neveztem volna magunkat, mégis érdekelt, hogy mi van velük, főleg most. Most, amikor könnyebb volt ítélkezni és ujjal mutogatni, mint megpróbálni megérteni és tolerálni. Bármekkora mocsoknak is tartom Kylet, attól még a bátyjuk volt és megölték, senki sem várhatta, hogy örvendjenek vagy éppen jó képet vágjanak hozzá. Mégis mindenki így tett. Mintha Mason hirtelen pálfordulása - mert Merlinre, másnak nem tudtam nevezni - váratlan lett volna. Vagy pont hogy nem lepte meg őket, inkább várták? Kellett valaki, akit utálni lehet és bűnbaknak kikiáltani? Egyik verzió sem lepett meg. Sokakkal ellentétben nem gondoltam, hogy olyan akar lenni, mint a bátyja, hogy ez egy szándékos dolog, bár bizonyosságot sosem kaptam erről. Ha beszéltük is, nem hoztam szóba a dolgot, feleslegesnek éreztem, úgy gondoltam, egy csomóan előadták már neki a szentbeszédet, hogy ez nem ő, viselkedjen úgy mint eddig. A ma eseményei azonban aggasztottak. Még ha végig is néztem a verekedést, még ha én is foglalkoztam az eszméletlen, fuldokló Harperrel, még ha tudtam is, hogy milyen kegyetlen büntetést kaptak mind a ketten, nem értettem, hogy pontosan mi történt. Mason nem volt ostoba - mégis csak hollóhátas volt - az eddigiek alapján kiválóan lavírozott a pont elég vonalán, hogy bosszantó és zavaró legyen amit csinál, de még senki se akarja elátkozni, eddig a napig. Nem kellett sem okosnak, sem ravasznak lennem, hogy tudjam hol találom őt a büntető munka végezte után. Ez a hely pedig nem a hollóhát klubhelyisége vagy éppen egyik hálószobája volt, ahol normális esetben takarodó után lennie kellett volna. - Tudod, a cigi nem old meg semmit, csak kinyírja a tüdődet - köszöntöttem zsebre tett kézzel, már ha ezt köszönésnek lehetett nevezni. Mégis úgy éreztem, hogy egyikünk sem vágyik most a felesleges udvariaskodásra. Noha a hangom inkább tényközlő volt, mint bármi más. - De ha gyorsabban meg akarsz halni - vontam meg a vállam, noha sejtettem, hogy semmi ilyesmi célja nincs. Nem feltétlen maga miatt, sokkal inkább a testvére miatt. - Esetleg meglátogathatnád a gyengélkedőt, lehet Abbott tudna valamit kezdeni a szemeddel, hogy ne legyen ennyire csúnya - tettem még hozzá, még csak utalást sem téve arra, hogy amúgy pont nem itt kéne lennie és cigiznie. Legalább annyira felesleges lett volna, mint arról papolni, hogy milyen helytelen a viselkedése. Szerintem pontosan annyira is érdekelte volna. - Szóval, mi történt délután? Gondolom nem csak a két szép szemed az oka annak, hogy kaptál egy monoklit. Ti amúgy nem barátok vagytok azzal a sráccal? - vontam fel a szemöldököm. A nevét hirtelen nem tudtam volna megmondani, de abban biztos voltam, hogy korábban láttam már őket együtt, ennél hogy is mondjam… kellemesebb szituációban.
