Patricia Mallory

Ha kimondják azt a nevet, hogy Patricia Elisabeth Garko, akkor valószínűleg szinte mindenkinek, vagy legalábbis sokaknak a ridegség, a kötelező kimértség, nyugodtság, megfontoltság jut eszébe. A kötelező jólneveltség, mert igenis elvárják. Én pedig már gyermekkoromtól fogva igyekeztem úgy élni az életem, hogy ne hozzak szégyent a családunk nevére. Mert tudtam, hogy abból semmi jó nem származna. Én voltam a kedves, csendes, szófogadó kislány, aki teszi, amit tennie kell, és próbál minél jobb jegyeket hazavinni a szünetekben és év végén. Persze... nem is értem, hogy kerültem a piros - arany talárosok tömegébe, mikor ezek alapján szinte holtbiztos, hogy a Hollóhátban lenne a helyem. Ezt még látnoki képességek nélkül is meg tudnám mondani, méghozzá pontosan. És mégis a Griffendélbe osztott a Süveg annak idején, sok évvel ezelőtt. Hogy miért? Nem is tudom. Ja de, mégis. A néha hatalmas szám miatt, amit bizony mai napig ki tudok nyitni, ha arról van szó, hogy valami nem úgy van, ahogy lennie kell. Na meg ha a gyerekeim nem igazán vannak a helyzet magaslatán szófogadás ügyileg. Ez viszont más kérdés. De az is igaz volt rám már akkor is, hogy néha képes voltam és vagyok is meggondolatlanságokat tenni és mondani. Érzelemvezérelt ember vagyok, úgyhogy a logikus eszmefuttatásokkal és a "mit kellene csinálni" kérdésekkel nálam nem sokat érnek el.

A dolgokhoz való hozzáállásom évről évre folyamatosan változott, és lassanként átkúszott a másik oldalra. Mire a szüleim - főleg apám - és a családunk nagy sajnálatára Patricia Elisabeth Mallory lettem már viszonylag kiegyensúlyozottnak mondhattam magam. Illetve sokkal inkább illik a jelenlegi helyzetemre, hogy végre önmagam vagyok. Arthur mellett nem érzem azt, hogy mindenáron bizonyítanom kellene.... akár magamnak, akár bárki másnak, beleértve őt magát is. Azért és úgy szeret, ahogy vagyok, nem a családomat nézi. Nem azt mondom, hogy megfontoltabb vagyok, mint eddig, vagy kevésbé vagyok szeleburdi és érzelemvezérelt, de igyekszem kevésbé harsányan kimutatni az érzéseimet. Elvégre egy tanárnak példát kell mutatnia, nem igaz? Azt pedig nem tudom úgy megtenni, ha én is gyerekesen, vagy legalábbis kamaszként viselkedem. Nem, az úgy biztosan nem működik. Viszont a csökönyösségem, a "majd én akkoris megmutatom, ha nem hiszitek" hozzáállásom mai napig megmaradt. Töröm magam előtt az utat és az akadályokat, persze mások épségére figyelve. Már amennyire ez lehetséges. Hogy ez mennyire sikerül? Jó kérdés... majd az idő eldönti. Azért remélem, nem okozok csalódást senkinek sem.

Aranyvérű család gyermekének lenni sosem fenékig tejfel. Be kell tartani egy csomó szabályt, és meg kell felelni gyakorlatilag mindenkinek. Legalábbis mindenkinek, aki számít. A baj csak az, hogy aranyvérű berkeken belül elég sokmindenki számít... majdhogynem mindenki. Ami azt jelenti, hogy az egész élet egy nagy jópofizás. Az pedig egy idő után elég unalmassá válik. Akkor is, ha próbál úgy tenni az ember lánya, mintha nem lenne az. Én pedig hiába próbáltam úgy tenni, mintha igenis jókislány lennék, de mindig hajtott a vérem, és arra mentem, amerre a szívem húzott, úgyhogy szinte biztos volt, hogy én bizony előbb vagy utóbb le fogok térni a családom által járt útról. Aminek persze egyáltalán nem örülnek, de miért is mennék arra, amerre mindenki más teszi? Ráadásul egyre inkább kezdenek felerősödni a látomásaim... bár még nem igazán tudom őket értelmezni, vagy ha mégis, akkor sem pontosan. De sebaj, egy életen keresztül lehet javítgatni, tökéletesíteni az értelmezéseit a látott képeknek. És akkor sem biztos, hogy helyesen érted őket. Ez sajnos kétirányú utca, amiben nagyon kell figyelni, merre is mész tulajdonképpen. Sosem lehet tudni, mi vár az emberre.

Nekem szerencsém volt, mikor összeismerkedtem Arthurral. Ha ő nincs, akkor nem biztos, hogy nem, vagy csak sokkal később találom meg az utamat. Később jöttem volna rá, hogy igenis a gyerekek közelében van a helyem. Az csak később kristályosodott ki, hogy tanári pályára kellene mennem, de azt hiszem, jó választás volt. Meg az is, hogy összekötöttem az életemet Arthuréval. Akkor is, ha a családnak egyáltalán nem tetszik a helyzet. Anya próbálta csitítani a kedélyeket, valamilyen szinten sikerült is neki. Egy ideig. Aztán az ikrek születésekor megtörtént az, amire senki, de tényleg, egyikünk sem számított: anyát elvesztettük. A hiánya hirtelen sújtott minket, és ha nem lettek volna itt a gyerekek, meg Arthur, akkor valószínűleg még jobban magam alatt lettem volna. Most a család megmaradt tagjaival együtt próbáljuk összetartani egymást, több - kevesebb sikerrel. Bár már tizenhárom év telt el azóta, még mindig nehéz arra gondolni, hogy már nem segít rajtam, és nem láthatja a családunkat együtt. Nem találkozhat az unokáival, az ikrekkel. Pedig Merlinre, biztosan nagyon szerette volna őket! Na meg nekem is elkellne a segítsége, hiszen egy kamasz gyerekkel sem könnyű bánni, nemhogy rögtön kettővel. Persze, Arthur is rengeteget segít, mert mindenben egymás mellett állunk, de neki is rengeteg munkája van. Hiába, a tanári pálya sem feltétlenül könnyű. De szeretem csinálni, és ez számít. Remélem, még sokáig megmarad bennem ez a tűz, és a családunk is végre megnyugszik annyira, hogy megértsék: nem a vér milyensége irányít minket, hanem az érzéseink. Nem az számít, milyen származású valaki, hanem hogy milyen ember. Ezt próbálom meg továbbadni a gyerekeimnek is - remélhetőleg megértik, és nem valami szülői okoskodásnak veszik, mint én az ő korukban. Nem tudom... de idővel kiderül, ebben biztos vagyok.

Azt mondják, a szem a lélek tükre. Hát, az én barna íriszeimben sokmindent megláthat az ember, ha jól odafigyel. Szeretet, törődést, aggódást, és még több mást is, amiket nem biztos, hogy ezek mellett azonnal észre lehet venni. Arcomat szőkésbarna, göndör fürtök keretezik, amiket általában leengedve hordok, de hangulatomtól és alkalomtól függően megesik, hogy összefogom vagy laza kontyot formázok belőle. Ruháimat tekintve általában a kényelmesebb darabokat részesítem előnyben, de azért nem viszem túlzásba, elvégre csak ki kell állnom a diákok elé, azt pedig nem lehet akármiben. Mondjuk a talár alatt nem sokat látnak, de akkor is: kényelmesen, de elegánsan. Abból baj nem lehet.