Darian Krum

Hogy milyen is vagyok én? Ki tudja? Még én sem tudom pontosan megmondani.
Egyszerre bizalommal teli, és bizalmatlan, a helyzettől és egyéntől függően. Persze, igyekszem mindenkiről a legjobbat feltételezni első találkozáskor, de ha nagyon úgy érzem, hogy semmi jó nem származik az adott helyzetből, vagy valakivel való megismerkedésből, akkor minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljem, vagy legalább elodázzam azt. Ha kell, akkor visszahúzódó vagyok... legtöbbször ismerem a határaimat, de ugyanúgy képes vagyok nagy szájat növeszteni és kiereszteni a hangomat, ha valamivel nem értek egyet, vagy igazságtalanságot tapasztalok. Ez nem sokaknak tetszik, de nem tehetek róla, ilyen vagyok. Akinek fontos vagyok, az megszokja, akinek meg nem, hát... akkor nem kell a közelemben lenni, ha nem tetszik. A lehető legváratlanabb időpontokban tudok átváltani okostojás üzemmódba, és mindenféle érdektelen információval bombázni az éppen aktuális hallgatóságomat. Keresem önmagam. Sajnos eddig sikertelenül, mert még sehol nem találtam, pedig már a kastély majdnem egész területét bejártam, és mindenbe bele lehet rángatni. Bajkeverő lennék? Nem hiszem. Mondom, keresem magam. Üzenem magamnak, hogy sürgősen kerüljön elő, mert nem szeretek bújócskázni. Egyébként meg ha szükség van rám, számítanak rám, akkor mindegy, miről vagy kiről van szó segítek. Természetes, miért ne tenném? Mondjuk nem feltétlenül azt értik segítség alatt, hogy kioktatom az illetőt. Sajnálom, de szerintem néha az segít a legtöbbet. Meg a nyugalom. Meg egy jó hátsónbillentés. Sokszínű vagyok, na. Ebben mi a rossz? Szóval egyszerűen megválaszolva a nem is olyan egyszerű kérdést: leginkább kamasz vagyok.

Nem is tudom, melyik a galibával telibb és nehezebb helyzet: kamasznak, vagy egy híresség rokonának lenni? Tényleg nem tudnám megmondani. Talán a kettő együtt, azzal biztosan nem lőhet mellé az ember. A kamaszok amúgyis elég zűrösek tudnak lenni. De ha az ember egy híresség gyermeke, vagy egyéb rokona, akkor még nehezebb dolga van. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy sajnos, vagy nem sajnos, de úgy hozta a Sors, hogy Viktor Krum második gyermekeként láttam meg a napvilágot 15 évvel ezelőtt. Nem mondhatnám, hogy rossz gyerekkorom volt. A szüleim szerettek és szeretnek, még ha néha nem is érzem úgy, a nővéremmel is jó kapcsolatot ápolunk, és azt hiszem, elég sok barátom van, tehát nem lenne okom panaszra. A baj csak az, hogy mégsem vagyok teljesen boldog. Olyan, mintha valami még hiányozna, csak épp én magam sem tudom, hogy mi az. Egy biztos: kimondva vagy kimondatlanul, de egyetértek a nővéremmel, hogy nem örülök a "Viktor Krum gyermekei" jelzőnek. Igen, azok vagyunk, és? Attól még nem kell ugyanolyannak lennünk, mint neki. Nem is lehetünk, legfeljebb törekedhetünk rá. Bennem mondjuk megvan az az ambíció és tettrekészség hogy megmutassam apának is, és mindenkinek, aki azt hiszi, hogy olyan vagyok mint ő: igenis lehetek olyan jó, ha nem jobb. Már csak azért is. Tudom, hogy rengeteg munkával jár, de megéri. Viszont elég kényelmetlen tud lenni, ha az alapján ítélnek meg, hogy kik a szüleid. Ráadásul szinte biztos vagyok benne, hogy a barátaim nagy része nem magam miatt van mellettem, hanem mert azok a szüleim, akik. És pontosan ez az, amit ki nem állhatok. Ha valaki mellettem van, akkor tegye azt azért, mert engem kedvel, nem a családomat. Amikor szóbakerült, hogy Tanyával együtt elmegyünk Angliába, a Roxfortba egy szó nélkül tettem, amit kellett, és eljöttünk. Tudom, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb. Tanya végre megpróbálhatja a saját életét élni, én pedig... én is fellélegezhetek egy kissé, hiszen remélhetőleg nem apa után ítélnek majd meg. Azt szeretném, ha meg tudnám mutatni, mire is vagyok képes igazából - saját magamtól. Mert tudom, hogy több van bennem, mint amennyit eddig mutattam, csak épp lehetőségem nem volt kibontakozni. Repülni akarok, élni az életet, és megtalálni magam, a szülői gondviseléstől távol. Most végre megtehetem. Megtehetjük. Nem tudom, mennyire fog jól elsülni a dolog, de előbb vagy utóbb úgyis kiderül.

Barna szemekkel és göndör, sötétbarna, szinte már-már feketébe hajló tincsekkel vagyok megáldva, amik általában a kelleténél hosszabbak. Ennek egyetlen oka van: lusta vagyok elmenni levágatni, aztán addig halogatom, hogy megnő és  a homlokomba lóg. Ennyi. Ruhákat tekintve leginkább a kényelmesre esküszöm. Tényleg, mindegy, miről van szó, csak kényelmes legyen, mert elég sokat vagyok seprűháton, ott pedig egyáltalán nem mindegy, mit is visel az ember. Az idő nagy részében farmert és valamilyen pólót vagy inget, esetleg pulóvert viselek. Na meg persze talárt, ha nagyon muszáj, bár az közel sincs a kényelmeshez, úgyhogy azt csak szenvedések árán tudom magamra erőltetni.