Ayame Shiori Sato

- Nem szeretem a "Mit kell tudni rólad?" típusú kérdéseket. Egyiket sem, de sajnos nem tudom elkerülni. úgyhogy megszoksz vagy megszöksz alapon összeszorított fogakkal ugyan, de megválaszolom a kérdést, mert kell.
- Csendes vagyok. Ez leginkább a zárkózottságomból eredhet. A zárkózottságom meg mondjuk valószínűleg a neveltetésemből, mert nem igazán látok olyat, aki annyira közsemlére tenné a magánéletét, és a kelleténél jóval közelebb engedne valakit magához. Nem, nálunk ez nem szokás. Japánban sem, de a mi családunkban... na, ott aztán főleg nem. A lényeg az, hogy hallgatóságnak kiváló vagyok, de azt hiszem, nagyon tudhat valamit az, aki engem szóra tud bírni hosszabb ideig. Persze próbálkozni lehet, de valószínűleg nem fog sikerülni. Azért csak hajrá.
- Sehol nem találom a helyem - vagy ha mégis, akkor az elég ritkán történik meg előszörre. Ezért is van az, hogy elég sokat vagyok úton, ha épp nem az iskolában töltöm az időmet.
- Van egy teknősöm, akinek az Alfred nevet adtam. Ő mindenhová velem jött eddig, ezután sem tervezek nélküle menni bárhová is. Lehet, hogy gyerekes, de nemhogy embert, állatot se hagyunk magára. Ez nálam alapszabály.
- Lassan megtanulok kiállni magamért - ez nálam nagy szó! - egy normális, átlagos családban is meg kell tanulnia az embernek az érdekérvényesítést. Hát még nekem, aki majdnem kihaku, vagyis varázstalan lett, ezért örökbefogadták Chikát, mondván, ő biztos nem hoz szégyent a családunk nevére.. most pedig jobban szeretik őt, mint engem bármikor is, én pedig lassanként kiszorulok a családból. Ha ugyan eddig még nem történt meg. Nem vagyok biztos benne. De abban igen, hogy a sarkamra álltam, és közöltem, hogy elmegyek itthonról. Mert van az a pont, ahonnan már nincs visszaút, csak előre.
- Jó vagyok kviddicsben - ez valószínűleg nem újdonság, hiszen a japánok általánosságban jó játékosok, én mégis büszke vagyok rá, és nagy dolognak tartom. Kár, hogy egyedül vagyok vele. Azért én még szeretném minél tovább folytatni a játékot. Egyszerűen azért, mert szeretem. Kell ennél több indok hozzá?
- Nagyon nehezen nyílok meg másoknak, de ha mégis, akkor valószínűleg mindent az illetőre zúdítok előbb - utóbb. Eddig nem sokan bírták még el a rájuk zúdítást, és viszonylag gyorsan megint egyedül találtam magam... de néha az egyedüllét is jól tud jönni. Legalább megismeri az ember önmagát. Arra is szükség van.
- Naiv vagyok, szeretetéhes és kihasználható- igen, ez a három szorosan összetartozik. Tisztában vagyok vele, hogy mi a helyzet, de nem tudok rajta változtatni. Szükségem van rá, hogy fontos legyek valahol, hogy tényleg számítsak valahol, szeressenek, ne csak mondják. A baj az, hogy akkor is, elhiszem, ha egyébként nincs így. Ha viszont valami csoda folytán valahol tényleg fontos leszek, akkor gyakorlatilag bármit is megteszek, amit kell, hogy megháláljam. Hogy a szeretetet meg kell - e hálálni? Nem igazán tudom... én már lassan azért leszek hálás, mert sikerült elkerülnöm otthonról. A szeretet és az otthon már egy következő lépcsőfok... egyszerre egy lépés.

