A fiú behúzódott a szobája sarkába. Kicsi búvóhelyet készített magának az ágy és az éjjeliszekrény közötti üres helyen, kibélelte párnákkal és takarókkal, a tetejére pedig kifeszített egy pokrócot, mintha sátor lenne a feje fölött. Az volt az ő menedéke, a hely, ahol meggyőződése szerint senki nem tudott ártani neki. Mégis a torkában dobogott a szíve, ahogy az ajtóra meredt. A sötét szoba egyetlen fényforrása az ajtó alatti résen beszűrődő folyosói fény volt, a fiú pedig nem bírta levenni róla a tekintetét. Hallotta a néhány szobával odébb lezajló veszekedést, olyan hangosak voltak megint, hogy az egész birtok zengett tőlük, nem esett nehezére minden egyes szót tisztán érteni.
Eltört az egyik váza, családi ereklye volt, felfoghatatlanul drága és veszélyes, fekete mágiával bűvölt. A fiú ezt nem tudta, ahogy azt sem, hogy a tartójáról a földre zúgott, ki tudja, milyen borzalmakat szabadítva azzal a környező helyiségekre. Ő ki sem tette a lábát saját kis kuckójából, nem akarta hallani csecsemő kisöccse visítását, sem pedig látni anyját, amint fittyet hányva a szenvedő babára újratölti borospoharát. Tudta, hogy az ő hibája volt, hiszen átlalában már délre nem bírt egyenesen vonalban járni, egész biztosan ő ment neki az oszlopnak és verte le róla a vázát. Apjának meg rengeteg ideje ment rá, hogy mindent rendbetegyen, amit a sötét varázslat tönkretett.
Mr. Selwyn emiatt ordított a feleségével, még egy csattanás is megrázta a falakat és a sarokban kuporgó kisfiút. Ekkor hangzott el egy női szájból, hogy
"a kölyök volt! Láttam, ahogy leverte!" Nem érte meglepetésként a gyermeket, hogy a valódi bűnös rá hárítja a felelősséget, ahogy az sem, hogy apja azonnal elhiszi.
Érezte, hogy egyre szaporábban veszi a levegőt a közeledő, szőnyeg által tompított léptek hangjára. Jön,
érte jön, szinte már érezte az orrában a pipa füstjének maró szagát. Aztán a hangos lépések gazdája megérkezett, feldarabolva az eddig egyenes fénycsíkot az ajtó alatt, férficipők formájában. A fiú nem vette észre, ahogy átnedvesedett a nadrágja és alatta egyre nagyobb tócsa formálódott. Nem tudott semmire sem figyelni, csak a szobát hirtelen ellepő fényre, amikor kinyílt az ajtó, utána a szemét is összeszorította. Összerezzent, amikor a nagy kéz fájdalmasan rámarkolt a bokájára és kihúzta őt a búvóhelyéről, de hangot nem adott.
Soha nem adott hangot.
°°°
Thaddeus tizenegy éves, a kilenc és háromnegyedik vágányon várakozik. Orra vörös a hidegtől, zöld-ezüst csíkos sapkáját egészen az arcába húzza, száját a sál takarja. Biztos benne, hogy valami rosszat tett, hiszen senki nem jön érte, pedig amikor első útjára indult, apja és anyja is vele tartott, amíg felszállt a vonatra. Nem tudott akkor mit kezdeni a helyzettel, hiszen sosem történt ilyen. Később sem mert örülni neki, nem hitegette magát feleslegesen azzal, hogy hirtelen minden más lesz odahaza. És minél több időt töltött el a történtek visszajátszásával, annál biztosabb volt benne, hogy az egész csupán a látszat miatt történt. Ott volt megannyi aranyvérű pár a gyermekeikkel, előttük szépen kellett mutatkozni.
Most viszont vacogva állt a farkasordító hidegben, a szülei sehol a közelben. Már majdnem mindenki hazament, alig várakozott egy-két gyerek a szüleire. Thaddeus végignézett rajtuk, mindegyik arcán pontosan ugyanazt vélte felfedezni: csalódást, amiért senki sem ért oda értük időben, amiért hiába vártak az újratalálkozásra, nem érdekelte senkit sem, hogy mi van velük. A fiú elgondolkodott rajta, hogy vajon ő miért nem érzi ugyanazt, amit ezek a szerencsétlen gyerekek. Miért veszi tudomásul olyan rezignáltan, hogy nem jöttek érte? Miért nem zavarja ez a tudat?
