Milo Carneirus

Egyik nap még a Tanzán esőerdőket járom, nyughatatlan kalandor lelkem sosem fárad, másnap már moszkítócsípések garmadájával a testemen jelenek meg a legújabb könyvem dedikálásán. Nem mondom, hogy a sebesre vakart csípéseken surlódó öltöny szövete kellemes érzéssel tölt el, de ettől függetlenül őszinte a mosolyom. Mint mindig, ha a helyzet megkívánja. Önérzetes fickó vagyok, meghallgatom a másikat, általában ezért keresik a társaságomat. Szeretem magam tartani az illemszabályokhoz, nem riaszt el, ha randevúra kell vinnem egy csinos hölgyet, tudok és sokszor akarok is kedveskedni. Ugyan már, a nők megérdemlik, hogy a férfiak a tenyerükön hordják őket. Mellékesen meg kell jegyeznem, hogy nem minden hölgy tudja megfelelően kezelni, így gyűjtöttem már néhány pofont a kezdeményező stílusomért. De nem bánom, vakmerő vagyok, sokszor kockáztatok feleslegesen, mégis azt vallom, hogy inkább bánjam meg százszor, hogy megtettem, mint azt, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Ez nem mindig jó tulajdonság. Sokszor okozok fejfájást másoknak, főleg a családomnak. A megbocsátás nem az én asztalom. Bár nem könnyű belegázolni a lelkembe, ugyanis nagyon is tisztában vagyok a hibáimmal és ezek felhozását sosem bűntetem sértődéssel, azért nekem is van gyenge pontom. Ezt nem szeretem mutogatni. Az optimisták táborát erősítem, bár mostanában a bizalmam és az önbizalmam is megszenvedi a csorbát.

Elég korán tudatosult bennem, hogy bár ugyanúgy a közepénél kezdjük a kakaóscsigát a testvéremmel, ugyanúgy megettük a zsírkrétát háromévesen, ugyanúgy rohangáltunk a baseball-pálya szélén meccs alatt és ugyanolyan őrülten ráztuk a kerítést hazafutás közben, mégsem vagyunk teljesen egyformák. Nem csak azért, mert egy vesével születtem, ez valami egészen más érzés volt, de attól a hajnaltól eredeztethető, amikor megláttuk a napvilágot. Mindig éreztem. Mindig tudtam, csak nem sejtettem, hogy beigazolódik. Talán épp ezért nem ért meglepetésként az, amit apám a mai napig nem dolgozott fel teljesen. Kvibli vagyok. Na nem az a fajta, akit a családja ennek okán a világ szemei elől is elrejtene, sokkal inkább olyan, aki nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt büszke magára. Bár nem ezzel azonosítom magam, nem teszem hozzá a nevemhez bemutatkozáskor, nem hagyom, hogy emiatt megbélyegezzenek, mert ez is én vagyok. Sőt, szerencsésnek tartom magam, amiért mindkét világ része lehetek.

Azt nem mondom, hogy könnyű vagy egyszerű volt az öcsém nélkül iskolába járni vagy csak úgy önmagában létezni, de egészen gyorsan belejöttem. Persze ezt csak azon kevesek tudják, akik ismerik a családot. Nem az újságokból vagy a hírekből. A szenzációhajhász firkászok már az első pillanatban lecsaptak a hangzatos szalagcímekre, hiszen anyám elég nagy névnek számít, nehéz lett volna feltűnés nélkül bevonulni a neves írók közé.

Na igen.. Író vagyok. Mondhatnád, hogy ingyenélő, de vigyázz a szádra. Nem szeretem az ilyesféle címkéket sem. Egyébként pedig nehogy azt hidd, hogy én mindig az akartam lenni. Tizenhat éves koromig könyvet is csak azért vettem a kezembe, hogy a legyeket lecsapkodjam vele. Az élet babrált ki velem... Aaron sztorijai, a levelek, amiket hetente többször váltottunk, végül meghozták a gyümölcsüket. Neki varázsereje volt, nekem meg elég jó képzelőerőm ahhoz, hogy írásba foglaljam. Azt persze nem mondhatnám, hogy a varázsvilág ilyen módú felfedése mindenkinek tetszett. Sőt. A legkevésbé sem volt így. A publikum viszont finoman szólva is zabálja a könyveket. Már az első kiadás is nagy sikert aratott, azóta pedig ez csak fokozódott. A varázsvilág tagjainak ellenszenve is, akik azért aggódnak, hogy a felvilágosított magnixok majd problémát jelentenek számukra. Pedig tudhatnák, hogy azt látják meg legkevésbé az emberek, ami ott van az orruk előtt.
Nyíltan nem állnak ki ellenem soha, de a kiadóknál folyamatosan próbálnak szabotálni. Csak azzal nem számol senki, hogy az én kezemben is van egy titkos fegyver. Lorna. Észbontó egy nő. Néha még én is félek tőle.