"Csendben légy, ne csapj zajt, úgy éld az életed, mint egy árnyék. Egy árnyék, vagy bármi más olyan dolog, ami bármelyik pillanatban eltűnhet, megszűnhet létezni, ha már nincs szükség rá. És a legfontosabb: készülj fel rá, hogy bármelyik pillanatban bárki úgy dönthet, hogy nincs szükség rád. Ennél rosszabb már csak az, ha úgy van ott melletted az illető, hogy soha nem is volt rád szüksége."
Ezek a gondolatok valahogy mindig ott zakatoltak csendesen, mégis megállíthatatlanul valahol az agyam hátuljában. Nem tudok tőlük megszabadulni, szerintem mára már végérvényesen az életem részét képezik. S most, hogy így visszagondolok, mennyi minden is történt az eltelt másfél évtized alatt azt kell mondjam, ezen egyáltalán nem csodálkozom. Nagy utat tettem meg, és még nincs vége.

** Shiori 7 éves, iskolakezdés előtt nem sokkal **

- Nézz már rá, Azumi! Teljesen életképtelen... még csak szikráját sem mutatja a mágiának, Izanagi szerelmére! Akkor mégis miért maradjon a házamban? Miért neveljem úgy, mintha a saját lányom lenne, mikor ő csak... ez csak egy kihaku!
- Hogy miért?! Pontosan azért, mert a te lányod! A mi lányunk! A családunk teljes jogú tagja, érted?! Akár kihaku, akár nem! Nem mintha nem tudnám, hogy amúgyis az lesz, amit te akarsz...
Apa hangja bár halk volt, így is erősen csattant a fülemben. Néma csendben térdelek egy, a sarokba helyezett futonon, és hallgatom, ahogy a szüleim rólam beszélnek. Nem, nem beszélnek, vitáznak. Az a legrosszabb, hogy úgy kell tennem, mintha nem tudnám, miről van szó, mintha nem érteném őket. Közben pedig pontosan tudom, hogy mi a vita tárgya, és belül, a lelkem mélyén zokogok. Fáj, hogy fájdalmat okozok a családomnak... hogy rossz hírünket keltem. Mindezt úgy, hogy nem is csinálok semmit sem. Vagy pont ez lenne a probléma? Hogy nem csinálok semmit? De hát azt sem tudom, mit kellene tennem! Valaki segítsen, nagyon szépen kérem!
Apa egy ideig nem szólt semmit, csak haragosan meredt hol maga elé, hol anyára, aki láthatóan engem próbált védeni, majd csak ennyit vágott oda a végére, mintegy foghegyről:
- Ez akkor sem normális! Nem maradhatunk szégyenben miatta, csak azért, mert te nem bírod megtenni a szükséges lépéseket... Azumi! Gondolj a családunkra! Gondolj a nevünkre!
Fogalmam sincs, mit értett apa "szükséges lépések megtétele" alatt... bár úgy érzem, semmi jót nem jelent rám nézve. Meg szeretném kérdezni tőle, hogy mi baj van velem, de inkább csendben maradok... nem akarom rontani a már így is rossz állapotot. Félek... nem tudom, mi fog történni, de szinte mindig az van, amit apa mond, úgyhogy azt hiszem, itt már semmi jóra nem számíthatok.

** Néhány nappal később **

Anya és apa egy ismeretlen, nagyjából velem egykorú, világos bőrű, szőke lánnyal együtt jöttek haza egyik nap.
- Anya...! Apa...! Ki ez a lány?
Pislogok hármójukra felváltva idegességgel vegyes kíváncsisággal teli. Anyáék összenéznek, majd apa bólintására anya leguggol hozzám, és azt mondja:
- Ayame, ő itt Chika! Mostantól itt fog élni velünk. Bánj vele úgy, mintha a testvéred lenne. Rendben?
- Igen, értem! Gyere, Chika, megmutatom a szobádat!
Fordulok egy halvány, ideges mosollyal az ismeretlen lány felé, és már indulok, hogy elkísérjem a vendégszobába, amikor apa megállít.
- Nem! Mától kezdve megosztozol a szobádon Chikával, Ayame! Értve vagyok?
Persze... értem én, csak nem tetszik. Ezt azonban nem adom apa tudtára, helyette csak egy bólintással jelzem, hogy minden világos, és intek Chikának, hogy kövessen a szobám felé. A szobánk felé. Miért érzem úgy, hogy az ismeretlen lány hirtelen felbukkanásának köze van a pár nappal ezelőtti vitához?