Aztán megjelent az egyik házimanó. Azt mondta, a ház urának és úrnőjének dolga akadt, ezért neki kell hazakísérnie a fiatalurat. Tudta, hogy hazugság, hiszen az anyjának soha, semmi dolga nem volt, csak ivott és aludt, meg néha problémát okozott, amiért mindig neki kellett felelnie. De nem szólt semmit, csak engedelmesen a házimanóval tartott.
Karácsony estéjén a család együtt vacsorázott. Ott volt mindenki, aki a Selwyn vezetéknevet viselte, legyen az nagybáty, unokatestvér, nagymama vagy csak egy távoli rokon. Thaddeus asztalfőnél helyet foglaló édesapja mellett ült, szemben anyjával, aki vastag púderréteg alá rejtette bortól pirosló orcáját és hányingerkeltően sok parfümmel próbálta elnyomni a cefreszagot. A család beszélgetett, főleg a felnőttek és az öregek, a gyerekek pedig teljes némaságban falatoztak a tányérjukról.
- Az a sok rohadék sárvérű! Egyre jobban ellepik a Roxfortot, egyre többen lesznek, és a Sötét Nagyúr nélkül nem lehet mit tenni ellenük. Bemocskolják a varázsvilágot, miattuk hígul fel a tiszta mágusvér! -Ilyen, és ezekhez hasonló mondatokat fröcsögött az egyik öreg, nagyapjának unokatestvére. Minden mondat után ököllel az asztalt ütötte, és kellően közel ült Thaddeushoz ahhoz, hogy a poharából kilöttyenjen a víz emiatt. Bosszantotta, nem szerette a rendetlenséget és a koszt maga körül, hiszen apja sem tolerálta.
- Nem rossz mindegyikük. -A fiú észre sem vette, hogy hangosan mondta ki gondolatait, csak akkor, amikor elcsendesedett a hatalmas étkező, és mindenki őrá meredt. Nem kellett felnéznie a tányérjából, hogy tudja, érezte az arcát égető pillantásokat.
-Van egy hollóhátas lány, Ingrid Campbell. Ő is sárvérű, de nagyon okos és tehetséges boszorkány. Nem mindegyikük rossz.Felháborodott morajlás töltötte meg a termet, olyan szavakkal mint a szánalmas, undorító és gyalázat. Apja csitította el a vendégséget és biztosította róla a családot, hogy később elbeszélget fiával az aranyvérű eszmék fontosságáról. Jeges borzongás futott végig rajta, és lélekben felkészült rá, amit kapni fog.
Thaddeus másnap nem tudott kikelni az ágyból a fájdalomtól. Olyan verést kapott, mint soha azelőtt, apja elhordta mindennek, a család legnagyobb szégyenének nevezte és megtiltotta neki, hogy szóbaálljon egy sárvérűvel. Megpróbálta megvédeni magát, életében először, és minden, amit elért vele, élete első Cruciatus átka volt.
Soha többet nem szállt szembe az apjával ezután és soha többet nem tudta megünnepelni a karácsonyt sem.
°°°
Thaddeus tizenhét éves korára a Roxfort egyik elsőszámú zaklatójává nőtte ki magát. Félt tőle mindenki, aki gyenge volt, bármi más mint mardekáros és legfőképpen a sárvérűek. Mindegyik sárvérű, kivéve Ingrid Campbellt. Apja utasítására úgy kerülte azt a lányt, mintha mérgező lenne, és ez nem is okozott különösebb problémát, mivel Ingrid úgy gyűlölte őt, ahogy volt. Hiszen neki is éppen ez volt a feladata.
A jegyei tökéletesek voltak, soha nem mert K-nál rosszabbat szerezni semmilyen tárgyból, mert tudta, hogy mit kapna érte apjától. Olyannak kellett lennie, amilyennek megkívánták, ebben pedig a tanulmányai kiemelt helyet foglaltak el. Nem akart a család szégyene lenni, nem akarta, hogy csalódjanak benne, pedig az elismerésre sem vágyott. Legalábbis arról győzködte magát, hogy nem vágyott rá.
