lost boy

"Tudod, van az a magas srác, kreolos bőrrel és göndör hajjal. Jajj dehogynem tudod, az, akihez kábé létre kell, mert amúgy nem éred föl. Tuti megvan két méter! Na, láttad múltkor is milyen cukin mosolygott? És ahogy csillogott közben a mogyorószín szempárja... Hát elolvadok, ha rám néz!"

Keveredik bennem a spanyol és a nigériai vér, különleges külsőmet ennek köszönhetem. A pontos magasságom ha tudni szeretnéd kettőszázkettő centiméter. Anya se volt alacsony, apa szintén a két méterhez közelít, így talán érthető, hogy nőttem ilyen magasra. Vagy talán csak sokat hagytak gyerekkoromban kint játszani az esőben. Mindenesetre az biztos, hogy valójában kilógok a tömegből. Bőrömnek kellemes tejeskávé színe van, s épp olyan puha, mint amilyennek tűnik. Sehol egy pattanás, egy kósza ránc vagy egyéb bőrhiba, szerencsés a genetikám.
Arcom ovális forma, erős járomcsontom férfias vonásokkal ruház fel. Tekintetem mélybarna, már-már egészen feketének látszik. Szemöldökeim ugyanolyan feketében pompáznak mind csigásan göndörödő tincseim, melyeket előszeretettel hagyok hosszabbra nőni, mint az illendő lenne. Mindkét fülemben fülbevaló csüng, míg orromban egy a két fülemhez hasonlatos egyszerű karika.
Testalkatom mondhatni átlagos, már amennyire ilyen magassággal bárki is átlagosnak mondható. Nem vagyok túlsúlyos, túl sovány, túl izmos, vagy túl csontos. Szeretem a kényelmes ruhákat, ha nem egyenruhát hordok, akkor általában úgy nézek ki, mint egy szakadt deszkáskölyök a parkból. Szakadt farmer, kapucnis pulcsi, deszkás cipő; laza és kényelmes ruhák. Bal alkaromon és néhány kevésbé jól látható helyen tetoválás díszít, egyszerű, fekete motívumok.

"Néha olyan morcosnak tűnik, de aztán meg olyan cukin tud mosolyogni. Hét ki érti ezt komolyan!"

Tudom, hogy első ránézésre talán ijesztőnek és flegmának tűnhetek, de aki vált velem néhány szót az rájöhet arra, hogy mindenféle ok nélkül nem viselkedem így senkivel. Bár barátságos vagyok, de nehezen nyitok mások felé. Jó hallgatóság vagyok, de ha kell a szavak embere is. Rendkívül türelmes vagyok, nehezen lehet felbosszantani. Ellenben ha valaki kivívja haragom megbocsátásra csak későn, vagy soha nem számíthat. Hiszen ha valaki valami olyat tesz ellenem, amin igazán felbőszítem magam az csakis valami olyan lehet, ami számomra valóban megbocsáthatatlan. Persze, van amikor én is ballábbal ébredek, és olyankor nem szólok egy szót sem senkihez. Ilyenkor nem is tanácsos zavarni, mert ha nem találsz jókedvemben sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy többet nem is fogsz. Jó eszű gyereknek tartanak, ha valami érdekel az hamar rám ragad. Kíváncsi vagyok és tudásra éhes, azonban megválogatom, milyen tudásról van szó.  

"Tudtad, hogy még csak egy kicsit sem angol? De ennek köszönhetően legalább annyira jól néz ki!"

Valamikor sok-sok évvel ezelőtt édesanya és édesapa egy véletlennek köszönhetően összetalálkoztak Londonban. Anya egy kis kávézóban dolgozott, mikor apa a városban nyaralt. Egy igazi szappanopera dráma az ő történetük, a lényeg, hogy egy évvel később már friss házasként éltek egy aprócska házikóban mindkettőjük családjától távol, az első közös gyermeküket várva. Öt évvel és két gyerekkel később költöztek át Glasgowba apa munkája miatt, ahol nem sokra rá megszülettem én, félig spanyol, félig nigériai, de mégis angol gyerekként.

"Én azt hallottam, hogy csomó testvére van. De nem egy vagy kettő, hanem négy vagy öt! Szerinted ebből mi igaz?"

A szüleim mindketten sok testvérrel rendelkeztek. Anyáék heten voltak, míg apáék négyen, így egyértelmű volt, hogy ők is nagy családot szeretnének. Miután mindketten találtak munkát már semmi sem állhatott a terveik útjába. Apának az előző házasságából már volt két gyermeke, az ikrek, akikről az anyujuk lemondott a válás során. Kicsik voltak még, így talán nem is emlékeznek erre az egészre. Aztán elköltöztek Glasgowba, és szerény személyemmel megérkezett az első közös gyermek a családba, akit rohamtempóban követett két másik, az öcséim. Aztán mikor már azt hittük, hogy nem leszünk többen bejelentették az utolsó Montero poronty érkezését.

"Szegény Marco... Elvesztette az anyukáját, biztosan nehéz lehet ez most nekik."

Tizenöt voltam és nagyon izgatott. Ott ültünk mindannyian az ispotály folyosóján, és vártunk. Izgatottak voltunk, hogy a legújabb jövevény kisfiú vagy kislány lesz-e. És... Nehéz erről beszélnem. Komplikációk léptek fel és anya... Nem jött haza velünk. Egy évbe telt, hogy visszataláljak ahhoz az önmagamhoz, aki az előtt voltam. Azóta apa egyedül próbál megbirkózni minden kihívással, ami ennyi gyerekkel jár, és bár sosem panaszkodik, de tudom, hogy nagyon nehéz neki.

"Jó látni, hogy újra mosolyog. Szerinted van esélyem nála?"

Valahogy átvergődtem magam az RBF-eken, hogy aztán hatodikban úgy térjek vissza, mint akinek semmi problémája nincs az életben. Valójában kegyetlen rosszul éreztem magam, de tudtam, hogy össze kell szednem magam, mert mindenki számít rám. Így aztán ismét mosolyogni kezdtem, társaságba jártam és levetettem a feketét. Több lány akart meginni velem egy vajsört, mint amennyivel előtte valaha is szóba álltam volna. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én voltam a legjobban meglepve, azonban nem alakult senkivel semmi. Nem éreztem azt, hogy jogom lenne boldognak lenni.