Nathaniel Yordmoon

Elővettem egy tükröt, és belenéztem. Úgy értem, nem az arcomat, vagy a tökéletesen belőtt sérómat bámultam benne… Annál kicsit mélyebbre hatoltam. Elmondom neked, mit láttam. Ne szaladj el, nem lesz … annyira… hosszú.

Én jó fiú vagyok, csak valahogy ezt sosem sikerül a legmegfelelőbben megmutatnom a világnak. Nem mintha a világ megkönnyítené a dolgomat. Valamiért, valahogyan, és többnyire valakivel mindig bajba kerülök, csak éppen arra nem jöttem még rá, hogy hogyan jön ez nekem állandóan össze. Állítólag túl nagy a szám, ami azt jelenti, hogy sokat beszélek, és többnyire igazat mondok. Persze van, hogy az embert a külső tényezők rákényszerítik arra, hogy hazudjon… nem is... inkább blöfföljön egy keveset, például olyan helyzetekben, ha rossz fát tett a tűzre, vagy ha épp nem, de jobban ért a dolgok kibeszéléséhez, mint az öccse, és el kell vinni a balhét helyette… Na az ilyen esetekben az embernek muszáj blöffölnie. De a lényeges dolgokban mindig őszinte vagyok. Komolyan. Ha megkérdeznéd tőlem, hogy jól nézel-e ki, és én úgy gondolnám, hogy leginkább egy punk orángutánra hasonlítasz ma, akkor ezt mondanám. És te szabadon eldönthetnéd, hogy ez az átlaghoz képest bók-e, vagy sem. Azt hiszem, rájöttem, nincs min tovább gondolkozni: pontosan EZÉRT kerülök én mindig bajba.
Alapvetően jóravaló, szerény ember vagyok, de van, hogy a gépezetbe hiba csúszik. Azonban sosem hittem, hogy jobb vagyok másoknál. Nem kell hinnem, mert én tudom, hogy ez így van! …
Jajj ne csináld, csak ugratlak! Hallgass szépen végig!
Szeretem az emberek társaságát – kivéve, amikor nem -, és ennek a legegyszerűbb és a legnyilvánvalóbb oka, hogy szeretek beszélgetni. Na jó… Beszélni… De nem tehetek arról, hogy túl komplexek ahhoz a gondolataim, hogy mindet magamban tartsam! Úgyhogy ne hibáztass, jó?
Bevallom, néha, mikor nagyon olyanom van – és nyugi, szokott olyanom lenni! – meghallgatok másokat is, sőt egész jó hallgatóság is tudok lenni, ha a szükség megkívánja.

Gondolkozni is szeretek ám, nem csak beszélni. Illetve nem is csak simán gondolkozni. A gondolatokat csak akkor érdemes kigondolni, ha mögöttük húzódik valami több is. A tanulás távol áll tőlem, mégis a Hollóhátba osztott be a Süveg. Miért? Mert ha tanulni nem is, szeretek tudni, új dolgokat megismerni. És hát ehhez tanulni is kell, tehát azért egy kicsit tanulni is szeretek. De ez komplikált. Úgy értem mindenkinek vannak olyan részletek a tanulmányai során, amik nem állnak hozzá közel. Nekem is vannak ilyenek. És ami nem áll közel hozzám, azt unom, és nem is érdekel. De ami igazán érdekel, azért bármire képes vagyok, hogy elsajátítsam. Annyira azért nem is komplikált.

Ha megismersz, tudni fogod, mert tapasztalni fogod, hogy tudok jó barát lenni. Viszont jó ellenség is, szóval vigyázz velem… Nem akarok az ellenséged lenni. Nem mintha díjaznám az erőszakot, én inkább a „ésszel-készítsük-ki-a-másikat” típus vagyok. A hogyanokat majd egyszer talán megtapasztalod – bár inkább ne, jó? Igazából mindegy, csak ne kelljen a haditerveimhez sokat mozogni… Tudniillik, a fekvést, punnyadást jobban kedvelem. Ebből kifolyólag a türelmem majdhogynem végtelen – kivéve ha reggel van, mert reggel mindig álmos vagyok, és olyankor harapok. Szóval reggel, amíg csipát látsz a szememben – ami persze sosem fordul elő, mert akkor veszítenék a kisugárzásomból, amit nem engedhetek meg magamnak… jó jó, ez is csak vicc volt… - inkább ne szólj hozzám.
Kevés dolog van, amit jobban szeretek az alvásnál, de ennek nagy része kaja. Egy gazdag ebéd, és jól megrakott tányérok határozottan motiválni tudnak, szinte bármire. Szinte…

Jó kis tükör, ugye?