Az éjszaka levegője hűvös volt, kellemes, annak ellenére is, hogy a kezemben tartott cigaretta némiképp égette a tüdőmet. Sose neveztem volna láncdohányosnak magam, amit Holden bírt művelni, azt maximum egy gyárkémény tudná űberelni. A magam részéről nagy ritkán voltak pillanatok, amikor késztetést éreztem, hogy elszívjak egy szálat, hogy megnyugodjak, azt is leginkább éjszaka, lopva. Harper minden bizonnyal kioktatna, hogy milyen hatással van rám az a temérdek méreganyag, ami ebben a szálban volt, és lehetnék rá nagyobb figyelemmel. De éppen ezért tettem inkább ilyenkor, az ő egészségének bizonyosan nem használt volna. Mélyen beszívtam a füstöt, ami jótékonyan végig kaparta a torkomat, majd nagy karikákban kifújtam, azonban szinte azonnal elveszett a sötétben. Legalább annyira, mint én magam is. Hogy mit gondoltam? Abban a pillanatban is túl sok minden kavargott a fejemben, ahogy megláttam az étkezőben, néha úgy szerettem volna tudomást se venni róla. Túl sokszor nem ment, neki valahogy könnyebb volt. Talán éppen ez idegesített fel akkor, hogy számára sokkalta egyszerűbb úgy csinálni, mintha nem is léteznék, meglehet nem is létezem perpillanat. Mégis meglepő, milyen üdítően hat az emberre, ha istenesen behúznak neki. Mármint van az a meghatározó találkozás, amikor összeér a bőrötök, és rögtön azután az égető fájdalom, ami végig fut. Nem igazán lenne kedvem megismételni, igazság szerint nem tartottam magam mazoistának, aki élvezi a fájdalmat, csupán a nihilhez és egyhangú hétköznapokhoz képest felrázó volt. Igen, talán ez rá a legjobb szó. - Szerintem senki se azért szívja, mert megoldást vár tőle, az egy másik fajta. - Bár minden valószínűség szerint a fű se nagyon old meg semmit. - Ha ez lenne a célom, inkább valamelyik toronyból kellene kiugranom… - Jegyeztem meg egyhangúan, újabbat szívva a cigarettába. - Kaptam hűtő követ, azzal kell borogatni, nem vészes. - Vontam vállat, nem mintha leszakadt volna a fejem, vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy valaha azt mondta volna bárki, hogy Alina és én barátok vagyunk, az se biztos, hogy én így jellemezném. Harper miatt sokszor találkoztunk, néha beszéltünk, az utóbbi időben sokkal ritkábban. Mint a legtöbbekkel, ez már csak így ment, meg se lepődtem, nem rajta múlt. Talán azért nem éreztem azt a nyomást most, amit Chris közelében mindig, mert csak futólagos volt az ismeretségünk, bár azért nem terveztem hatalmas lelkizéseket. Nem vagyunk mi lányok… vagyis, én nem vagyok. - Voltunk. Még egy másik életben. - Kyle halála előtt, amikor még minden más volt, sokkal tisztább, átláthatóbb, érthető. - Harperrel nem volt baj, ugye? - Nekem senki sem szólt, hogy rosszul lett volna, de mindig érzékenyebb volt, ha velem történt valami. Talán miatta keresett, annak lenne értelme.
iába ismertem - lehetett ezt egyáltalán annak nevezni? - a fiatalabb Briggs gyerekeket, mégis szinte semmit sem tudtam az életükről. Noha, hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem is nagyon kapálóztam ezekért az információkért. Jóban voltunk, de nem annyira, hogy mélyen, a lelkünket érintő problémákról elbeszélgessünk egymással, inkább csak a napi dolgok miatt érintkeztünk. Mint prefektus a diákokkal. - Még jó - horkantam fel, a legkevésbé sem nőiesen, noha alapvetően sosem foglalkoztattak az ilyen dolgok. Szerettem kifejezni magam úgy, ahogy kedvem tartotta. - Ha füvet szívnál, már nem itt álldogálnánk, hanem McGonagall irodájában. Másodszor is olyan jó móka lenne