** Másnap **

- Ayameee! Anyáék azt mondták, hogy nincs is varázserőd! Igaz ez?
Érdeklődik Chika a helyzetem felől, habár erre senki nem kérte. Én biztosan nem.
- Nem igaz! És hagyd ezt abba, légy olyan kedves!
- De... de... de anyáék azt mondták, hogy igenis nincs neked olyanod! Akkor csak én megyek a suliba, te meg mehetsz, ahová akarsz!
Magyaráz, közben pedig hirtelen felindulásból elkezd ugrálni. Fene azt a nagy jókedvét! Én egyáltalán nem vagyok ilyen jókedvű... egyrészt mert igaza van, eddig még nem jelentkezett a varázserőm. Másrészt meg.. miért nevezi anyáéknak anyáékat? Ők az én szüleim! Olyan jó lenne, ha fogná magát, és elmenne mondjuk egy jó hosszú sétára és vissza se jönne, vagy mondjuk... mondjuk jönne egy nagy szél, és kicsit csendben maradna tőle...
Még nem jutottam a gondolatmenetem végére, mikor tényleg jött egy erősebb széllökés, fogalmam sincs, honnan, valahonnan a semmiből, és belekapott Chika szőke hajtincseibe. Ő erre értetlenül rámvillantotta a szemeit, és kiszaladt a szobából, de még hallottam, hogy anyáékat keresi, azt kiabálva, "Ayame meg akart tépni! Segítsetek!". Mi baja van? Hozzá sem értem.
Nem sokkal a kirohanása után visszatér Chika, anyáékkal a nyomában. Nagyszerű, most jön a számonkérés, és magyarázzam el azt, hogy miért tettem valamit, amit nem is.
- Miért akartad bántani szegény lányt?
Néz rám apa számonkérőn, én pedig rögtön apróra zsugorodom tőle. Nagyszerű...
- De én nem is... ! Csak jött az a szél, és belekapott a hajába, én meg nem tudtam, mit csináljak, olyan gyorsan történt, aztán mire észbekaptam ő már kirohant hozzátok, és... most itt vagyunk.
Foglalom össze a történteket mintegy mentegetőzésképpen, de gyanítom, teljesen feleslegesen erőltetem magam. Annál is inkább, mert ahányan vannak annyiféle reakciót kapok most hirtelen az arcomba.
- Nem megmondtam, hogy úgy bánj vele, mintha a testvéred lenne?!
- Micsoda? Nem csináltál semmit, de hirtelen bejött egy erős szél és belekapott Chika hajába? Dehát ez...
- Látod - látod! Mondtam, hogy jobban teszed, ha nem csinálsz semmit, tesókám!
Azt ugyan nem tudtam meg, hogy mit is akart mondani anya, mert apa belefojtotta a szót, mégis, a reakcióikból ki tudom hámozni, hogy itt bizony valami nagy dolog történt. Azt nem tudom, hogy jó - e, de mindenesetre nagy.
- Ayame... kicsim! Azt mondod, nem csináltál semmit, de ez így nem igaz. Legfeljebb akaratlan reakció volt, és észre sem vetted, de... azt hiszem, megnyugodhatunk. Benned is ott a mágia.
Magyarázza anya boldog mosollyal, Chikán pedig látszik a csalódottság. Hát, ez van... ezt kell szeretni.

