Edsel Nott

Azt mondják, hogy jó főnök vagyok. Meghallgatom az alkalmazottakat, amikor problémájuk van, és ha őket inkább érinti a döntés, amit meg fogunk hozni, ki is szoktam kérni a véleményüket. Nem mondom, hogy minden egyes ember mellett kiállok, de ha észreveszem, hogy megkülönböztetés éri valamelyik dolgozót, akkor igyekszem tenni valamit ellene. Az egyenlőség híve vagyok, egészen addig, amíg az nem megy ellene a szabályoknak. Emellett szeretem a kényelmet, legyen éppen szó a ház berendezésének szempontjától egészen a konfliktuskerülésig bármiről. Ebben sokan értenek velem egyet. Ha valamibe belekezdek, azt biztosan be is fejezem, és afelől sem lehet senkinek sem kétsége, hogy száz százalékig beleadok mindent. Nem kenyerem a félmunka, és az alkalmazottjaimtól sem fogadom el. Viszont mindig van egy második esélyük, annak vagyok a híve, hogy mindenki fejlődőképes, csak a kellő motivációra, támogatásra van szüksége.

Labilis vagyok, pontosabban fogalmazva bizonytalan. Sosem tudtam igazán, hogy merre, hol is van a helyem, vagy mit is kellene gondolnom. Soha, senki nem mondta meg nekem, ami talán pozitív, de mégis, az elvárások akkor sem maradtak el a külvilág felől... Aranyvérű, a nagyszüleim büszke arca ugrik be mindig. Mégsem tudom boldognak elképzelni magamat egy előre elrendezett házasságban. Viszont ők mindennél fontosabbnak tartják a vérvonalat, én pedig nem tudom, hogyan is utasíthatnám vissza őket azután, hogy az édesanyámat elveszítették apám miatt… Talán túl könnyen beadom a derekamat, vagy csak a szeretet lágyítja meg túl egyszerűen a szívemet. Ezért sem jöttünk ki jól Alyson-nal. Ő büszke, sznob és elkényeztetett, mindent magának akar. Én mindig is csendes voltam, inkább a magának való típusú ember. A büszkeség mindig is messze állt tőlem. Helyette mindig mindent túlgondoltam, és az utolsó pillanatig gondolkodtam, néha már túl késő is volt. A halogatás pedig nem egy olyan dolog, ami jó lenne.

- Eddie, anya nem sokára vissza fog jönni, de most egy nagyon fontos dolgot kell elintéznie. Ugye jó fiú leszel és megvárod itt a mamával, meg a papával? - Édesanyám hangja még ennyi év után is tisztán cseng a füleimben. A kúria falán lógó festmény, a széles, büszke mosoly ugyanaz, mint amikor azon a napon ott hagyott a nagyszüleimnél. Izgalommal telt tengerkék szemei még mindig előttem vannak, ha lehunyom a szememet. Vajon mit gondolhatott? Kisgyerekként sosem gondolkoztam el rajta, csak az érdekelt, hogy miért nem jön haza. Meg szerettem volna neki mutatni a rajzot, amit a mamával készítettem. Azt szerettem volna, ha másnap reggel ugyanúgy együtt reggelizünk, és mivel éppen csak visszajött egy fontos dolog elintézése után, ezért ünnepelhetnénk. A manók a kedvenc mogyorókrémes süteményünket csinálták volna reggelire, amit máskor sose ehetnék ilyen korán. Együtt nevethettünk volna… Így felnőttként sem értem őt, hiába is gondolkozom el minden egyes alkalommal, amikor csak az ő arcképével nézek szembe. Tényleg olyan fontos volt, hogy a csatába rohanjon? Fontosabb, mint a családja? Megkérdőjelezem, de mégis bűntudatom van minden egyes alkalommal. Tudom, hogy szeretett, de azzal is tisztában vagyok, hogy mennyit is jelentett számára az aranyvérűség. Talán ezért sem tudom én magam sem elengedni. Egy furcsa kettőség él bennem, szeretem, hiányzik, még ha ez évek múlásával az emléke már oly' halovány is, sosem fogom tudni teljesen elfelejteni őt. Mindig csak az jut eszembe, hogy mi lett volna, ha visszatartom őt, ha hisztizek, hogy ne haddjon egyedül, de tényleg... Mi lett volna?