odamenni, nem igaz? - vontam fel a szemöldököm talán kissé kihívóan, sejtve a nemleges válaszát. Hiszen az, hogy füvezésért odaküldöm egyenlő lenne azzal, hogy megint megejthet egy kellemes találkozást az apjával, akit nem kedvelt. Mint mondtam, nem ismertem annyira alaposan őket, de Harpernek hála azzal azért tökéletesen tisztában voltam, hogy az apjukkal nem felhőtlen a viszonyuk. Tulajdonképpen sosem volt az, még a történtek előtt sem. Komolyan, Russel Briggshez képest Bertie egy minta apa volt, még úgy is, hogy én találtam rá bedrogozva, a padlón, élet és halál között lebegve. - Ugorj, az ablakokon rácsok és védővarázslatok vannak, nem sokra mennél vele - ráztam meg a fejem rosszallóan, nem is értettem, hogy egy nálam fiatalabb, velem majdhogynem egyidős diáknak hogy juthat egyáltalán ilyen eszébe. Főleg úgy, hogy a testvére éppen a gyengélkedőn feküdt, bár ha jól tudtam, most nem volt semmi komoly. Legalábbis nem annyira, mint az első, ominózus meccsen, amikor azt hittem meghalt. Szerintem, mindenki azt hitte, aki látta azt a jelenetet. Vérfagyasztó volt, én mondom. - Ha te mondod… - néztem a monokliját bizonytalanul, nem úgy festett, mint amit annyira borogatott volna, de ezt nem tettem szóvá, tulajdonképpen nem az én dolgom volt, bár úgy éreztem, hogy rajtam kívül senki sem foglalkozott vele. Nem Masonnel - sokkal inkább: nem csak Masonnel -, hanem a ténnyel, hogy megütötte valaki. Sokan még örültek is neki, azt mondták, hogy megérdemelte, rászolgált már, ezt pedig szomorúnak találtam. Végtelenül szomorúnak, hiszen Merlinre, egy emberről beszéltünk, aki lehet, hogy nem volt maga a megtestesült kedvesség - és akkor még nagyon kedvesen fogalmaztam -, de sem ő, sem pedig más nem érdemelte azt, hogy megüssék. Az erősek soha és semmilyen körülmények között nem lehetett megoldás. Bármit és bárhogyan is mondott annak a fiúnak. - Egy másik életben? Ez nagyon költőien hangzott, mintha csak az Iskolaújság egyik legújabb számából olvastad volna fel. Azt hiszem, az irodalmi rovatban volt valami hasonló - tűnődtem, mintha ez olyan fontos lenne. Mintha lett volna bármi köze ahhoz, amiért most itt volt. Voltunk. - Mi történt azzal az élettel, ahol jóban voltatok? - érdeklődtem könnyedén, próbálva nem nagy feneket keríteni a dolognak, mert annak se hasznát, sem pedig értelmét nem láttam. A kérdése összezavart, nem is kicsit. Szerintem ezt láthatta rajtam, sem időm, sem pedig kedvem nem volt elrejteni előle. Főleg, mert hirtelenjében szóhoz sem jutottam, csak értetlenül pislogtam rá. - Apukád nem szólt? - hitetlenkedtem, holott a válasz nyilvánvaló volt. Nem. Arról nem is beszélve, hogy valahogy az elmúlt tizenkét óra folyamán mindenki, de tényleg mindenki elfelejtette megemlíteni Masonnek, hogy az ikertestvére még reggel a gyengélkedőn kötött ki és most is ott volt? Komolyan mondom, őszintén nem értettem, hogy hol tart ez a világ. Mikor is lettek az emberek ennyire érdektelenek és gyűlölettel teltek? - Rosszul lett a verekedésetek után… közben. Nem különösebben vagyok képben a teljes kronológiával. De úgy tudom, hogy jól van, egyébként - már attól függően, hogy az adott helyzetben mit is számítottunk “jó”-nak. - Ha jól hallottam, holnap talán már ki is engedik a gyengélkedőről, bár ez inkább Abbottól függ, mint mástól - vontam meg a vállam, sokkal inkább pótcselekvés, mint bármi más gyanánt. Képtelen lettem volna csak egyszerűen állni és hallgatni, miután közöltem vele, hogy az ikertestvére megint nem volt jól.