Idézet: „Életed hátralévő része épp most kezdődik.”

Kisgyerekként mindig túl jó voltam. Testvéreim már számtalanszor a szememre vetették azóta, hogy mindaz a nyugalom, mi akkoriban áradt belőlem, csupán érdektelenségem jele volt. Igazuk lehet, valóban nem érdekelt szinte semmi. Illetve nagyon is sok dolog érdekelt, de azokat igyekeztem megismerni, és elsajátítani, utána pedig már annyira nem is érdekeltek.
Viszont jött egy fordulópont az életemben. Ez a fordulópont egyszer minden varázslógyerek életében eljön, csak mindenki másként fogja fel. Sokáig nem is gondoltam rá, hogy mi lesz velem az iskolában, aztán megérkezett az a bizonyos levél. Attól a perctől kezdve már nagyon is foglalkoztam vele, és érdekelt. Hogy egészen pontos legyek, más sem érdekelt. 11 éves voltam, és már alig vártam, hogy lássam a Roxfortot, a híres Boszorkány és Varázslóképzőt, ahonnan a legnagyobbak kerültek ki. A tanév kezdetéig nyughatatlanabb voltam mint valaha, aztán elérkezett a nagy nap. Anya, és apa elvittek minket Londonba, hogy aztán felültessenek a Roxfort Expresszre, és megkezdődjék az életünk. Micsoda kaland volt! Ahogy ketten ültünk a fülkében, miután nővérem elcsapódott a barátaihoz, és integettünk anyáéknak, ránéztem Baileyre, és elszorult a torkom. Tudtam, hogy mostantól nem számíthatunk a szüleinkre, csak egymásra. Hosszú volt az út, és nekem máson sem járt az agyam, csak azon, hogy vajon melyik házba fog beosztani a Teszlek Süveg. Még olvasni sem tudtam a cikázó gondolatfoszlányok miatt, pedig azt nagyon szerettem. Jó dolog az olvasás, mert nem kell hozzá sokat mozogni, és nagyobb erőfeszítések, és keserű tapasztalatok nélkül ismerhetünk meg általa valami újat. De akkor mégsem ment… Volt hogy egy mondatot tízszer kellett egymás után elolvasnom, hogy fel is fogjam, mi van odaírva, így aztán hamar rájöttem, hogy most nem vagyok alkalmas az olvasásra. Félretettem a könyvet, és úgy döntöttem, amíg megérkezünk, alszom egy kicsit, de az sem jött össze. Csak bámultam ki az ablakon, és ahogy egyre sötétedett, lassacskán már csak a tükörképünket láttam az üvegen. Két, szinte teljesen egyforma arc. Bailey is csendes volt, talán ugyan arra gondolt, amire én. Mi lesz ha nem egy házba kerülünk?
…
A nagy bambulásba végül csak azt vettem észre, hogy a vonat lassít, majd hangos füttyszó, és csikorgás kíséretében megáll. Leszálltunk, és az elsősöket egy kupacba gyűjtötték. Ahogy közeledtünk a Roxforthoz, a lélegzetem is elállt. Az esti félhomályból körvonalazódott ki a kastély gigantikus építménye, és én annyira, de annyira kicsinek éreztem mellette magamat, mint egy törpegolymók.
Csapatostul léptünk be a Nagyterembe, ahol már az egész iskola minket várt. A terem ünnepi díszben volt, a négy ház diákjai, és a tanárok asztalaik körül ültek, és minden szem ránk szegeződött. Egy egyszerű sámlin állt a mi ítélethozónk, aki eldöntötte, milyen körökben forgolódva folytatjuk egyszerű kis életünket, azaz egy szakadt, ócska, két knútot sem érő süveg… A Teszlek Süveg. A gyomrom környékén olyan érzésem volt, mintha lenyeltem volna egy tucat megbokrosodott pixit, és kicsit szédültem is emiatt. Már arra is felkészültem, hogy a Mardekárba kerülök, igazából mindegy volt, csak azt akartam, hogy egy házban legyek Baileyvel.
Pörögtek a nevek, az ABC betűinek megfelelően, családnévről családnévre. Aztán kisvártatva, óráknak tűnő percek után, elérkeztünk az Y-hez. Bailey-t szólították először közülünk, és a Süveg fennhangon hirdette rá kiszabott ítéletét. Aztán én következtem. Úgy léptem oda a sámlihoz, mintha legalább a vesztőhelyre kellene mennem. És éreztem hogy ezer szem mind engem bámul. Mintha ikertestvérem bátrabb lett volna, mikor fellépett ide. Leültem, és vártam, hogy mi fog történni.
Duruzsoló hangot véltem hallani, mintha valaki gondolkozott volna az én gondolataimmal párhuzamosan. Én pedig ennek hatására gondolkozni is elfelejtettem, és csak hallgattam a hangot. Mintha morfondírozott volna valamin. Néma fohászt intéztem hozzá, hogy ha lehet… Ha lehet ne szakítson el Baileytől.
Ezután csak pár tizedmásodpercig gondolkozott még, majd hangos szóval hirdette frissen megszületett ítéletét:
- Hollóhát!
Ebben a percben pedig hirtelen egyöntetűen tűnt el az összes pixi a gyomromból, és olyan felszabadultam szaladtam ikertestvérem után a Hollóhát asztalához, mintha éppen az egész kastélyt tettem volna le a vállamról.