Szóval író vagyok.. A diplomám mégsem irodalom szakon hirdeti a szaktudásomat. Jártam egyetemre, viszonylag hosszú ideig, kétszer sikerült is olyan szakot választanom, amiről kiderült, hogy nem az én világom. Pedig élveztem az órákat.. Komolyan.. Tudtad, hogy angol szakra jár a legtöbb lány a Minnesota-i egyetemre? Nem mintha - Aaronhoz hasonlóan - engem is nagy nőfalónak lehetne titulálni, de mindig szerettem magam jól érezni. Hosszú ideig azonban a lányok sem voltak elég meggyőzőek, nem tudtak marasztalni. Az informatika viszont rabul ejtett. Lehet ezen fintorogni, de az is egy másik világ. Nem mondhatnám, hogy apám büszke rám, amiért számítógépguru lett a fiából, ez nem olyasmi, amire egy MACUSA auror büszke lehet, de nem hangoztatja. Ahogy azt sem, hogy nehezményezi a hírnevet körülöttem. Ez is olyan dolog, amiről sosem beszélünk, ha hazamegyek. Néha ugyanis hazalátogatok, hogy körbe udvaroljam a mindig féltő és szeretetéhes édesanyámat.

A szüleim azt hiszik Aaron volt minden ihletem forrása, arról elég kevesen tudnak, hogy álmomban olykor látok olyan dolgokat, amik később megtörténnek. Hétköznapi dolgokat, jelentéktelen dolgokat. És Őt. Az eszményi nőt, akiről tudom, hogy sosem fogom megtalálni és aki annyira elevenen él a képzeletemben, hogy papírra vetettem az életét. Ismerem minden rezdülését, ismerem hogy mosolyodik el, hogy tűri el a haját a füle mögé. Hogy milyen mikor ráncba szalad a homloka, ha valamit nem ért, és milyen káprázatos az egész lénye. Ha bárkinek megjegyezném, hogy egyfolytában csak egy nemlétező nő jár a fejemben, rövid úton kötnék a Fairview pszichiátriai osztályán, arra meg igazán nincs szükségem. Inkább csak magamban merengek azon, hogy lehet képes az emberi elme megalkotni egy ilyen páratlan teremtést. És ha én képes vagyok rá, Isten miért nem?!

Pont olyan magas vagyok, mint az öcsém. A nagyanyánk sokszor összekevert bennünket kiskorunkban, és ez nem csoda. A mai napig eléggé hasonlítunk egymásra, azzal a különbséggel persze, hogy én mindig szerényebb és jóképűbb leszek az öcsémnél. Hosszúkás karakteres arcom van, barna sörényem, közel ülő zöld szemeim és borostám. Oké, néha szakállam is, attól van egy olyan északi favágós feelingje a megjelenésemnek. Tudod, a kockás inggel.
Ami a fizikumot illeti, nem panaszkodhatok, csak a vesét spórolták ki belőlem az izmokat nem. Bevallom teszek is érte, hogy harminc évesen ne legyen apatestem, meg hát Lora szerint sokat dob az eladási számokon a jó megjelenés, úgyhogy előszeretettel száműz a konditerembe, ha látja, hogy ellazsálom a napot. De ez nem akkora kényszer, mint amekkorának tűnik, egyébként is szeretek sportolni.
Interjúkra és fontosabb megjelenésekre már korábban is kénytelen voltam inget és zakót venni, a nyakkendőt pedig épp csak elviselem. A hétköznapjaimban szeretek kényelmesen öltözni és kerülni a szövetnadrágot minden mennyiségben. A kedvencem a bőrdzseki.