Persephone Amira Lestrange

Ismeritek azt a típusú embert, aki mindig, minden körülmények között készen áll arra, hogy segítsen másoknak? Én pontosan ebbe a kategóriába tartozom. Mindig van egy kedves szavam az emberekhez, és ha segíteni kell, akkor én vagyok az első aki örömmel ugrik és csapot-papot otthagyva segít másoknak. Halk szavú, kicsit visszahúzódó és némiképp naiv vagyok, gyakran szoktak viccelődni azzal, hogy mindent el lehet velem hitetni, és lássuk be, nem is az eszemről vagyok híres. Gyakran meggyűlik a bajom a beadandókkal, vagy nem megy úgy egy-egy varázsige, ahogy szeretném és ugyanolyan gyakran van szükségem mások segítségére, mint amennyire én szeretek segíteni. Ennek ellenére az emberek kedvelnek: védelmezni való, kedves lánynak látnak, akinek egy mosolyáért bármit szívesen megtesz bárki, hiszen ki is tudna haragudni egy ilyen tüneményre? Ha veszélyben lennék, biztos vagyok benne, hogy több tucatnyian jelentkeznének arra, hogy megvédjenek. A tanárok elnézőek velem szemben, mert azt hiszik, hogy nincsenek meg az észbéli képességeim arra, hogy ennél jobbat nyújtsak, ezért rendszeresen adnak haladékot, ha éppen nem sikerül időben befejeznem egy feladatot. Sokan úgy gondolják, hogy könnyen irányítható vagyok, és bármit megteszek, amit kérnek tőlem, pont ezért indul be oly sokaknál az a bizonyos védelmező ösztön. Összességében tehát, egy nagyon kedves, de kissé butácska lány vagyok,  akit könnyen ki lehet használni és ezért védelemre szorul.

Komolyan elhitted azt, hogy olyan vagyok, mint amilyennek mutatom magam? Az egész egy nagy színjáték, ami tökéletesen működik, ezért eszem ágában sincs változtatni ezen a taktikámon. A látszat ellenére nem vagyok sem kedves, sem segítőkész. Minden egyes alkalommal, amikor segédkezet nyújtok valakinek, hátsó szándékaim vannak az illetővel, és amikor eljön a megfelelő idő, keményen be is hajtom rajta ezt a tartozást, még ha ő nem is tudja, hogy ez történik. Elképesztően jól manipulálok másokat, ők pedig ezt észre sem veszik. A színészi képességeim is kiemelkedőek, bár évekig tartott, mire felépítettem azt a személyiséget, ami az én tökéletes ellentétem, és be is tudom etetni mindenkivel, hogy igazából az vagyok. Naiv? Ugyan kérlek. Minden lépésemet előre kiszámolom, és mindenkivel szemben gyanakvó vagyok, ezért senki sem ismeri azt, hogy milyen is vagyok valójában. Buta? Ahhoz több intelligencia kell, hogy butának tettessem magam, minthogy valóban az lennék. Vezető típus vagyok, aki megszokta azt, hogy minden egyes szavára ugranak, és kiválóan át tudom látni azt, hogy kinek mit kell mondanom ahhoz, hogy elérjem a céljaimat. Na most akkor ki is a naiv, butácska, védelemre szoruló lány?

Egy verőfényes, gyönyörű nyári nap köszöntött ránk, mintha az égiek is azt akarták volna, hogy az egész napot a szabadban töltsük, kiélvezve a melengető sugarakat. Anya kicsit aggodalmasan egyezett bele abba, hogy én is kint lehessek a testvéreimmel, mert elég volt csak egy apró figyelmetlenség, és hajlamos voltam az ágyat nyomni betegen, de végül kivételesen beleegyezett. Jó napnak indult, az elején mindenki rám figyelt, ami boldogsággal töltött el, egészen addig, amíg az idősebbek egy olyan játékba nem kezdtek, ami nekem nem tetszett. Jó darabig csendben duzzogva figyelem őket az egyik árnyékot adó nagy fa alatt, ahogy jól szórakoznak, aztán végül nagy nehezen ráveszem magam, hogy utánuk menjek. A nagy lendület miatt megcsúszik a lábam, én pedig jó nagyot esek. Az első gondolatom az az, hogy remélem senki nem látott ilyen megalázó helyzetben, de amikor a testvéreim felé pislogok azt látom, hogy észre se vették hogy elestem, mert annyira jól szórakoznak. Ez elfogadhatatlan. Habár semmi bajom igazából, hirtelen hangos sírásba kezdek. Pillanatokon belül már mindenki körülöttem áll, vagy épp vesz a karjaiba, miközben én szipogva bújok hozzájuk, igyekezve elrejteni az elégedett kis mosolyomat. A nap végére mégis sikerül elérnem azt, hogy azt játsszuk, amit én akarok, és ekkor először jövök rá arra, hogy bármit el tudok érni amit akarok, az egészhez csak egy icipici színjáték és hazugság szükséges.


