Wall-E

Wall, mint Wallace. Na nem a Wallace és Gromit-ból, hanem a szüleim nemes egyszerűséggel élnek és halnak az ilyen régimódi és különc nevekért. Vagy talán látták előre, hogy én is eléggé az leszek? Senki sem mondta volna meg a legelején, hogy a legkisebb királyfi szeretni fogja a mesék fantáziadús világát olyannyira, hogy az egyik kedvenc elfoglaltságává válik az összeset megismerni, bemagolni és játék közben elmesélni a világ legtündéribb keresztgyerekének. Alapos, mert ha valamibe belefogok, akkor azt az utolsó betűig körbejárom és mindent elsajátítok vele kapcsolatban. Alázatos, mert szabálykövető és tisztelő vagyok, akinek fontosak a családi szokások akkor is, ha a szeretteim nézeteit nem minden szempontból osztom. Következetes és maximalista vagyok és ha valami nem úgy alakul, ahogy én szeretném, akkor megpróbálok arra törekedni, hogy pontosan az elképzeléseimnek megfelelően működjön. De hé, esküszöm, hogy ha segítséget kérsz, akkor készséggel állok a rendelkezésedre. Legalábbis igyekszem, mert úgy gondolom, hogy az emberek többsége jó, én pedig barátságos vagyok és mosolygok. De jó hallgatóság is vagyok ám, úgy bizony.

Öt szerethető apróság:
- minden karácsonykor játékot osztogat a Mungó gyerekosztályán
- előszeretettel hajtogat lufifigurákat
- szereti a kalandregényeket
- meg az összes többi könyvet is
- néha a könyvek főhősének képzeli magát a megoldhatatlannak tűnő feladatok közepette

E, mint Emerson. Vagy inkább error... Hogy hol hibádzik az én ártatlan és szerethető énem? Lehetséges, hogy én magam is egy mesevilágban élek, mert ha valami hiba csúszik a gépezetbe és nem egészen úgy sül el, mint szeretném, akkor hajlamos vagyok elpirulni, leblokkolni, dadogni vagy úgy tenni, mintha ott se lettem volna. De ha épp nem, akkor olyan zöldségeket beszélek, hogy azt öröm hallgatni. Még valami, sokszor a túlbuzgóságom inkább átcsap olyan szintű mániába, hogy akkor tényleg az utolsó betűig utánajárok mindennek és nem viccelek, nem véletlenül ragadt rám a két lábon járó lexikon kifejezés. Ami igazán siralmas, hogy különleges képességem ott és akkor megjelenni, amikor nem kellene és olyat cselekedni, amit szintén nem kellene. Szégyellem, hogy ha megérzem a felelősség súlyát, akkor elönt a pánik egy döntés meghozatala közben. Olyankor legszívesebben egy zacskót húznék a fejemre és megszűnnék létezni, de az élet nem ilyen egyszerű. Igyekszem úrrá lenni a pánikon és leküzdeni azt, ami sokaknak lehetetlen. Mert nincs olyan, hogy lehetetlen, csak tehetetlen ember.

Öt idegesítő apróság:
- karácsonykor éjszaka szaloncukrot lopkod a fáról
- képes mindent összemorzsázni, főleg sütivel és porcukorral
- minta szerint rendszerezi a szekrényét
- felemás zoknit hord
- néha órákig képes valamiről beszélni, ami legtöbb esetben csak őt érdekli

