Yunia Yaxley

Kedves, hűséges, életvidám, barátságos vagyok. A tudás vágyam hatalmas és szeretek beszélgetni. Nagyon sokat beszélni. Tudom, hogy mit akarok, és, hogy érjem el céljaimat.  Az agyam olyan, akár a szivacs, mindent magamba szívok, ami érdekel.

Rossz szokásom a véleményem kéretlen kinyilvánítása, amit gyakran csakis a jó szándék vezérel, mégis sértő megnyilvánulásként könyvelik el. A kviddicsben nem lehet az érzelmeimre hatni, mindig megacélozott szívvel küzdök, a magánéletemben mégis könnyű megbántani. Leginkább azzal lehet kihozni a sodromból, ha valaki hazudik nekem..

7,5 hónap terhesség után láttam meg a napvilágot 1400 grammal és 35 cm-el. Édesanyám és apám túlvoltak épp egy veszekedésen, mikor anyámnál beindult a szülés a kúriában. Korai volt, de túléltem. Időben érkezett segítség is.

Kedves Anya

Pukkadjon meg apa!
Igen, így, röviden ennyi a véleményem, amit még elég szalonképesnek találtam ahhoz, hogy veled is megosszak. A francba is, küldtél nekem egy ilyen levelet? „Apád fontosnak találja, hogy időben házasodj, s talált is egy hozzád illőt.” Komolyan?
Az ember azt hinné, te igazán nem hagynál ilyen korán házasodni...erre tessék. Apával értesz egyet. Mindegy!
Rendben, elragadtattam magam. Kifordultam magamból, nem egyszerű ez. Egyébként minden oké, jól tanulok, ismersz.
Csókol:
Szerető leányod, Yunia

Hirtelen jött egy levél lett, mi tagadás. A bagolynak is ez lehet a véleménye, mert nagyjából olyan lelkesen kap szárnyra, mintha egyenesen löktem volna kifelé az ablakon. Morcosan kikönyökölök a Bagolyház párkányára, és mivel senki nem lát, a legszalonképtelenebb káromkodásokat mormolom félhangosan.
Azt hiszem ha haza érek az első dolgom az lesz, hogy felkeresem apám és megérdeklődöm tőle ezt az egészet. Az én véleményem nem számít? Még hogy az aranyvérűek korán házasodnak... Francokat.
Gyerekként a vágyaink olyan könnyen megmagyarázhatóak, megfoghatóak, leírhatóak, épp csak szavaink szabnak határt a képzeletünknek.
Anya túl korán elmondta: kiváltságok, kegyek közé születtem, de kötelességek örök béklyójának rabjaként. Korán megtanultam kommunikálni, mert a tanítások jelentették az élet alapját, szinte azonnal felnőttem. Nem lehetett másképp, mert a Yaxley név nem gyengéknek való... Ha azok lennénk, nem éltük volna túl. A legjobb tanárok foglalkoztak velem, megfeleltem a kívánalmaiknak. Nem mondom, hogy nem volt szép gyerekkorom.
Mindig a legszebb ruhákban jártam, a legfontosabb emberek simogatták meg a fejem és korán megtanultam olvasni a gesztusokban. És ezek után, apámnak még mindig csak porszem vagyok az életében. Ami mostanra engem nem érdekel. Túl vagyok rajta. Hozzá szoktam már.

A Sötét Varázslatok Kivédése óra... a tananyag kicsit komolyodott, és az új tanár is egész elviselhetőnek tűnt eddig. Ezen a csütörtöki órán a tanév egy igen ikonikus elemét, a mumust ismerhettük meg.
Hamarosan azonban mindenki számára kiderült, hogy a lény alakváltó, saját félelmeink képére fogja formálni külsejét.  A fél évfolyam a teremben tartózkodott, így mindenki számára egyértelművé válik, ki mitől fél igazán. Titkok kerülnek napvilágra, és piszkálnivalók születnek. Mindezt rendkívül veszélyesnek éreztem. Minden téren.
Az óra hangulata állandóan változott. A mumust nevetéssel lehetett elintézni, így a rendkívül rémisztő és a röhejes dolgok elképesztő ütemben váltogatták egymást. Az egészben semmi finomkodás nem volt. Miközben társaim saját mumusaikkal vagy a bűbáj gyakorlásával törődtek, megfigyelhettem, ki képes elbánni saját félelmével, és ki szorul némi segítségre. A mumus külsejének hatására napvilágra jutott egy szerelmi háromszög, kiderült, hogy egy mardekáros is félhet a kígyóktól. Mindenki mumusára rendkívül kíváncsi voltam, és arra is, hogyan boldogulnak vele…
- Yunia Yaxley. - szólított az oktató.
Hirtelen ráeszméltem, hogy fogalmam sem volt, mitől is félek a legjobban. Egy pillanatra kővé is dermedt a lábam, de aztán gyorsan észbe kaptam, és kicsit talán sietősen kiálltam a mumus elé. Úgy véltem, ha gyorsan végig gondolom, mitől félhetek, kitalálhatom, hogyan tehetem azt nevetségessé. Először apám jutott eszembe. A szívem mélyén azonban tudtam, hogy én ennél önzőbb lény vagyok.
- Készülj… - hallottam valaki hangját.
Mindenki engem figyelt. Mióta elsőben Bűbájtanon úgy remekeltem, mindig elvárták tőlem, hogy szerepeljek, ha pálcahasználatról volt szó. De ez most nem arról szólt. Ez valami egészen más. Mély levegőt vettem, majd szembe néztem… magammal.
A mumus az én alakom öltötte magára. Önmagam állt szemben velem, zavaros, maga elé meredő tekintettel. Haja és ruhája csapzott volt, arca teljesen kisírt. Remegő kezében törött varázspálcát szorongatott, melynek teljesen hiányzott a fele.
A világ megszédült körülöttem. Ez megtörténhet. Jesszusom, ez tényleg megtörténhetne, bármikor!
- Csak illúzió, koncentrálj a varázslatra! – tanácsolta az oktató erélyesen.
A mumus egyre közelebb jött. Legszívesebben kirohantam volna a teremből, talán még a Kastélyból is. De akármilyen ijesztő, mégsem több egy illúziónál.
- Comikullus. - hallottam a saját hangom. Halk volt, de tisztán csengett.
A mumus kezei  remegtek, ahogy szájához emelte a törött tárgyat. Aztán nagyot harapott belőle. A pálcaformájú csoki hangos roppanással adta meg magát a mumus ajkainak, kinek szemeiből örömkönnyek szöktek elő a boldogságtól. Mindenki tudta...édességimádó vagyok.
- Nagyszerű! - lelkendezett őszintén az oktató, miközben végig nézte ahogy a helyemre vissza álok.
Visszakullogtam a tömegbe. Csak amikor már mindenki a következő diákot figyelte, akkor engedtem meg magamnak, hogy felemeljem bal kezem, és megtöröljem szemeim.

Valamit elvesztettem aznap. Nem tudom, mit, de azóta sem lelem. Talán a gyerekkort.

Magasság: 157 cm
Szemszín: Zöld
Hajszín: Szőkésbarna
Kinézet: Visszafogott, de határozott benyomást keltek elsőre, bár nem vagyok kifejezetten magas, megtanultam már, hogyan legyen a jelenlétem tekintélyt parancsoló.