** 2 évvel később **

Már két éve annak, hogy a Mahoutokoroban tanulok. Azt hiszem, jó helyen vagyok, szeretem az iskolát, szóval nem is lenne semmi baj, ha... nem lenne Chika. Igen, Chika, akivel a kezdetektől fogva valahogy nem igazán jövünk ki egymással. Mert mindig, mindent jobban tud... leginkább azt tudja, hogy hogy is játsza a szende jókislányt a felnőttek előtt, közben pedig mindent megtesz, hogy mindenki alá alátegyen. DE! Kiderült, hogy van valami, amiben én sokkal jobb vagyok, mint ő. Ez pedig nem más, mint a kviddics. Nagyon örültem, mikor kiderült, mert már nem azért, de nem létezik, hogy mindenben ő a legjobb, és soha, semmiben nem hibázik. Értem, hogy anyáék szerint ő a mintagyerek, de ez akkor sem járja. Persze ő rögtön azt mondta, hogy biztos megbabonáztam a seprűt, hogy engedelmeskedjen nekem, de... tessék szépen beletörődni, csak ügyes vagyok. Az meg nem bűn, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Azért ő még megpróbálkozik mindennel is, hogy nehogy valami is jó legyen.


** újabb 2 évvel később **

Anyáék ma bejelentették, hogy az unokabátyám, Hibiki nálunk tölt egy kis időt, és legyünk szívesek kedvesen viselkedni vele. Persze közben végig engem figyeltek, amit nem igazán értek. Mert most... mi rosszat csinálok én? Azon kívül, hogy néha elfelejtem megírni a beadandókat? Gyerek vagyok, megesik az ilyesmi. Nem hiszem el, hogy velük soha, semmi ilyesmi nem történt még meg az életük során. Néha igazán kíváncsi lennék rá, hogy milyen gyerekek is lehettek ők ketten. Mert a mostani énük alapján van, hogy még azt is kétségbevonom magamban, hogy valaha is voltak gyerekek. Apa esetében biztos. De most nem is róluk van szó, hanem Hibikiről... akit egyébként nem is igazán ismerjük. Mármint nem is olyan rég tudtuk meg azt is, hogy egyáltalán létezik.
- És... hány éves? Hogy néz ki? Mit kell róla tudni? Meddig marad? Van barátnője?
Na tessék... Chika már rá is harapott a témára, és éppencsak hogy nem csorgatja a nyálát az ismeretlen unokatestvérem - bocsánat, testvérünk, ha már egyszer ő is családtag, legalábbis apa nagyon védi. Szerintem meg csak összeszedték valahonnan, mert nem akarták az utcán hagyni. Vagy valami ilyesmi. Engem persze kitettek volna, de az mindegy. Jellemző. - után, pedig neki aztán tényleg semmi köze hozzá. Nem is ő lenne.
- Tesó... mi lenne, ha normálisan viselkednél? Nem vagy már kislány, a fenébe is!
Emelem fel kissé a hangom, bár az, hogy nem kislány nem igazán fedi a valóságot... mindegy, csak arra akartam ezzel utalni, hogy igazán lehetne érettebb gondolkodású is.
- Most mi van? Miért baj az, ha tetszik valaki?
Forgatja a szemeit értetlenkedve, én pedig úgy döntök, hogy inkább magukra hagyom őket, mielőtt még több olyat hallok, amit egyáltalán nem akarok hallani. Maya és a hormonok.
Nem sokkal később tényleg beállított hozzánk Hibiki, ahogy azt apáék megmondták. Magas, kék szemű, barna hajú... azt hiszem, valahogy el kell dugnom Chika elől, még mielőtt beveti magát. Vagyis bevetheti magát, csak ne itt, és ne vele... a többi rendben van. Illetve mégsincs, mert szerintem tizenegy évesen még nem a fiúkon kéne járnia az eszének. Inkább tanuljon. Egyébként szerencsére viszonylag eseménytelenül lezajlott a látogatás, úgyhogy mind fellélegezhettünk. Anyán is látszott, hogy nem tudja, mire kell számítania, de szerencsére tényleg nem történt semmi probléma. Hibiki hazament, mi pedig folytattuk tovább a megszokott életünket.

