Emma Jane Whitfield

Van benne egyfajta kitartás, amiből nem hajlandó engedni - illetve nem lenne hajlandó, ha tudatosan csinálná, de az évek nevelték ilyenné, nem egy ötlet, amit nem tudott elengedni. Mondhatnánk rá, hogy szívós, hogy erős, de nála ez nem így működik; ha valamire szükség van, akkor nem a kifogásokat keresi, hanem a megoldást, utóbbi pedig legyen bármennyire nehéz, meg fogja találni a módját, hogy véghez vigye. Mindez azonban nem teszi nagyképűvé, vagy tenyérbe mászóan magabiztossá, hiszen nem szokott a problémáiról beszélni, így a megoldás sem ütközik ki olyanoknak, akik nem ismerik. Sosem sírt még mások előtt, és valószínűleg a világ legkényelmetlenebb dolgának találná, ha ez mégis megtörténne, mindez pedig abból fakad, hogy a húga előtt ő sosem törhetett meg, mert akkor ő követte volna ebben is, ahogyan mindenben. Nem akart sosem példaképpé válni, de valahogy az lett, ha csak egyetlen fontos valaki szemében is, ez pedig neki elég.
Emelett egy elég eszes lány, akinek ez leginkább a beszédén mutatkozik meg - nem használ körmönfont szavakat, amikkel esetleg kellemetlen helyzetbe hozhat másokat, viszont gyorsan képesek olyan megnyilvánulások kiszökni az ajkain, amikkel a visszavágás szinte bármire tökéletes lehet. Remek tanuló, bár nem emiatt, egyszerűen csak muszáj annak lennie, hiszen máris van egy család - magát, és a húgát beleszámítva -, amiről majd neki kell gondoskodnia. Itt sem talált még legyőzhetetlen akadályt, arra pedig sosem vetemedne, hogy a kifogást pont itt keresse.
Általában kedves, ez viszont nem mesterkélt, hanem teljesen őszinte, és ezt megadja mindenkinek és bárkinek, akivel találkozik. Emellett azonban igazság harcosa is valahol, védi azokat, akik nem mernek szólni, védi saját magát mindenféle gond nélkül, és ha közel áll hozzá valaki, akkor azért nagyon sok mindenre, ha nem bármire képes lenne. Szereti a jót, szeret annak is lenni, ettől függetlenül azonban meglepően nyitott mindenki történetére, és nem túlbuzgón tekint a jóra, mintha csak egyetlen verziója létezne, ami a sajátja.
Rettenesen makacs azonban, és ha valamiről van egy sziklaszilárd elképzelése - mondjuk azért, mert szó szerint valahol le van írva, és érzelmekkel nem lehet megmásítani, amiket egyébként tisztelni szokott -, akkor nincs semmi, ami el tudná mozdítani onnan, ahol ezzel kapcsolatban áll. A számára fontosak tudnak ezen puhítani néha napján, hiszen nyersséget kölcsönöz neki, amit később általában megbán, de bocsánatot nehezen kér, pontosan a makacssága miatt; éppen elég dologból kellett így is már engednie, már ami saját magát, és a családját érinti.
Hisz, és ez mindig így van - hisz saját magában, mert ez mindennek az alapja, és első ízben másokban is, és bár a bizalmát nehéz eljátszani, viszont ha valakinek sikerül, akkor ez a hit messze menekül és ő sem tudja visszahívni semmivel. Az akarat bármi felé nagyon erős benne, ha igazán szeretné az adott dolgot, de ezt sosem erőlteti másokra, ahogy a tetteivel is igyekszik úgy alakítani magát, meg a világot, hogy abban ha van rá mód, csak ő sérüljön, mások pedig észre se vegyék.
Nem akar gyengének tűnni senkinek a szemében sem, de titkon vágyik arra, hogy néha ennek ellenére is valaki feltegye a kérdést, kell-e neki segítség, képes-e rá, végig tudja-e csinálni. Annyira mélyre rejti magában ezt a titkot, hogy furcsa hevességgel képes reagálni, ha valaki mégis ilyesmire vetemedik vele szemben. Nem szereti, ha a bőre alá akarnak mászni, és ritkán bízik meg valakiben annyira, hogy ezt mindenféle rossz érzés nélkül megengedje. Ő viszont hű mindenhez, ami elhagyja a száját, így legyen jó, vagy rossz ez a végén - a vele szemben állótól függően -, az biztosan készpénznek vehető.