- Én ehhez nem értek. - Sóhajtok fel, miközben frusztráltan beletúrok a hajamba, majd el is tolom magamtól a pergament.
-Segítsek, Seph? - Kérdezi az egyik évfolyamtársam, aki szintén az egyik közeli asztalnál küzd a saját beadandójánál. Észrevétlen mosoly suhan át az arcomon, de aztán egyből felveszem a hálálkodó arckifejezésemet.  
- Megtennéd? Biztos vagy benne? Látom, hogy te is eléggé el vagy havazva. - Mutatok a saját asztalára, ahol rengeteg papír és könyv jelzi, hogy mekkora munkája van benne.
- Persze, nem gond, add ide, és kiegészítem. - Ajánlkozik, mire egy ragyogó mosolyt küldök felé és odaadom neki a saját pergamenemet.
- Köszönöm, megmented az életemet! - Hálálkodok neki, miközben magamban elégedetten hátradőlök, tudván azt, hogy ezzel ma már nem kell foglalkoznom. Amúgy is unalmas a téma, és habár meg tudnám írni tíz perc alatt, a tíz perc, az szintén tíz perc, amit sokkal fontosabb dolgokkal is eltölthetnék, mint például mágiatörivel.
-Ugyan, ez semmiség, te is megtennéd, ha én szenvednék valamivel. - Mondja mosolyogva, én meg csak bólogatok, miközben már veszek is elő egy újabb füzetet, amiben egészen mással foglalkozom, és köze sincs a tanuláshoz.


- Ki bántott? - Kérdezi az egyik idősebb mardekáros fiú, enyhén szólva indulatosan. Félig meddig mögé bújva, a megfélemlített áldozatként lesek ki mögüle, majd amikor kiszúrom azt a hollóhátas fiút, aki nem túl tiszteletteljesen merészelt hozzám szólni, egyből rá is mutatok.
- Ő… Ő volt. - Mondom szinte suttogva. A védelmezőmnek csak ennyi kell, nagy léptekkel már oda is áll a másik fiú elé és megragadja a talárját, hogy aztán a falhoz lökje. Nem kell hozzá sok idő, hogy a tiszteletlen kis pondró megtanulja, hogy hol van a helye, és hogy velem nem beszélhet így.
- Remélem ez elég lecke volt ahhoz, hogy még egyszer még csak Persephone felé se nézz. - Mondja még végszóként, majd visszatér hozzám és kézen fog, tesztoszterontól fűtötten és diadalittasan, hogy képes volt megvédeni attól a gonosz, gonosz hollóhátastól.
- Köszönöm. De nem voltál vele túl durva? - Kérdezem fel pislogva rá, de ő csak megrázza a fejét, miközben belesimít a hajamba. Úgy kell visszafognom magam, hogy ne húzódjak el egyből tőle. Nem szeretem, ha hozzám érnek.
- A lekötelezetted vagyok. - Jegyzem még meg, majd adok egy ártatlan puszit az arcára, hogy aztán vidáman tovább sétáljak. Szinte érzem magamon a fiú tekintetét a hátamon, de én már nem nézek vissza.