Szerettem volna csak megrántani a vállamat, amolyan nagyon felnőttesen, mintha nem számítana, mert kicsit ilyen érzés volt. Még se tettem, éreztem a komolyságot. Neki talán számított. Harpernek is biztosan, ők annyira mások voltak, irigyeltem kicsit, hogy nálam jobban kezelte ezt a helyzetet. Vagy legalábbis másképpen. Nagyon másképpen. - Már ismerem a járást, legalább ismerős kör lenne. - Valószínűleg Bagman és apa is vendégek lennének, aztán mindenki úgy tenne, mintha mi sem történt volna. Vajon ez mindig is így volt, csak mi nem vettünk róla tudomást? Amíg az nem történt Kyle-lal, fel se merült bennem, hogy bárki elsimítaná a dolgokat körülötte, bármit is hallottam, csak rossz pletykának tűnt. Az én bátyám nem tenne ilyet, félreértés, félrevezetés, rosszindulat. Emlékszem, egyszer apa is valami ilyesmit kiabált, és én elhittem, minden alkalommal, mert egy olyan ember, aki segít felülni a seprűre akár tíz alkalommal is, ha bénázol, az nem tesz ilyesmit. - Azt hittem egy prefektus dolga inkább a lebeszélés. - Mosolyodtam el, bár ebben nem sok őszinte öröm volt. Abból mostanában nekünk nem jutott. Nem, mintha ilyesmit terveztem volna, Harper előbb ütött volna agyon, plusz mire lenne megoldás? Semmire. Vagy mindenre, csak gyáva vagyok. Nos, igazság szerint tényleg képtelen lettem volna rá, ezért se nagyon gondolkodtam róla, plusz legalább egy okom volt arra, hogy meg se forduljon a fejemben. Az ikrek közötti kapocsról sokat beszélhetnék, de az én gondolataim folyton kitalálják, szóval ez már egészen természetfeletti dolog volt. - Tényleg nem vészes! Úgy nézed, mintha temetni kellene vele. - Szívtam bele a cigibe. Fájt, de hát ez volt a dolga, vagy mi fene. Nem ez volt az első verekedésem, bár meg kell mondjam, hogy amíg Chris-szel jóban voltunk, addig többször védett meg, mint amennyire büszkének kellene lennem. Bár akkoriban megközelítőleg se voltam kihívó, hogy bárki is kötekedésnek vegye, de fiúk voltunk, előferdülnek kezelendő konfliktusok. - Vannak saját gondolataim, köszönöm. - Húztam el a számat, megesett, hogy furcsán fejeztem ki magam, hosszú ideig voltam a színjátszóban, és érdekelt a klasszikus irodalom, ez nem múlik el nyomtalanul. - Hm… véget ért? Nem tudom, erre mit kellene mondanom. - Megvontam a vállam. Biztosan arra gondolt, hogy könnyebb olyasvalakivel beszélni, aki nem érintett, de ez egy eléggé bonyolult kérdés volt. Én se sokat egyszerűsítettem rajta, való igaz. Még sem olyasmi, amit meg tudnék osztani mással, amit egyáltalán megértene bárki rajtam kívül. Merlinre, én se igazán értettem. Furcsa és kissé értetlen tekintetét hasonlóval viszonoztam, elvégre tökéletes angolsággal tettem fel a kérdést, hiszen ez volt az anyanyelvem. Aztán rá kellett gyorsan jönnöm, minek szólt értetlensége. Hogy apám szólt-e? Egy büdös szót se váltottunk egymással, amint elhagyta az igazgatóit, már csak a hátát láttam, nekem se volt mondandóm igazán számára. - Francba már azzal a vénemberrel! - Morogtam, és szinte egyetlen slukkal eltüntettem a cigaretta maradékát. Magamra haragudtam leginkább, tudnom kellett volna, mi fog történni, mindig ez történt. Harper amúgyis folyton a gyengélkedőn, vagy kórházban volt, nem szabadna nekem ezekkel is tetőznöm, és erre általában nagyon figyeltem. A legtöbb alkalommal nagyon is éreztem, mikor van rosszabbul, a mai egy kivételes eset, azt hiszem túl sok inger ért. Szívem szerint meg is indultam volna a gyengélkedő felé, azonban sejtettem, hogy ezt Harperen kívül senki sem értékelné. - Bocs… Gondolom most már oda ne pofátlankodjak be. - Költői kérdés volt, sejtettem a nemleges választ.
