James Sirius Potter

Hűséges és megbízható vagyok a barátaim számára, aki képes komoly lenni a komolytalan helyzetekben és megvigasztalni azokat akik rászorulnak. Mert mindenki – az olyanok is akik erősnek mutatják magukat – rászorulnak arra, hogy meghallgassák, észrevegyék őket. A testvéreimmel ellentétben engem kevésbé érdekel az, hogy okostojás legyek. Tudom, hogy nem vagyok az – tanulni persze tanulok – de az már biztos, hogy egyelőre kviddicsezni szeretnék. Szórakoztatni az embereket, nem megmenti őket és nem is a legendás lényekkel foglalkozni, ahogyan azt esetleg az unokatestvéreim tervezgetik az életükben.
Megértő tudok lenni, egy bizonyos fokig, ezért se hiszem, hogy bárki rémisztőnek gondolna engem és amiatt utálna, mert nem adtam neki elég esélyt a fejlődésre. Igen, itt most a kviddicsedzésekre gondolok és a többiekre. Igazából csak azt szeretném, hogy ők is annyira komolyan vegyék a kviddicst, mint én.
Nem beszélek feleslegesen sem, előbb gondolkodom és azután cselekszem. Végső soron nem szeretnék azzal büszkélkedni, hogy miattam hány pontot sikerült veszítenie a Griffendélnek. Nem vagyok ilyen téren az apám, nem olyankor settenkedek éjszaka a folyóson, amikor azt látom, hogy mindenki más még ébren van. Értem ezalatt a professzorokat és a prefektusainkat, akik mindent megtesznek azért, hogy fent tartsák a rendet.

Ünneprontó és agyfagyasztó vagyok a szüleim számára, ha rám jön az 5 perces én megmondtam, hogy ez lesz kifejezés hangoztatása. A testvéreim szemében – főleg Albus-nak – lehet, hogy egy kicsit érzéketlen vagyok, mert nem törődöm azzal amit ők szeretnének. Mi tagadás, mindig szeretem ha az én akaratom érvényesül felettük és hallgatnak rám. Ebből rengeteg vitánk alakult ki, mert mindhárman három különböző dolgot szeretnénk ugyanabban az időben.
Senki sem mondhatja azt, hogy nem az apám vagy az anyám fia vagyok, én ugyanis sikeresem ötvözöm kettejük önfejűségét egy személyben. Talán ami mindenkit zavar az az, hogy kiállok az elveim mellett, hogy nem hagyom magam befolyásolni. Ilyenkor hasonlítanak a nagyapámra is. Hogy ő se mindig szerette a szabályokat, inkább volt öntörvényű és segítőkész is egyben, mint szófogadó gyermek. Sajnos itt sem a drága Weasley nagypapára gondolnak, hanem a másikra, akinek még apának sem volt szerencséje találkozni. Ismeritek a sztorit, nem fogom felgöngyölíteni feleslegesen.
Azt sem szeretik, ha túlságosan pörögni kezdek és megállás nélkül teszem azt amit nem kellene, csodálhatják azt az energiát, hogy mégis honnan jön, egyszerűen csak ilyen vagyok és kész. Nem bírok egy helyben ücsörögni és tétlenkedni. Már csak azon kellene dolgoznom, hogy ez a cselekvés ne valami lefárasztó dolog legyen, hanem olyasmi, amit mindenki értékel és kedvel majd. Vagy legalábbis az értékeljen aki ismer, az ismeretleneket még ki tudom ábrándítani magamból egy jól intézet beszólás segítségével. Ami esküszöm, hogy nem szándékos, csak néha elfelejtem, hogy… ugyan dehogy, nem felejtem el, hogy Harry Potter fia vagyok.

Hatalmas sötét csápok fonták körbe az ágyamat – legalábbis én ezt láttam akkor – amitől szörnyen megijedtem és egyszer csak úgy döntöttem kiugrom az ágyamból éjnek idején és átbaktatok hozzájuk. A szüleimre mindig számíthattam, így most sem féltem attól, hogy esetleg visszaküldenek és nekem egyedül kell szembenéznem az ágyamat bitorló szörnnyel szemben. Csipeszkedtem egy kicsit, hogy elérjem a szüleim szobájának az ajtaját, de semmi sem számított annál, hogy én békésen aludjak, ezért zavartam őket fel a megjelenésemmel. Valahogyan sikerült elérnem az ajtókilincset és kinyitni a szobájuk ajtaját.
– Papa, mama! Egy szörny van az ágyam alatt! – annak érdekében, hogy elérjek a szívükhöz, megtörölgettem a szemeimet, mintha most készülnék sírni vagy valami hasonló.
– Nem akarok egyedül aludni, félek! – nem vártam meg, hogy kikeljenek az ágyból is idejöjjenek hozzám, inkább én másztam be közéjük. A szüleim morgolódtak ugyan egy kicsit. De elég volt egyszer-kétszer eljátszani ezt velük és már nem érte őket akkora nagy meglepetés, ha megjelentem hajnali kettő vagy három óra körül a hálószobájukban.

