Dylan Wyatt Lestrange

⌘ Lojális - hogy kihez vagy mihez, az helyzettől és személytől függ, de annyi biztos, hogy ha valamit komolyan gondolok, meg a szívügyemnek érzem, akkor azért biztosan küzdök, akár még a családommal szembemenve is.

⌘ Makacs - hogy ez most jó vagy rossz tulajdonság - e... jó kérdés. De őszintén, számít ez? Úgyse azon gondolkozik az ember, mikor belekerül egy helyzetbe, hogy valakinek a makacssága jó vagy rossz-e... mert kit érdekel? Van és kész, lényeg, hogy kezdeni kell vele valamit.

⌘ Néha, nagy ritkán döntésképtelen - igen, ez is megesett már az eltelt évek alatt néhányszor, bár tényleg nagyon ritkának mondhatóak az ilyen alkalmak. Mondhatni majdhogynem piros betűs ünnepnek számítanak, mert azért legtöbbször tudom, mit akarok, és abból nem engedek, legfeljebb nagy harcok árán.

⌘ jó problémamegoldó - nem feltétlenül a logikai feladványokra kell gondolni, de azért azokkal sincs gondom, megoldom őket, ha arról van szó. De ha tényleg fontos dolgokról van szó, akkor hozzám lehet jönni... aztán persze lehet, hogy elhajtom az illetőt, de ez nálam mindig benne van a pakliban.

⌘ mindig ott van, ahol nem kellene - igen, ez tipkusan egy olyan dolog, amit általában a kisebb testvérek előszeretettel művelnek... akkor miért pont én lennék kivétel ezzel kapcsolatban? Na ugye. Nem mondanám, hogy bosszantani akarom a testvéreimet meg a közelemben lévőket az ilyesféle viselkedésemmel, de... ugyan, kit akarok becsapni? De, pontosan azt akarom, legalábbis részben. Másrészt viszont kamasz vagyok, és mint ilyen iszonyat kíváncsi - mindenre is. Szóval ne csodálkozzon senki, ha épp ott és akkor vagyok, ahol és amikor egyáltalán nem kellene. Velem kapcsolatban mindig számolni kell az ilyesmivel.

⌘ magánakvaló/megközelíthetetlen - na, ez az, amit egyébként nem tudok hová tenni? Már miért lennék én megközelíthetetlen? Ja, hogy Lestrange vagyok, általában fekete, vagy legalábbis sötét ruhákat hordok, és kissé mogorva ábrázatom van? Na és akkor mi van? Hahó, hallotta már bárki is a könyvről meg a borítójáról szóló mondást? Akkor tessék utánanézni!

⌘ jó hallgatóság - habár olyan vagyok amilyen, de arra még nem volt sosem panasz, hogy ne hallgatnék meg valakit is, ha láttam rajta, hogy tényleg fontos neki a dolog. Lestrange vagyok, nem bunkó... na.

⌘ jó testvér - a testvéreimmel való kapcsolatom maga a káosz, nem tagadom. Ahányan vagyunk annyifélék, de ez pontosan így van jól, a sokszínűség mindig jó. Legalább nem unatkozunk... meg mások se mellettünk. Igyekszem összetartani a testvéreimet, bár szinte legkisebbként erre nem sok esélyem van, úgyhogy azt hiszem, csak annyit tehetek, hogy jó testvér leszek, szeretem őket és nem leszek láb alatt. Ja várjunk... ez utóbbi kivitelezhetetlennek tűnik, akkor mindegy.

- Anyaaa! Már megint azt csinálja! Szólj rá légyszi, hogy ne csinálja!
Jagger hangja már megint bántó közelségből ütközik a fülemnek, de hát most mit tehetek én erről? Ja, igen, megvan... nagyon is sokat. Talán azt is mondhatnám, hogy az egészről én tehetek. Én, meg a kíváncsiságom. Amiből persze általában az lesz, hogy a testvéreim vagy szépen elmagyarázzák, hogy mi fog történni, ha nem hagyom abba záros határidőn belül az adott dolgot - értsd: most rögtön -, vagy... vagy nem mondanak semmit, csak egészen egyszerűen hagyják, hogy megtörténjen a baj. Most épp az utóbbi történt, és sikeresen hasra is esek a saját lábamban. Csak azért, mert nekem mindenhol is ott kell lennem, ahol a többiek vannak. Jellemző. De persze ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy én vagyok a hibás... dehogy! Hova gondolunk? Felállok, nagy komótosan leporolom a ruhámat, majd a nővérem felé fordulok, hogy egy hatalmas, műaggodalommal teli műsóhaj kídéretében adjam tudtára véleményemet, miszerint:
- Nővérkém, szerintem le kellene nyugodnod! Nem szoktál te ilyen lenni, hát nem is értem, mi a gondod! Miért kellene belerángatni anyát a dolgokba, ha egyszer nem is csináltam semmit? Csak itt vagyok veletek, hát már az is baj? Szörnyűség!
Adom tudtára álláspontomat tettetett felháborodással. Mert egyébként igen, már megint a kedvenc sportomat űzöm, vagyis az összes létező és mozgó személynek az idegeire megyek a lábatlankodásommal... de leginkább a testvéreimnek. Bár azt hiszem, Jericho még viszonylag jól tűri az ilyesmit, Hera alig van itthon, Jagger szinte csak a kviddicsnek él, Persephone meg...  egy külön világ, nem igazán tudom hová tenni. Szeretem, és kész, a többit meg majd ő eldönti magában. Egy biztos... nem csinálunk hülyét a másikból. Annyira. Egyébként meg tényleg nem értem, miért akarnánk zargatni a szüleinket, ha egyszer saját magunk között is el tudjuk intézni a dolgainkat. Ezért aztán felhúzom az egyik szemöldökömet, és bevetem a ritkán használt kiscica tekintetemet, biztos ami biztos alapon.
-Na, akkor mi lesz? Még mindig menni szeretnél anyáékhoz árulkodni, vagy megnyugszol, és inkább segítesz edzeni? Azt hiszem, az utóbbi hasznosabb időtöltésnek bizonyul, de te tudod...
Vonom meg a vállam nemtörődöm módon egy sunyi mosoly kíséretében, miszerint nekem aztán édesmindegy, mi lesz a következő lépés. Pedig dehogyis mindegy. Igen, az egész arra ment ki, hogy végre gyakoroljon velem, ha már egyszer megígérte... az ígéret pedig szép szó. Én pedig csak betartatom vele... ha kell, hát azzal, hogy láb alatt leszek. Lényeg, hogy sikerüljön, nem igaz? Márpedig most szinte biztos vagyok benne, hogy sikerül, a többi nem számít.

Félhosszú, csintalan, gesztenyeszínű fürtök, határozott arcvonások, nyílt, mégis kissé zárkózott tekintet. S ha ez még mind nem lenne elég, akkor hozzátehetjük a szinte állandóan fekete, vagy legalábbis sötét árnyalatú ruhákat is. Na jó, nagy ritkán azért megtöri a sormintát egy - egy világosabb darab is, de azért nem az a jellemző. Most mondanám, hogy csak egy Lestrange néz így ki, de egyrészt lopott szöveg nem áll jól, másrészt pedig ez így nem igaz. Vagy legalábbis nem teljesen, mert nem csak egy Lestrange néz így ki. Na mindegy, nem akarok szőrszálhasogató lenni... azt majd megcsinálják helyettem a testvéreim.