** 2 évvel később **

Alapvetően csendes gyerek vagyok, és igyekszem nem sok bosszúságot okozni, meg zavarni az állóvizet. Épp ezért viszonylag kevés dolog történik velem... legalábbis akaratlagosan biztos. Ha viszont mégis történik valami, akkor megnézhetem magam. Meg a családom is, mert valahogy őket is sikerül mindig belerángatni a káoszba. Mint ahogy most is.
Egy évvel az előző látogatása után Hibiki ismét megjelent nálunk - ezúttal hívatlanul. Még apáék is csodálkoztak, hogy mégis mit keres itt, hát neki otthon kellene lennie. Ő persze kimagyarázta, hogy hiányzott neki apa, meg nem is tudom, ők meg megnyugodtak, hogy hát persze, nyugodtan maradhat, ameddig akar, szívesen látjuk. Én pedig nem értettem a többesszámot. Látjuk? Kik? Én tuti biztos nem. Mármint nincs vele különösebb bajom, csak ha megjelenik itt, akkor a "testvérem" a szokásosnál is agyamentebb lesz, az pedig senkinek nem hiányzik. Maradjon csak szépen otthon, addig jó. Csakhogy ő nem így tett. Pedig bárcsak így tett volna!
Egy éjjel, mikor mindenki az igazak álmát aludta, vagy aludta volna, mint én, csak épp rossz alvó hírében állok, és szinte minden kis zajra felkapom a fejem halk neszezést vettem észre a szobámban. Tudtam, hogy nem lehet Chika, mert ő a másik oldalon hortyog édesdeden - ilyenkor olyan, mintha tényleg nem tudna semmi rosszat elkövetni, pedig dehogynem! -, anyáék pedig a másik szobában voltak. Ami azt jelenti, hogy egy valaki volt még a házban rajtunk kívül... de ő meg miért is jönne ide éjnek évadján? Ha nincs valami nagy baj, akkor aludjon... ha meg van, akkor meg ne ide jöjjön, hanem anyáékhoz. Ők a felnőttek, ők biztosan tudnak segíteni. Én néha még magamon sem tudok segíteni... akkor meg mégis mit vár tőlem? Nagyon reméltem, hogy csak hallucinálok, vagy épp álmodok, az még a jobbik eset, és nincs a közelemben, mert... mert csak ne legyen. És mivel megnyugtattam magam, hogy á, biztos csak álmodok, így békésen befordultam a másik oldalamra, és már aludtam is tovább, amikor... amikor tényleg odajött mellém valaki. Éreztem a közelséget, tehát nem álmodtam.
- Chika, te vagy az? Maradj már... mondd meg, mi baj van, segítek, de ne szórakozz, hagyj aludniii!
Adom álmosan a lány tudtára véleményemet, azonban az illető alak nem mozdult. Pontosabban de, letérdelt mellém, éreztem a futonra nehezedő test nyomását. Rögtön kiment az álom a szememből, és a lehető legéberebb üzemmódra kapcsoltam. Mi van itt? Már sikítani készülök, vagy valami figyelemfelkeltő dolgot tenni, mikor is a hátam mögött lévő alak, aki valószínűleg az unokatestvérem egy gyors mozdulattal betapasztja a számat, hogy még véletlenül se tudjak jelezni anyáéknak, és elég közel hajol hozzám ahhoz, hogy csak én halljam amit mond.
- Ugyanmár, Aya! Nem lehetsz ilyen nyuszi! Mintha nem tudnád, hogy az első pillanattól fogva, mikor megláttalak miattad vagyok itt! Chika ugyan megpróbált megszerezni magának, de... de nem kell! Nekem csak te kellesz! Én pedig mindig megszerzem, amit akarok. Értesz engem? Mindig! És ha most egy árva hangot is ki mersz adni magadból, ha csak egyetlen szót is szólsz bárkinek is arról, hogy mi történt, akkor nem állok jót magamért! Világos voltam?
Egyik kezével még mindig szorítja a számat, így csak bólintok egy aprót, hogy igen, értettem. A másik keze viszont olyan helyekre kezdett tévedni, ahova álmomban sem gondoltam volna, hogy... pfuj! Márpedig ő láthatóan, meg érezhetően nem úgy gondolja, mintha ez az egész olyan nagyon pfuj lenne... úgy csinál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha ennek tényleg kellene lennie. Pedig szerintem undorító, meg... meg a világ összes negatív jelzője, amik ezzel kapcsolatosak, de nem ismerem őket. És mi az, hogy nem mondhatom el anyának? Na nehogymár! Összeszedem minden erőmet és bátorságomat, megfeszítem a lábaimat, majd egy óvatlan pillanatban hátralendítem a lábaimat.. talán elég érzékeny ponton értem, hogy elengedjen, de ha mégsem, akkor a meglepetés erejét kihasználva is el tudok menekülni tőle. Muszáj... amilyen gyorsan csak tudok felugrok a futonról és kivágtatok a szobából, egyenesen anyáék felé. Tudom, hogy nem fognak örülni nekem, és ezért még kapni fogok, de... majd azt mondom, hogy rosszat álmodtam, vagy valami. Ebben már van gyakorlatom.

