Solomon Marchbanks

Rendkívül értékelni tudják, amikor félreteszem az munkaénemet és visszavedlek azzá a vicces fickóvá, aki a 44. születésnapját az ausztrál partvidéki nyaralójába szervezte és szörfversenyt tartott, vagy amikor esténként a Szentélyben meghívom a lányokat pár italra, esetlegesen nem vetem el a havi bónusz ötletét sem, amikor a kidobók éppen egy bajosabb időszak után vannak, és szükségük van a motivációra, hogy itt dolgozzanak. Értékelik, amikor nem sajnálom a pénzt, márpedig egyszer élünk, azt igenis ki kell élveznünk. Ezért sem vagyok rest átbulizni az éjszakát az alkalmazottjaimmal, és bármit megtenni, hogy színesebbé tegyem az ő és a vendégek életét is.

Igen meglepőnek szokták tartani, amikor kiderül, hogy főállásban a Wizengamot egyik bírája vagyok, emellett pedig szabadúszó jogász. Teljesen idegen a számukra az a komolyság, és egyenesség, amit mutatok, ahogy azt a végtelen lexikális tudást is nehezen hiszik el, majd dolgozzák fel, amikor bizonyítékként felsoroltatják velem bizonyos ügyek kapcsán az érintett jogszabályokat. Nem szeretik, hogy az éjszakai élet után itt már nem kivételezek velük, nincsenek bónuszok, csakis a kemény, rideg valóság. Nem én leszek az, aki az első segítőkezet nyújtja majd nekik, mindössze azután, hogy bizonyították, képesek ezt a későbbiekben busásan meghálálni.

Griselda Marchbanks, az édesanyám, aki a kora negyvenes éveiben adott nekem életet, és az egyszem fia vagyok. A legmélyebb benyomást ő tette rám, miatta lettem jogász, miatta dolgoztam keményen, hogy elismerjenek és későbbiekben érte lettem a Wizengamot bírájává. A sok jogi könyv, amik mind-mind otthon nehezedtek a könyvespolcokra, de egy szem por nem volt rajtuk található. A tény, hogy mindig, mindennek pontosan a tudatában volt, még azután is, hogy ott hagyta a pozícióját. Mint gyermek, egy csodálatos példaképet találtam meg benne. Követni akartam az ő nyomdokait, látni akartam, hogy mi történt azután, hogy ő felállt, mert nem bírta tovább azt az igazságtalanságot, ami ott burjánzott. Kíváncsi voltam, hogy ez a hely méltó-e már a régi hírnevére. Természetesen, nem vártam túl sokat. Tudom, hogyan működik a politika, hogy miként váltják egymást a miniszterek, úgy változnak a törvények is… Viszont, ami leginkább meglepett engem is, hogy magamének éreztem a pozíciót. Sosem tartottam irányításmániákusnak önmagam, ahogy feltétlenül döntést hozni mások feje felett se okozott eufórikus örömöket, de ez tetszett. Talán a tanáraim a Roxfortból furcsán néznének rám, a csöndes, folyton a könyveket bújó Hollohátas fiú hová is jutott. Hogy a hangom milyen határozottan, és ellentmondást nem tűrően tud csengeni most már.
A hatalom csöppnyi, ámbár igen csak erős szelete, és a kapcsolatok, amik ezzel járhattak megfogtak. Bár korrupcióba sosem süllyedtem, ennél sokkal nagyobb igazságérzettel rendelkezem, és ha úgy látom, ugyanazt fogom tenni, amit az édesanyám is tett. Ha már minden követ megmozgattunk, de nem változik a helyzet, hát felállok és kisétálok. Nem támogatom tovább a kormányt és a hatalmat. Ausztráliában is elég kényelmes helyem van, ahogy itt Angliában is jól megy az üzlet, ahogy a megtakarításaimból is, még ha nem is olyan kényelmesen, mint eddig, de eléldegélhetnék egy darabig. Amíg viszont úgy látom, hogy a rendszer kompatibilis velem, hát Melrinre, én tökéletesen érzem itt magamat. Az üzleti partnereim jó része is innét ered, szükségem volt rájuk, már vagy 15 éve talán, hogy megalapítottam a Szentélyt, csak pár évvel a jelenlegi Wizengamot-i pozícióm elfoglalása után. Kellettek a támogatok, a Marchbanks név pedig letétnek elég erős volt. A kapcsolatok pedig, ahogy egyre több és több időt töltöttem a Minisztériumban, alakultak maguktól is. Szépen lassan minden a helyére került. A Szentély megnyitotta kapuit a hívői előtt, és az éjszakai élet egy új formája bontakozott ki.
Az elmúlt 15 év a maga nemében hosszú volt, sok energiát és erőforrást felemésztett, hogy minden a helyére kerüljön. Ez idő alatt megtaláltam a saját helyemet a Minisztériumban, és volt időm alkalmazkodni mindkét fajta élethez. Hiszen az érmének is két oldala van, úgy pedig nekem is. Bár a kettő majdhogynem kevés, mindössze akkor jön ki a matematika, ha az éjszakai és nappali életet számítom. Viszont ennél sokkal több vagyok, sokkal többre kényszerített az élet. Ahány emberrel találkoztam, annyiféleképpen kellett már megmutatkoznom. Mindig, amit a másik is látni szeretne... Hogy fárasztó lenne-e? Néha, de szórakoztató is. Dorian-nek sosem tudnék jó apja lenni, ha nem játszanám meg önmagam, ahogy ha nem lennék elég sznob és fellengzős, a Minisztérium elitjei sem vennének be maguk közé.

Magas, derék legénynek írt le mindig is az édesanyám. Bár lehet, hogy ez csak az ő szerető szemében van így, ámbár még sosem panaszkodtak, ahogy igen csak kevés hölgy utasította vissza a társaságomat. Elkönyveltem hát, hogy ha mást nem is, az átlagot mindenképpen megütöm. Kék szemeimet édesanyámtól örököltem, amíg alkatom és fizimiskám leginkább a néhai édesapám fiatalkori énjére emlékeztet mindenkit. Nem győznek hátba veregetni és dicsérni őt a régi ismerősök, és ezzel hát engem is, amikor végigsétálok a Minisztérium folyosóján. Ami a főállásomat illeti, nemigen látnak a talárom nélkül, ahogy erősen az elegancia híve vagyok, így alatta általában szmoking található. Amikor éppen szabadúszó jogászként tevékenykedem, szintén szmokingban szoktam megjelenni, ámbár, amíg a Wizengamot gyűléseken előnyben részesítem a feketét, addig ilyenkor inkább a szürke vagy a kék valamelyik árnyalatát szeretem magamon viselni. A Szentélyben leginkább az irodámban hagyom a zakómat, és az öltönynadrágot is gyakran egy elegánsabb farmerre cserélem le, mert itt… Nos, a forró hangulathoz kell öltözni.