Sosem hittem azt, hogy életünket pusztán a véletlen, vagy a sors határozza meg. Tetteinkért mi magunk felelünk és erre már viszonylag hamar, egészen kicsinek rájöttem. Azt mondják a pánikbetegség egy velünk született probléma. Hogy nem tehetünk a rohamokról, amely teljesen kifordít önmagunkból, hogy nem tudjuk befolyásolni. És persze hogy ez egy életen át kitart velünk. Ezt a maszlagot mindaddig elhittem, amíg rá nem jöttem arra, hogy miképp lehet féken tartani. Vagyis igyekszem elmélyülni a témában, mert sosem rossz eleget tudni a saját gyengeségeinkről.
- Üdv Mr. Fontaine, foglaljon helyet. - áll fel a jókora íróasztala mögül egy roppant megnyerő megjelenésű közel hatvanas úriember. Ő a legújabb pszichológusom. Rég voltam egyáltalán dokinál, talán még nyolc évesen. Na meg persze tavaly ismét először. Emlékszem, egyszer annyira elhatalmasodott fölöttem a pánikbetegség, hogy a szüleim úgy látták jónak, ha lát egy szakember. Sajnos ez most is így van még, pedig eltelt azóta tizenkét év is. Gyorsan repül az idő. Öregszem, azt mondták majd idővel kinövöm a bajaimat. Mégsem lett úgy.
Kezet rázok a dokival és leülök az íróasztalhoz. Ő is helyet foglal. Majd int a pennája felé, ami önálló életre kel.
- Javult a helyzet valamit? Használnak a gyógyszerek? - felírt vagy kétfélét már. Mindkettőt kísérleti alapon. De egyikről sem mondható el igazán, hogy használtak volna.
- Nem igazán. Sokszor elég csak ha csak túlgondolok dolgokat. - csóválom meg a fejem kissé nemtörődöm módon, de igazából látszik rajtam, hogy mennyire izgulok és koncentrálok. Alig észrevehetően megnyalom a szám, miközben csak megoldásokon kezdek el kattogni. Próbálok túllépni az ilyen pillanataimon, de valamiért nem mindig sikerül, jön az ökölbe szorított kéz és ahogy idegesen belefújom a levegőt. Összeugrik most is tőle a gyomrom.
- Emlékszik, mikor beszéltünk utoljára? Akkor azt tanácsoltam, ürítse ki az elméjét csupán.
- Igen, lassan már egy éve, hogy ezt mondta. De néha szorít a mellkasom és akkor nem tudok nem arra koncentrálni. - tanuló medimágus lévén tökéletesen tisztában vagyok a következményekkel. Mindig is szerettem a tudományokat, vagy ami egy kicsit is a természethez kapcsolódik. Gyerekként sosem a komolytalan játékok és a rosszalkodás kötött le. Hol az erdőt jártam állatokat figyelve, hol pedig valamit építettem. Mondjuk egy kis vulkánt. De nem állt messze tőlem a párnából épített búvóhely, ahová a könyveimmel költözhettem be. Tudom, hogy a szakmámmal játszok, ha nem jutok megoldásra. Márpedig minél előbb túl kell esnem rajta és meg kell mutatnom, hogy erősebb vagyok a problémámnál.
- És ahhoz mit szólna, ha felírnék még egy gyógyszer? Hátha használ. - aprót rándul a szám sarka. Nem hiszek ebben, mégis mennyi időbe telik beállítani egy ilyen vackot? És ha esetleg már komoly felelősség lesz a kezemben? Nem várhatom meg, nem várhatok a végtelenségig.
- Nem, javult már az állapotom, de tényleg. - füllentek. Tudom, hogy tudja, hogy füllentek. Izzadni kezd a tenyerem. Hümmög egy aprót, miközben a szemöldökét ráncolja. A penna után nyúl és egy üres receptet ír, hogy aztán a kezembe lebegtesse.
- Próbálja meg ezt. Ha nem segít és továbbra is fennáll a probléma, kénytelen leszek szólni az oktatóknak. - már bánom, hogy ide jöttem, de kínozna a lelkiismeret, ha nem tennék így. Most azonban csak nyelek egy nagyot. Tudom, hogy most jön a mese. Meg a habja. De inkább a habja, amiből levonhatjuk, a helyzet változatlan.
Úgy hagyom el a helyiséget, hogy majdnem átbotlok a küszöbön. Nem akarom megvárni, hogy oda jussunk, elküldenek a pályáról alkalmatlanság miatt. Akkor inkább belevetem magam valami lélekbúvár kutakodásba, végtére is minden elsősorban rajtunk és az elhatározásunkon múlik.

Ha az embereket kérdeznénk, akik körül vesznek engem, azt mondanák, hogy kockás ing, bézs vagy valami világosbarna szövetnadrág és orvosi köpeny a legfőbb jellemzőm. A mindennapi életben persze köpeny nélkül igaz ez rám, de olyan sok időt töltök bent a Mungóban gyakorlatilag elsőéves korom óta, hogy azt hinnék, évek óta gyakorlatozok. Oké, kissé túlbuzgó vagyok és sokat adok a családom véleményére, miszerint a megjelenésnek mindig pedánsnak kell lennie. De szeretek is nyakig begombolkozni.
Nem verem igazán nagy dobra, hogy szeretem a pizsamákat, így nem csak amolyan váltószettem van, de egy egész gyűjteményem is. Hála a keresztlányomnak, előfordul Garfield és Csőrike is a készleten, de egyszer már karácsonyra is megtréfáltak egy szürke kutyás kezeslábassal. Igen, már volt is rajtam, amikor játszottunk és nem, nem mutogatom igazán senkinek. De a szűk család tud róla. A kedvenceim a kockás, felül gombolós vagy végig gombos darabok.
A zoknijaim legalább ennyire színesek, ugyanis szentül hiszem, hogy amik igazán egyedi darabok, azok szerencsét hoznak. A hátizsákomba is elrejtek egy kabalát minden reggel.
De hogy valami közhelyesebbet is említsek, szeretnek elhalmozni minden karácsonyra "csúnya pulcsikkal", így azokból roskadásig tele a polc. Annyira sok van, hogy gyakorlatilag minden évben másikat veszek fel és ami csak porosodik, azt előszeretettel elajándékozom.