inden bizonnyal csak azért nem kezdett tikkelésbe a szemem a válasza hallatán, mert nem voltam ideggyenge és mert ez nem egy Disney mese volt, hanem a valóság. Ez mondjuk azért nem tette a reakcióját kevéssé idegesítővé. - Azt tudod ugye, hogy normális esetben inkább arra kellene törekedned, hogy elkerüld ezeket a látogatásokat, nem pedig arra, hogy napjában kettő is legyen belőle? - ráztam meg végül a fejem egy mély, lemondó sóhaj kíséretében, hiszen pontosan tudtam, hogy a szavaim vajmi keveset értek. Tulajdonképpen pontosan annyit, mintha bárki más mondta volna neki. Na jó, az apájánál talán kicsit többre tarthatott, bár nála a mellékelt ábra szerint nagyjából mindenkit is. De yolo, ez is több volt, mint a semmi. - Amikor utoljára néztem a jelvényem, az állt rajta prefektus, nem pedig lelkisegély szolgálat - vontam vállat, mert így volt, meg nem is, tulajdonképpen. Nem kellett - volna - a diákok lelkével foglalkoznom, csak azzal, hogy betartsák az iskola szabályait, mégis… újra és újra képtelennek bizonyultam arra, hogy elmenjek a mellett, akikről láttam: nincs jól. Mason is, bár Hollóhátas volt, ezt a kategóriát erősítette, nem is kicsit. Szerettem volna hinni abban, hogy amíg akadt egy ember, akivel nagyjából normálisan beszélgethetett anélkül, hogy az kioktatta volna az élet nagy dolgairól, addig inkább csak ízléstelenül viccelődik ezekkel a gondolatokkal, mint sem komolyan elgondolkozna rajtuk. Amúgy is igazat mondtam, részen. Az összes használt terület ablakait és erkélyeit varázslat védte, a használaton kívüli, lezárt részekre azonban már nem pazaroltak az erejükből. - Túlzol - húztam el a szám - csak azt mondtam, megnézetném, mert nem áll jól és a színe alapján eléggé fájhat is. A griffendéles tudta hova üssön - füttyentettem, mintha elismerném, noha erről szó sem volt. Elítéltem az erőszak minden formáját, akár volt rá indoka az elkövetőnek, akár nem. Emberek voltunk, nem pedig állatok, azért volt szánk, hogy beszéljünk és úgy oldjuk meg a nézeteltéréseket, nem pedig ököllel, mint az ősemberek és a civilizálatlan bennszülöttek csinálták azt. - A cigi viszont, na a miatt lehet majd temetni kell idejekorán - jegyeztem meg, mintegy mellékesen, mégis leplezetlen, az egyet nem értésemet reprezentáló éllel a hangomban. Semmi probléma azzal, ha valaki felnőtt létére dohányzik, az ő dolga és élete. Mason viszont 16 múlt, semmi keresnivalója nem volt sem a kezében, sem a szájában ilyesminek. - Monda bárki is, hogy nincsenek? Lehet meglepő, de nem mindenki akar ám támadni - hajtottam oldalra a fejem. Értettem, hogy mostanában sokan ferdén néztek rá és Harperre Kyle miatt, amit nem találtam fairnek, de nem hiszem, hogy okot adtam arra, hogy bántásnak vegye a szavaim. Sem most, sem pedig máskor. - Arra gondoltam, miért ért véget, észkombájn - forgattam a szemem, nem megjegyezve, hogy kifejezetten utáltam ha valaki, akiről egyébként tudtam, hogy kellően intelligens, játszotta nekem az ostobát. - Ha nem akarsz róla beszélni nem kell amúgy, csak kérdeztem - adtam menekülő útvonalat a számára, ha jól sejtettem és tényleg kerülte a témát. Azt is teljesen érthető, nem voltunk mi barátok, ismerősök is csak hellyel-közzel, nem kellett megosztani velem az élete apróbb-cseprőbb dolgait. - Nem, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Abbott két lábbal rúgna ki, erre bármilyen erős mérget vehetsz. Őt nem hatja meg a neved - rántottam a vállamon. Nem voltam álszent és azt hiszem ő sem. Mind a ketten tudtuk, hogy Briggsnek lenni privilégiumokkal járt, nem is kevéssel, még ha ez - hála Merlinnek! - az ő esetében nem ugyanazokban nyilvánult meg mint a bátyjáéban. Különbség volt füvezés, verekedés és egy diáklány megerőszakolása között. - Amúgy is, tizenegy óra lesz lassan, szerintem Harper már alszik, majd holnap megbeszéled vele. Neked is pihenned kéne, ő is biztos azt akarná, elég… zaklatottnak látszol.
