Mordred P. Rutledge

Nos, hol is kezdhetném?... Azt mondanám, hogy nagyban függ attól, hogy kinek az idegein járok épp polka-táncot (erről majd később).  Baráti közösségben gyakran írnak le humoros, jópofa, esetenként karizmatikus személynek, akinek az égvilágon semmi baja nincs azzal, hogyha húsz méteres sugarú körben minden szem- és fülpár feléje szegeződik. Az a fajta vagyok, aki mindenkivel el tudna beszélni szinte bármilyen témáról, valamilyen úton-módon.

Ugyanez igaz a munkámban is, de ott kerülnek előtérbe azok a tulajdonságok, amiknek köszönhetően a Főnök Úr (még) nem penderített ki páros lábbal a MACUSA ajtaján délután kettő órakor, amikor épp a gondosan előkészített egydolláros instant ramen-emet akartam volna elfogyasztani: ha éppen nem csinálok az egész irodából egy egyszemélyes stand-up comedy színhelyet, akkor általában eszes, megbízható, kreatív emberként emlegetnek, aki esetenként, hogyha a bolygók megfelelő módon állnak együtt, még komolyan is képes venni a dolgokat.

Fúha, na ez a mókás rész. Mint mondtam, gyakran tartanak humorosnak és jópofának, amivel alapjáraton nincs baj, egészen addig, amíg másképpen nem kellene viselkedjek. Hogy ez a pillanat mikor jön el, azt megint csak embere válogatja: van, akinél úgy öt perc után, másoknál még nem tudom, mert még egyelőre nem történt meg (ha ebben a kategóriában vagy, őszintén csak gratulálni tudok). Azért általában ennyire talán nem sarkított a dolog, de tény, hogy ami nekem vicces és szellemes, az másoknak gyakran tűnhet fárasztónak, idegesítőnek, esetenként még sértőnek is. Egy időben sok gondot okozott ez, de mostanában azért próbálok tapintatosabb lenni... több-kevesebb sikerrel (rémisztő, hogy milyen gyorsan benőhet az ember feje lágya, ha egyszer önmagának kell megkeresnie a kenyerét...).

Egy másik dolog, ami gyakran szokta az emberek és/vagy egyéb beszélni tudó mágikus lények csőrét (vagy hasonló szerepet betöltő szervét) bökni, az a bőbeszédűségem. Mint talán arra már a kedves olvasó is rájöhetett, sok-sok szavam van, amiket egyáltalán nem félek használni. Ez gyakran jelenti azt, hogy egy-egy ember, akivel beszélek, többet kell hallgasson engem egy nap alatt, mint az összes többi ismerősét egy év alatt (ezt mondjuk csak egyszer hallottam, a gondnoktól, aki volt olyan szerencsétlen, hogy a Mordy-hurrikán útjában találja magát egy különösen fárasztó kedd este, a munkaidőm végén)

       Na, most leírhatnék valami nagy, grandiózus históriát arról, hogy hogyan is lett Mordred Percival Rutledge avagy Mordy (ahogy sok embernek megmaradok), avagy Percy (ahogy Mary nénikémnek megmaradok) az az ember, aki. Írhatnám, hogy "az Ilvermorny mágusiskola kiemelkedő hallgatója és a MACUSA példaértékű aurorja, valamint a varázsvilág védelmezője™", de egyrészt ez nem igazán az én stílusom, másrészt nem igaz. Na jó, az utolsó rész talán egy kicsit, de az is szigorúan inkognitóban. Mint a magnix szuperhősök. Bár, ha azoknak szupererejük van, akkor tényleg lehet őket magnixnak nevezni? Főleg, hogyha azokat kifejezetten varázslatos szupererőnek írják le? (még akkor is, ha az a valóságban nem is úgy néz ki, ami talán nem is baj)
   

       De kezdek elkalandozni. Hol is tartottunk? Ja igen, életsztori. Szeretné tudni a kedves olvasó, hogy hogy jött létre az Ember, a Mítosz, a Legenda, Mordy Rutledge? Tudniillik, amikor egy férfi és egy nő igazán szeretik egymást... Na jó, talán ennyire nem kell korán kezdjem. De akkor hol? Nos, kezdjük a Massachusets államban található Topsfield városában, ahol a kis Mordy-ból szerre nagy Mordy lett. Topsfield az a tipikus, amerikai kis kertváros, amire a leginkább az jellemző, hogy kábé évente kétszer ha történik valami izgalmasnak nevezhető dolog. (ünnepeken kívül, persze, de van, hogy azok sem valami érdekesek, főleg, ha az ember már tinédzser) A legérdekesebb dolog a békés, erdőmenti kisvárosban az, hogy körülbelül tíz mérföldre van Salem-től, ami kábé az első hely, ami eszébe jut bármelyik külföldinek, amikor az amerikai varázsló-közösségről hall. Magnix járművekkel ez körülbelül húsz perc, seprűvel úgy negyed óra lehet. (nem próbáltam, Biztos Úr, esküszöm!) Így aztán Salem-ben szinte annyi időt töltöttem el, mint otthon: egyrészt sokkal izgalmasabb volt a növendék varázsló fejemnek, másrészt az akkori barátaim nagyrésze itt lakott, nem egy félreeső kertvárosban.
   