A döntést végül ő hozta meg, mostanra azonban minden megtett lépés bizonytalanabbnak tűnt, mint a legelső, ahol az elképzelés még sziklaszilárdnak bizonyult. A húga ekkor még csak tizennégy éves volt, ő tizenhat, de az apja üvöltését nem hagyhatta tovább belemarni a kisebbik lelkébe.
Ő volt az első, és akkor még reménykedett, hogy az egyetlen, akinek ezen keresztül kell mennie, idővel viszont kiderült, mekkorát tévedett, amikor Violet is megkapta a levelet az iskolából. A kislány pedig csillogó szemekkel, mégis félelemmel a tekintetében kereste a nővérétől a választ.
Rossz lesz? Lesz annyira rossz, mint amilyen neked volt?
Sosem tette fel ezeket a kérdéseket, és Emma is csak a tekintetében, később a kétségbeesett mozdulatokban látta őket. Némán lengett közöttük éveken keresztül az egyértelmű válasz; rosszabb lesz, mint gondolni mertük volna.

Emma tudta nagyon jól, hogy az édesapja reakciója ugyan a sajátja, de félelem szüli, az édesanyjuk pedig vakon követi a férfit, mondjon vagy tegyen az bármit. A hovatartozás érzése hamar semmissé vált bennük, amikor az otthonuk egy ártó börtönné változott, az iskola falain belül pedig nem mindig találkoztak olyan megértéssel, mint amire szükségük lett volna. Most is, ahogy Emma legjobb barátjának küszöbén állnak, a húgára nézve ugyanazokat a kérdések látja kicsit másképpen megfogalmazódni - itt jobb lesz? Lesz annyira jó, hogy vissza se kelljen menni?
A lánynak ezekre a kérdésekre még nem volt válasza, és csak azt szerette volna, ha idővel tud valami okosat, valami felnőtteset majd mondani neki. Okos talán már volt, de felnőtt még egyáltalán nem, és az esőben bőrig ázva csak reménykedni tudott benne, hogy a cseppektől a könnyeit senki sem fogja észrevenni.
Ismerős arc nyit ajtót, és Emma szinte biztos benne, hogy a nyár közepén, éppen ebben az esős időben sem a nő, sem a férje nem számít majd rájuk. Nem üzent semmilyen módon, hiszen nem tervezett egyáltalán idejönni, csak hirtelen lett elég az egész, amiről ő sem hitte, hogy valaha elérkező pillanat lesz majd. A húgát úgy engedi előre a küszöb másik, otthonos oldalára, mintha abban reménykedne éppen, hogy ő majd biztonságban lesz az ismerős és kedves arcok között, de őt majd elnyeli a föld, és őszintén, nem bánta volna a dolgot egy pillanatig sem.
De aztán ő is megtette az első lépést valami új felé, ami egy életet jelentett bántalmazás és félelem nélkül, és ahol majd úgy lélegezhet fel, hogy az őszinte is legyen.

Egy átlagos lány teljesen átlagos külsejét látja a saját tükörképében - nem a legalacsonyabb teremtés, de magas alkattal sem áldotta meg a sors, így valahol középen, az átlag közelében húzta meg a teste a saját határait. Pisze orr, kisebb, barna szemek teszik ki az arcát, amin csak a néha hazug, "semmi baj nincs" mosoly okoz bármiféle különbséget a megszokotthoz képest. A haja árnyékban unalmas barnának tűnik, és csak a napfény hozza elő belőle azt a vöröses csillogást, ami talán izgalmassá tehet benne bármit is. Alkatra vékony, talán a ruhák takarásában gyengének is tűnhet, de van benne erő bőven, ezt pedig az állandó sportolásnak köszönheti. Ha elfelejt egy pillanatra mindent, és úgy nevet fel, ahogy manapság már odafigyel, hogy ne tegye, akkor mintha életre kelnének a sejtjei, a merev, gondterhelt vonásoknak búcsút intenek, és megtelik ő is élettel, ahogyan a tincsei teszik egyetlen kósza napsugár hatására.