-Ne segítsek? - Kérdezi egy hugrabugos fiú, amikor látja, hogy tele van tömve a táskám könyvekkel.
- De aranyos vagy, azt megköszönném. - Mosolygok rá hálásan, majd már a kezébe is adom a nehéz táskát, bár a gondolata nem tetszik, hogy esetleg egy sárvérű érjen hozzá a cuccaimhoz.
-Merre mész? - Kérdezi miközben gálánsan követni kezd, mint egy kiskutya a gazdáját.
- Sötét Varázslatok Kivédésére. - Mondom neki, miközben gyors léptekkel haladok előre a folyosón, annyira, hogy alig győz követni.
- Nem szeretem, mert nem vagyok túl jó benne. - Mondom játszva a szégyenkezőt, miközben pontosan tudom, hogy a többségnél sokkal jobban mennek a varázslatok, de az nem illene bele a rólam kialakított képbe.
-Ha kellene én szívesen korrepetállak. - Ajánlja fel egyből, mire megint küldök felé egy ragyogó mosolyt.
-Lehet, hogy majd szavadon foglak, vigyázz. - Nevetek lágyan. Ó, biztos, hogy te is be fogsz állni abba a sorba, akik mindent megtennének a kedvemért.



- Ma mennyien kölcsönöztek? - Kérdezem, miközben leülök a fiú mellé.
-Elég sokan. El sem hiszem, hogy ilyen jó ötletem lett. - Mondja büszkén, én pedig csak gondolatban forgatom a szemeimet. Még, hogy az ő ötlete… Természetesen az én ötletem volt, csak ő hiszi azt, hogy ő volt olyan zseni, aki az egészet kitalálta. Amióta ez a gondolat megszületett a fejemben, azóta hatalmas rendszerré nőtte ki magát, lényegében kölcsönöket biztosítunk azoknak a diákoknak, akiknek pénzre van szüksége, majd pedig levesszük a kamatot. Pár hónap alatt szép kis vagyont sikerült összegyűjtenünk, természetesen főleg nekem köszönhetően, de azt fiú egyáltalán nem tudja. Ez a tőke pedig tökéletes lesz később a terveimhez, később majd úgyis elérem, hogy minden az én tulajdonomba kerüljön.
- Szép munkát végeztél. - Mosolygok rá, majd hirtelen az ölébe ülök és hálából adok neki egy hosszabb csókot. Néha meg is kell jutalmazni az embereinket, nem igaz?


- Segíts, kérlek. - Nézek az egyik okostojásra szép szemekkel, mire már egyből ül is át mellém, hogy befejezze a rúnatan házi feladatomat helyettem. Majdnem hangosan felszisszenek, mikor látom, hogy mennyi hibát csinál az én dolgozatomban, de mivel ez csak erősíti a rólam kialakított képet, ezért csak továbbra is hálásan mosolygok, mintha semmit sem vennék észre.  Sosem voltak jó jegyeim, de nem is törekedtem soha arra, hogy azok legyenek, hiszen az elég, ha én tudom hogy ha akarnám, csupa kitűnő lennék. Nem is lenne szükségem mások segítségére, ha nem tudnám, hogy ezzel úgy érzik majd, hogy valami jót tettek velem, és hogy később tudnak majd cserébe szerezni tőlem valamit. Kár, hogy senki sem tudja, hogy mindenkit csak egy bábnak tekintek a saját sakktáblámon, és mindent tökéletesen tudok irányítani. Egy nap pedig… egy nap pedig olyan jövőt fogok teremteni magamnak, amiről tudom majd, hogy megfelelő lesz a számomra.

Az első szó, ami bárkinek eszébe juthat rólam az az elegáns. Soha nem lehet nadrágban látni, mindig szoknyákat viselek, de mindig ügyelek arra, hogy sohase legyen közönséges. Szeretem a jó minőségű holmikat, és szinte mindenből a legdrágább számomra a tökéletes. Nagyon válogatós vagyok, és érzékeny az olyan anyagokra, amik nem felelnek meg a számomra. A megjelenésem mindig tökéletes, a smink az mindig természetesnek hat, mintha nem is lenne rajtam, és a hajam akkor is gondosan be van állítva, ha ez nem látszik rajta. Szeretem a kiegészítőket, de azokat sem viszem túlzásba. Mindig divatos vagyok, de megvan a saját stílusom, nem követem a tömeget, inkább én vagyok az, aki stílust teremt. A kék szemeim szinte világítanak, és bármire képesek rávenni bárkit, ahogy az édes mosolyom is, ha úgy akarom. Törékeny testalkatom van, de a látszat ellenére meglepően erős vagyok, csak ezt előszeretettel elrejtem mások elől.