Szép nagy tükör, egészalakos, látni benne magamat teljes, élő, és eleven valómban.
Ritkán nézek szembe a ténnyel, hogy mennyire jól nézek ki.

Ha nagyon a tényeket szeretnénk kihangsúlyozni, legyen.
Állok a tükör előtt és mindig tökéletesen álló sérómat nézem. Néha úgy érzem, én lehetnék a séró báró, de ne tévesszen meg a látszat! Hidd el nekem, utálom, hogy állandóan ilyen. Mindig igyekszem összekócolni, de egyszerűen csak ilyen tud lenni. Sosem értettem, de már megszoktam. Bár lehet, hogy ennek az az oka, hogy mikor beletúrok, hogy összekócoljam, mindig jobbra húzom? Na szép, még a végén én leszek a hibás amiatt, hogy jól nézek ki! Oké, most már tényleg abbahagyom, mielőtt kikészítelek a nagyképűségemmel. Pedig nem is vagyok nagyképű, csak amikor a külcsínről beszélünk, szeretem néha jobbnak állítani magam a valósnál. Az átlagos olyan unalmas tud lenni! Na jó, megvallom őszintén, teljesen átlagos vagyok! Határozottan, teljes mértékben, totálisan átlagos. Egyetlen dolog rajtam, ami kirí az átlagból, az a zöld szemem, azon egyszerű oknál fogva, hogy az… zöld… De ennyi. Egyébként viszonylag magas vagyok, és bármilyen hihetetlen a testalkatom teljesen… Átlagos! Nem vagyok sem kövér, sem vézna, meg hát annyira nagyon kisportolt sem, szóval semmi olyan extra dolog nincs rajtam.
Általában egyszerű, hétköznapi ruhákat hordok, és semmi fux meg egyebek. Most is éppen egy sötétkék póló, szimpla farmernadrág, és sportcipő van rajtam. Szeretem a kicsit sötétebb cuccokat, pedig a bőröm fehér. Nem falfehér, de nem is vagyok csoki barna. Ha akarnám, sem tudnám mihez hasonlítani a színét.

Ennél többet nem látok a tükrömben sajnos. Te látsz még rajtam valami különlegeset?