** 1 évvel később **

A tavaly történtek után méginkább magamba fordultam, és bezárkóztam. Senkivel nem akartam beszélni, ha nagyon kellett, akkor jópofiztam, és azt mondtam, jól vagyok, nincs semmi baj, de hamar leráztam magamról az illetőt. Senkinek nem hiányoznak az én gondjaim, nem igaz? Anyáéknak meg aztán főleg nem mondhattam el, mert szinte biztos azt mondanák, hogy csak kitaláltam. Mert ugyanmár, Hibiki mit akarna pont az unokatestvérétől? Pedig ha tudnák.... ha tudnák azt, amit sosem fognak megtudni. Mert tudom, hogy komolyan gondolta azt, amit ott, akkor mondott. Hogy ha kiderül, hogy elmondtam bárkinek is, akkor megtalál és megbánom. Azt pedig nem merem megkockáztatni. Úgy érzem, totálisan egyedül vagyok, mióta, hát... azóta. Nem tudom, hogy tényleg így van - e, de így érzem. De nemcsak ez volt a gond. Otthon is egyre inkább gyűltek a viharfelhők, és már sehol nem találtam a helyem. Addig se nagyon, de azóta főleg nem. Apával nem találjuk a közös hangot, Chika méginkább gonoszkodik, anya meg... anya csak csendben figyeli az eseményeket, és csak tűr, de nem szól. Mert most mit szóljon? Melyik kezét harapja meg? Teljes mértékben megértem. De egyszer nálam is eljön az a pont, amikor nincs tovább. Amikor el kell dönteni, mit is akarok kezdeni magammal és az életemmel. Amikor tudom, hogy ha ott maradok valahol, akkor a biztos fájdalom vár. Abból pedig már kaptam eleget. Úgyhogy egyik nap, mikor különösen is éreztem magamban az erőt és az elszántságot úgy döntöttem, hogy odaállok apa elé, és megmondom neki, hogy is érzek igazából. És hogy időközben jelentkeztem a cserediák programba, és a következő évtől a Roxfortban fogok tanulni. Egyébként meg bárhova mennék, csak el innen.
- Apa! Azt hiszem, el kell mondanom valamit. Az a helyzet, hogy nem érzem jól magam itthon. Pontosabban nem érzem itthon magam itthon... érted, mit akarok mondani? Már kiskoromban sem éreztem, és ez azóta csak romlott. Rengeteget veszekedtünk, veszekszünk, te is rengeteget veszekszel anyával miattam, pedig nem is tehetek róla. Nem tehetek róla, hogy nem az a gyerek vagyok, akit vártatok, hogy majdnem csalódást okoztam a családnak! De máig sem értem, hogy mégis miért kellett csak úgy, egyik napról a másikra idehozni mellém Chikát, ráadásul mindezt úgy, hogy nem is szóltatok, hogy jön! Miért? Mitől jobb ő, mint én? Mit nem csinálok elég jól? Miért szeretitek őt jobban, mint engem? Na meg... mindegy, vannak dolgok, amiket nem mondhatok el, de tudnod kell, hogy a következő tanévtől már Európában fogok tanulni, a Roxfortban. Tudom, hogy neked ez nem tetszik, de kérlek szépen, fogadd el! Mindenképp megyek, mert csak így találhatok rá önmagamra, a békére és a boldogságra. Így találhatom meg azt az esetleg helyet, illetve személyt, ahol fontos vagyok és aki szeret engem. Annak, aki vagyok.
Nem akarom megbántani, eszemben sincs. De tudom, hogy ha most nem megyek el itthonról, akkor lehet, sosem lesz rá újabb esélyem.
- Na álljon meg a menet! Mégis mi az, hogy nem érzed itthon magadat itthon? És mi az a sületlenség, hogy Európában folytatod a tanulmányaidat? Te japán vagy, itt a helyed! Leginkább azért, mert én azt mondtam! Chika pedig... Chika pedig azért van nálunk, mert a féltestvéred! Most boldog vagy végre? Kimondtam!
Paff... azt hiszem, ledobta a bombát. A bombát, amire még gondolni se gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik, erre tessék. Nem tudok megszólalni, nem tudok mit mondani, csak a könnyeimmel küszködve állok apa előtt, mint valami kivert kutya, és igyekszem nem mutatni, hogy fáj. Már megint.