       Tizenegy év után eljött az idő, amire minden varázslóporonty vágyott: az iskola. Érdekes, hogy amíg a magnix gyerekek közül olyan sokan írtóznak az iskola egész koncepciójától, addig a varázslók zöme izgalommal várja az oktatásuk kezdetét, legyen az a Roxfortban, az Ilvermorny-ban, vagy akárhol máshol a világban. Dicső amerikai módra, én az Ilvermorny-ba kerültem, ott is az eszességéről ismert Horned Serpent házba, ami egy olyan döntés volt az iskola részéről, amit még máig sem sikerült teljesen internalizálnom. Itt aztán kisvártatva felvettem a szerepét az osztálybohócnak, és így kezdődött el humor-mágiai pályafutásom. Vagyis kezdődtt volna, ha tanítanának ilyesmit az Ilvermorny-ban, és ha maga az ötlet nem okozna változatos fajta idegbajokat a szüleimnek. Így aztán a második kedvenc tantárgyamra építettem a karrieremet (még ha azt akkor nem is így neveztem), ami a sötét varázslatok kivédése volt, esetenként megfűszerezve egy kis bűbáj- és bájitaltannal. Habár nem voltam a legokosabb egyikből sem, a hét év alatt sikerült összekapjam magam annyira, hogy még akár aurornak is tudjak minősülni, ha esetleg arra adnám az irhám. És, mit ad Manitu, arra adtam. Így lett Mordy, a Varázsbohócból Mordy, a Varázsrendőr. A tituluson, azt hiszem, kell még dolgozzak egy kicsit.
   

       Jó ideje vagyok már ebben a szakmában és őszintén, nem olyan izgalmas, mint amilyennek eleinte hittem. Persze, nincs olyan hét, hogy ne kelne fel egy varázsló és gondolná: "Oh bébi, ideje valami illegálisat csinálni!", vagy valami hasonló. De ez általában kimerül abban, hogy a delikvens illegális helyen repül seprűvel, ami határozottan NEM egy olyan dolog, ami én VALAHA is elkövettem volna ifjabb koromban. (nem értem, miért gondolná ezt akárki is...) Gyakran gondolkozom azon, hogy, ha majd egy szép napon visszavonulok, megrebegtethetném a szárnyaimat a komédia világában. Ki tudja, lehet, lesz olyan agyament hallgatóság, akinek az ökörködéseim tetszeni fognak. DE! Ne tévesszen ez meg senkit. Még egy jó darabig nem szándékozom a munkatársaim napjait unalomban hagyni. Mellesleg, minden unalom ellenére, megvan ennek a munkának a maga varázsa. Az eseménytelenebb idők alatt sok barátot és egyéb kedvesnek mondható ismerőst tudtam magamnak szerezni, akikre az izgalmasabb időkben számíthattam, amikor gond volt, legyen az egy veszélyesebb varázsbűnöző elfogása, vagy akár csak az ajtó nyitvatartása, amikor kések a munkából, mert úgy gondolom, hogy ez a megfelelő időpont a magnix tömegközlekedés kipróbálására, és mindezt anélkül, hogy megfelelő mennyiségű dollárt vigyek magammal, mert kinek kell az? A magnix buszsofőrök elfogadnak galleont is... ugye?
   

       Mint azt le lehetett szűrni, valószínű, hogy nem nekem volt eddig a legizgalmasabb életem a világon, de ki tudja, merre fog ez még változni? Már maga a tény, hogy ezt a kis történetet olvassa valaki lehet egy utalás egy pár izgalmasabb kaland kezdetére...
   

   Mit is mondhatnék? Mindent egybevéve nem nézek ki túlságosan kirívóan: Átlagos magasság és testsúly, barna haj rövid szakállal, zöld szemek... A legszokatlanabb jellemzőm valószínűleg a bárgyú vigyor, ami az esetek 99 százalékában a pofázmányomat ékesíti. Na jó, talán nem mindig ugyanannyira bárgyú, de tény, hogy a legtöbb embernek ez tűnik fel először, amikor találkoznak velem. Öm... ha ez számít, anyukám mindig azt mondja, hogy jóképű fiatalember vagyok...? Ami az öltözéket illeti, általában gondosan átgondolt, ápolt külsőre törekszem munkában és magánéletben egyaránt... Amíg észre nem veszem a kávéfoltot az ingem ujján, vagy a szakadást a nadrágom zsebében. Ha észreveszem.