Keilani Moon Maxwell

A hétköznapokban ártatlan, visszafogott nőnek tűnhet, de ez csak a látszat. Ha valami nem tetszik neki, azt nem tartja magában, általában ő az első, aki az asztalra csap, ha már elege van abból, hogy körülötte zajongnak, vagy vitatkoznak. Gyermekeivel szemben türelmes, mindig is az volt az életcélja, hogy anya legyen és anyaként is a maximumot hozza. Amíg a gyerekek be nem töltötték a tizenegyedik életévüket, ő tanította őket otthon, és intézte a háztartást. Amikor viszont szabad órákat kapott a rokonoktól, vagy a férjétől, az első útja a párbajterembe vezette. Ha van valami, amihez a gyereknevelésen kívül ért, az a varázslás, főleg az átkozás. Örömét leli benne, hogy így vezetheti le a feszültséget, talán némi rejtett agresszió is felfedezhető a kétgyerekes anyukában.
Lelki sebein soha nem fogja túltenni magát, de igyekszik maga mögött hagyni a múltat, még ha kísérti is. Ennek ellenére valamiért szereti kínozni magát azzal, hogy a régi fotóalbumokat nézegeti az elhagyatott írországi birtok padlásszobájában.

Tizenkét évesen, úton a Roxfortba, mint büszke másodéves azt hittem, ez majd az én évem lesz. Ez lesz az az év, amikor megmutatom az elsősöknek, milyen a Mardekár másodikosának lenni. Jó lesz, gondoltam. Bírni fognak, gondoltam.
Nem volt az. Aranyvérűként, tizenkét évesen még fogalmam sem volt arról, ami az iskolában folyik. Anya és apa arra kértek, kémkedjek nekik és a Nagyúrnak, mondván, rám úgysem gyanakodnának. Valóban nem. Én pedig naivan azon igyekeztem, hogy az ő segítségükre legyek. Ugyan nem tudtam, ki az a Nagyúr, akiért a szüleim odáig vannak, hittem nekik, mikor azt mondták, dicsőségben lesz részünk.
Tévedtek.
A pánik szép lassan eluralkodott mindenkin.

Tizenhárom felé közeledve ott álltam a kastélyban, szorongattam a pálcám, mintha tudtam volna, mire kell használni. A tanárok, az idősebb diákok mind összefogtak, hogy megvédjék az iskolát. Láttam felbukkanni a szüleimet, láttam a szemükben az eltökéltséget. Láttam, amint apa pálcájából zöld fénycsóva lövell ki az egyetlen barátnőm felé. Emlékszem, a hideg kőfalnak simultam és levegő után kezdtem kapkodni. A szőke lány összecsuklott, mint egy rongybaba, kék szemeivel élettelenül meredt rám.
Az anyám megragadta a karom, majd elrángatott a szertárba és akaratom ellenére takarítószerré változtatott. Nem tudom, meddig álltam ott seprűként. Az emlékeim egy részét az agyam már kitörölte, arra azonban tisztán emlékszem, hogy a szemem előtt vérzett el az apám. A helyzet iróniája talán, hogy alig néhány méterrel feküdt Harpertől.

Tizennégy évesen már nem tűrtem  a piszkálódást azért, amiért a szüleim rossz oldalon álltak. Nem akartam én halálfaló családba születni, de amikor újból és újból felhozták ezt, egy fiú orrát bezúztam az öklömmel, az őt istenítő lányt pedig megátkoztam úgy, hogy végigrepült az egész nagytermen.
Két hét büntetőmunkára ítéltek, de nem bántam. Hogy miért nem? Mert akkor ismertem meg a férjemet, aki egy évvel felettem járt.

Ramsay és én nem voltunk mások egymásnak, csupán barátok, azok is titokban. Egy aranyvérű, halálfaló leszármazott, aki még besúgó is volt, egy félvér oldalán? Nem, az akkoriban nem vette volna jól ki magát. Leveleztünk és mosolyogtunk egymásra, amikor találkoztunk, karácsonykor ajándékkal leptük meg egymást.

Tizenöt évesen elkezdtek tisztelni, barátkozni velem. Már nem csak azt látták bennem, aminek gondoltak. Segítettem nekik készülni bűbájtanra és sötét varázslatok kivédésére, míg ők megírták a jóslástan házimat.
Év második felében elhívtak életem első randijára. Ő volt az első fiúm. Akkor még úgy gondoltam, én kis naiv, hogy ő magamért szeret. Hát persze...
Mi lett a vége?
Ő a vadőrlaktól repült be az erdőbe...

Tizenhat évesen már tudtam, hogy nincs szükségem senkire ahhoz, hogy megálljak a saját lábamon. Tudtam, hogy csak én állok ki magamért, abba viszont száz százalékot bele kell tennem. A tanulmányaimra fókuszáltam, hogy mindent kiválóval zárjak.

Tizennyolc évesen a nagynéném és családja meg akartak győzni arról, hogy jelentkezzek az akadémiára. Nem tettem, helyette útnak indultam. Hogy mi céllal? Megkeresni az anyámat, aki annak idején a csatából gyáván elmenekült. Nyolc hónapig jártam a nyomában. Nyolc hosszú hónapig, mire rábukkantam az utolsó emberre, aki látta. Ő, aki csak annyit mondott, az a szipirtyó megkapta a jussát, s csak egy hajtincs maradt belőle.

Tizenkilenc évesen megtapasztalva az életet visszatértem a nevelőcsaládomhoz, szeptemberben pedig már a Docendo falai között ismerkedtem a jövőmmel.
Mint derült égből villámcsapás, úgy érkezett a férfi az életembe. Egy pillanat műve volt, és én már szorosan a nyakát öleltem. Az eltelt két évben Ramsay volt a hiányzó személy az életemben.
Gondolom mondanom sem kell, hogy mi lett a vége.

Tizenkilenc évesen, közeledve a húszhoz befejeztem az első tanévemet, majd a születésnapomon már a karomban tartottam a két gyermekünket, Raint és Ezrát. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, mégis gondolkodás nélkül vágtunk bele életünk legnagyobb kalandjába.

Húszévesen egyedül neveltem a kicsiket, míg édesapjuk órára járt és tanult. Húszévesen hozzámentem életem szerelméhez, amit a mai napig sem bántam meg. Tizenegy évvel később visszamentem az akadémiára, hogy befejezzem a tanulmányaimat. A gyerekek már tizenöt évesek, és a saját történetüket alakítják a Roxfort falai között.

Édesanyja Hawaii-on, édesapja Írországban született. Hogy ők ketten hogy keveredtek össze, az egy másik történet. Keilani édesanyja vonásait örökölte, ahogy kreolos bőrét is. Haja hosszú, általában egyenes, de párásabb időben azonnal begöndörödik, ha nem használ varázslatot ellene. Az egyszerű, mégis csinos öltözködés híve, szerencsére túlesett a melegítős korszakon, amikor csak arra volt ideje a gyerekek mellett. Néha visel több kiegészítőt, de csak a gyűrűje és a férjétől kapott nyaklánca az, amit mindig hord.