** Jelenleg **

És itt vagyok most, tizenöt éves fejjel, gyakorlatilag egyedül, mint a kisujjam. A családom Japánban, valószínűleg azóta is haragszanak rám. Apa biztosan, anya csak félt, ahogy mindig is tette, Chika hozza a formáját, és megmutatja, hogy ő a legjobb és legokosabb, akit csak ismernek. Hibiki meg... nem tudom, de rá valahogy gondolni sem akarok. Szerintem érthető okokból kifolyólag. Nem akarok a múltra koncentrálni, a múlton és a sok mi lett volna ha-n rágódni. Mert épp elég dolog van még előttem ahhoz, hogy legyen mivel foglalkoznom. Mindjárt kezdődik az új tanév, ami új tapasztalatokat és új kalandokat jelent. Na meg persze azt, hogy még eggyel több lehetőség megismerni magamat. Az sem utolsó szempont. Remélem, minden jól alakul, ha már vettem a bátorságot és képes voltam nemet mondani az apai akaratnak. Semmi kedvem visszakullogni Japánba, úgyhogy erre egyelőre nem is gondolok... ha minden kötél szakad, akkor majd talán, de akkor sem biztos. Semmi sem biztos.

Az átlagosnál is átlagosabb vagyok... legalábbis erre törekszem. Minél kevesebben vesznek észre, annál jobb. Egyáltalán nem hiányoznak a figyelő tekintetek, amik a hátamba fúródnak... épp elegen figyelnek engem a családon belül is. Épp ezért leginkább valami világos felsőben és farmerben, vagy valami egyéb, szintén kényelmes nadrágban láthatnak. A Roxfortba magammal hoztam egy kimonót is, ha nagyon hiányzik Japán és a családom, akkor hordom, de egyébként igyekszem beleolvadni a tömegbe, és minél kevesebb okot adni, hogy megszóljanak.  Barna, vállig érő, egyenes hajtincseim pedig szabadon engedelmeskednek a gravitáció törvényének, és hullanak alá. Nem vagyok valami nagy divatszakértő, de szerintem nem is az a lényeg, hogy hogy néz ki valaki, hanem hogy lélekben és észbeli képességeiben milyen. De főleg lélekben.