– Biztos, hogy Mardekáros leszel, ezekkel a jellemzőkkel. – okoskodtam az öcsémnek Albus-nak aki idén először jön a Roxfortba. Ezt a fejtegetést már az autóban megkezdtük, az öcsémmel, most meg folytatjuk. Nem értem minek rinyál ennyit. Hiszen elég ránézni és az ember már tudja, hogy ő a Mardekárba fog kerülni. Nem olyan, mint én.
– De semmiképp se leszek! Nem leszek Mardekáros! – csattant fel idegesen az öcsém. Nem akart ő mást, csak egy kis nyugalmat. Így is idegeskedik a saját hülyeségei miatt, nem kell én is ezt tegyem vele.
– Hagyd már békén az öcsédet, James! – szólt rám anya, miközben szépen és nyugodtan tartottunk a célunk felé. Csak ez a veszekedés nem tetszett se neki, se apának. De ha anya szól ránk, akkor abból mindig valami kreatív büntetés szokott kerekedni. Kivéve, hogy most a Roxfort felé tartunk, vajmi keveset érne most az ő megdorgáló szava, büntetése.
– Én csak azt mondtam: lehet, hogy az lesz. – védekeztem és közben kézzel-lábbal hadonászni is kezdtem, hogy még inkább nyomatékossá tegyem az én álláspontomat.
– Azzal mi a baj? Lehet, hogy Mard...- Mardekáros lesz, lett volna a vége, ha anya nem pillant rám olyan szemekkel ami még engem is képes csendre inteni. Mondhatni vígan közeledtünk a 9 ¾. Vágányhoz, még vetettem a vállam felett egy lenéző pillantást az öcsém felé, majd elvettem anyától a kulimat, futólépésbe gyorsítottam vele és már a másik oldalon is voltam mire észhez térhetett volna az öcsém.

Karba tett kézzel ülök és nézem őket. Megöl az irigység, hogy míg én az új stratégiákon agyalok addig ők vígan szórakoznak a barátaikkal, ki-ki a maga dolgát végezve. Nem olyan régen összevesztem a barátnőmmel, a kviddics miatt, mert azt választottam helyette és a tanulás helyett. Szóval ha most szerelmes párokat látok, akkor érthető, ha egy kicsit irigykedek, vagy nem csak, elég ha vicces kedvű jó barátokat látok, akik azt hiszik, hogy a barátságuk örökké tarthat. Hát nem fog. Valamin egyszer csak összevesznek, talán ugyanabba a személybe lesznek szerelmesek és az illető csak az egyiküket választja vagy egyiküket sem.
– James? – hirtelen hátraperdülők amikor a nevemet hallom abból az irányból és máris leengedem a karjaimat. Nem akarok mogorvának tűnni, sem pedig irigynek, mint az imént. Talán a nevem említése egy kicsit kizökkentett és visszahívott a valóságba, hogy ne a bennem kavargó érzésekre figyeljek, hanem arra aki a nevemen szólított engem.
– Oh, Oli. Szia! – elmosolyodtam. Ha őt látom mindig elfelejtem, hogy azelőtt mi miatt problémáztam. Olyan régóta tudhatom őt a barátomnak, hogy aki nem ismer minket, még azt hiheti többek vagyunk egymásnak, mint barátok.

"Apádra ütsz, de a szemed az anyádé." A mondat ami végigkíséri a családomat, legalábbis az ami minket fiúkat leír biztosan. Apa sem menekült ettől és mi sem. Engem persze nem zavar, már hozzá szoktam. Hiszen neki is, meg nekem is sötétbarna hajunk van - vöröses-szőke unokatestvéreimmel ellentétben, mi nem örököltük a Weasley-vörös hajfürtöket - és néha mindkettőnké ugyanolyan különc életet szeret élni. Hiába fésüljük, hiába próbálunk vele valamit kezdeni, így is úgy is kócos lesz. Ronald bácsikámtól például kaptam egy fésűt ami rózsaszínre festi a gondatlan varázsló haját, tehát ha még viccesebbé szeretném tenni magam, akkor használhatom azt is akár. De nem fogom. Egyszer megjártam már, hogy flamingófiúnak neveztek, másodjára kösz nem kérek belőle.
Az öltözékem, nos, hétköznapi. Szeretem az egyszerű ruhákat. Nem az a szándékom, hogy kitűnjek a tömegből, hanem az minél jobban elvegyüljek. Ezért ha elegánsan is kell öltözni, akkor mindig valami egyszerűt választok, mondjuk tengerészkék színűt ha az van, vagy amit anya sikeresen becsempész a szekrényembe, a ruháim közé. Neki ugyanis szokása valami olyasmit venni, ami neki megtetszik és úgy gondolja én is szeretni fogom. Az ilyen ruhadarabok egyszer viselésre kerülnek, utána meg elő sem veszem őket, ha nem muszáj. Csak őt akarom azzal boldoggá tenni, hogy hordom, de semmi több.