- Edsel, jobb lenne, ha itt maradnál, majd mi megvédünk téged. - A nagyapám hangja rideg volt, szinte már ijesztő. Szorosan fogta a kezemet, szinte már fájt, talán azért, mert még soha nem fogta meg előtte, így idegen volt ez a nagy kéz. A nagymamám sokszor magához ölelt, de a nagyapám mindig inkább csak a háttérből mosolygott rám. A közelsége már majdhogynem rémisztő volt. Úgy éreztem, mintha valaminek a végét jelentené. Akkor még nem értettem, hogy ez mennyire így volt. Akkor csak arra a megszokott biztonságérzetre vágytam. Gondolkodás nélkül választottam az apámat, annak ellenére is, hogy miket mondtak róla a nagyszüleim. Nem érdekelt, hogy véráruló, vagy az, hogy gyilkos... 6 évesen csak a szüleimre vágytam, és ha az édesanyám nem volt itt, akkor édesapámat akartam. Azoknak a szavaknak nem volt akkor még ilyen nagy súlya. Kisgyerekként még nem értettem. Talán még most se értem igazán, hogy mi is történt akkor. Túl régen volt, túl fiatal voltam, és túlságosan is ijedt. Akkor apám szorosan ölelt magához, az ő karjai jelentették a biztonságot. Ő volt az, aki felnevelt. Szerettem, és szeretem is őt, még akkor is, ha ő volt az, aki elvette tőlem az édesanyámat. Még ha nem is igazán értettem, de tudtam, hogy nem azért tette mert akarta. Így, felnőtt fejjel értem, hogy neki volt a legnehezebb. Mégis minden egyes alkalommal, amikor elsétálok édesanyám portréja előtt, elgondolkozom, hogy mi lett volna, ha apám nem a nagynénémet választja? Mi lett volna, ha édesanyám túléli? Túl tudta volna tenni magát azon, hogy a férje, a gyermekének az apja elárulta az eszméket, amikben ő és a családja olyan erősen hitt? Együtt maradtak volna, vagy elválnak? Most komolyan, mi lett volna?


- Neked már nem kell az a csokibéka? - A legjobb barátom csokis ujjakkal nyúl az utolsó dobozért. Tudja, hogy nem szeretem, amikor ugrálnak, így meg szoktam neki hagyni. Immáron a második éve, hogy a Roxfort Expresszen utazok. Ethan-nel még az első évünk alatt ismerkedtünk meg, egy kocsiba kerültünk, sokat beszélgettünk és természetesen megosztottuk egymás között az édességet. Sok aranyvérű sarj kinézett, voltak, akik ki is gúnyoltak, amikor nem velük társultam, hanem új arcokkal ismerkedtem. Én viszont hű maradtam az elveimhez. Apám úgy tanított, hogy mindenki egyenlő, és ki mint vet, úgy arat. Nagyjából igaz is volt, akikkel kedves voltam, azok is kedvesek voltak velem. Az elején még nehéz volt megtalálni az egyensúlyt az aranyvérű családok gyerekei, és azok között, akiket igazán a barátaimnak tartottam, de Shafiq családdal való jegyesség, a Wilkes nagyszülők nyomása erős volt. Befogadtak, bár egyértelműen hülyének tartottak, hogy aranyvérű, Mardekáros létemre mugli születésűekkel és bizonytalan eredetű gyerekekkel barátkozom! Engem viszont nem zavart, bár néha elgondolkoztam rajta, hogy mi lett volna, ha hagyom, hogy magával ragadjon az utálatuk. Akkor is a Minisztériumban kötöttem volna ki az apám kezei alatt? Talán más pályát választottam volna? Politikusnak mentem volna? Nehezen tudom elképzelni, hogy őszinte legyek. Sosem illett hozzám a szónoklás, ahogy a hazugság sem a kenyerem. Kifejezetten jó sem vagyok benne, de amikor kellett, akkor ki tudtam menteni magamat a bajból, ha elkaptak a prefektusok, vagy ha a nagyszüleimet akartam megnyugtatni Alyson kapcsán. Mégis, amikor éppen nincs semmi dolgom, vagy éppen elegem van abból, hogy az apám a főnököm, mindig elgondolkozol, hogy mi lett volna ha...?

Szeretek elegánsan öltözni, a kedvenc színem a barna sötét árnyalatai között rejlik valahol. A feketét szigorúan gyászszínként kezelem, és ha tehetem, inkább elkerülöm. A hajam pont olyan hosszúra van meghagyva, hogy már lehet belőle frizurát csinálni, de hosszúra sosem növesztettem meg, és nem is szeretném. A túl rövidet sem tartom jó ötletnek.
Sokban hasonlítok édesapámra, a hosszúkás arcformám, a hajam, vagy a szemem színe... Mégis sokaktól hallom, hogy édesanyám kiköpött mása vagyok. Főleg gyerekként mondogatták sokat, ma már csak a nagyszüleim merik felhozni, vagy azon kollégák a Minisztériumban, akik nem tudják, hogy pontosan milyen családi történetünk is van, mindössze a portrét látták az asztalomon.