A magatartása sok kivetnivalót hagyott maga után. A tanárai szerették, sosem láttak tőle semmi rosszat, de amint a felnőttek eltűntek a színről, pokoli élet várt azokra, akik az útjába kerültek, pláne, ha rossz napja volt. Bűntudatot érzett ezek miatt, nem akart ő fájdalmat okozni senkinek... csak nem bírta az életet, amit ő kapott. Azt remélte, hogy ezzel minden egyszerűbb lesz, hogy le tudja küzdeni a saját negatív érzelmeit azzal, ha azokat másra veti ki. Nem sikerült, soha nem sikerült. Minden felesleges volt.
Kivéve a szabadidejét. Nagyon szeretett a könyvtár zárolt részlegén tanulni és fejleszteni magát, saját átkokat, bűbájokat és varázslatokat fejlesztgetni. Ez volt az egyetlen, amiben ténylegesen örömét lelte és nem csak tette, amit tennie kellett. Itt a saját ura lehetett, azt csinálhatott, amit csak akart, azzal foglalkozhatott, amivel csak szeretett volna... és még bajba sem kerülhetett a tanároknál, mivel engedéllyel töltötte ott az idejét. Elég volt csak annyit mondania, hogy a sötét varázslatok kivédése RAVASZ vizsgájára készül.
Egyik nap tesztelni is akarta azt, amit kifejlesztett, egy olyan átkot, ami megvadítja a legjámborabb élőlényt is. Azt tervezte, hogy majd az anyján fogja használni, aki megérdemel mindent, amit kapna érte az apjától. De amikor kipróbálta az egyik hálótársa macskáján és az kikapta a tulajdon gazdája jobb szemét, meggondolta magát. Nem akarta, hogy apjában kár essen, hiszen nélküle most sehol nem lenne. Nem igaz?
Soha többet nem használta élőlényeken a kitalált varázslatait.
°°°
A Sötét Nagyúr visszatért.
Thaddeus már végzett a Docendo Discimus Mágusakadémián is, ahol ott maradt tanársegédként is sebzővarázslatokat kutatni a Sötét Varázslatok Kivédése tanszéken. Úgy érezte, hogy rendben van az élete, minden a megfelelő mederben halad. Hamarosan feleséget is szerez magának, apja már mindent elintézett, a karrierje felfelé ívelt, apjának előadhatta magát, és egyre inkább maga is elhitte azt, amit mondott. Anélkül, hogy azt igazán tudatosította volna magában, a jelleme, a gondolkodásmódja és a viselkedése is egyre erősebben alakult arra a formára, amit apja is képviselt.
Mégis, amikor meghallotta a hírt, hogy Lord Voldemort ismét visszatért és újra régi erejében van, tisztában volt vele, mit jelent ez a jövőjére nézve. És félt, rettentően félt attól, hogy innen már nem lesz visszaút és a szépen elképzelt élete, hogy megmarad a háttérben és nem vállalja fel nyíltan a véleményét, mind szertefoszlott. A félelmét pedig Mr. Selwyn is megérezte.
Thaddeust egy késő éjszaka apja magával vitte... valahová. Egyszer megkérdezte, hová és minek, de nem kapott választ, többet pedig nem mert kérdezni. Hiába volt már felnőtt ember, az nem jelentette azt, hogy megúszta a veréseket és a Cruciatusokat.
Egy elhagyatott házba érkeztek, melynek romos falai között ott állt nem más, mint Ingrid Campbell, rettegve, kisírt szemekkel, az életéért könyörögve. Thad tudta, mi a dolga, anélkül, hogy arra utasítást kapott volna. Pálcáját a fiatal nőre emelte, akit sok éve legjobb barátjának választott, aztán olyan hamar el is engedte, mint amilyen gyorsan megválasztotta. Már majdnem kimondta a gyilkos átkot, mielőtt apja megállította.
- Azt hitted, ilyen egyszerű lesz?Aznap Thaddeus olyan dolgokat tett, amiket sosem gondolta volna, hogy meg fog tenni. Beleégett az agyába minden egyes pillanata annak, ahogyan utasításra megkínozta és megölte Ingridet... nem is, egy egyszerű sárvérűt. Mert nem volt több annál, és egy újabb indoknál arra, hogy a Sötét Jegy hátborzongató alakja megjelenhessen az elhagyatott ház felett.
Ekkor eltört benne valami, hosszú hetekig nem volt ugyanaz az ember, akinek egykor gondolta magát, aztán eltemetett magában minden érzést, minden fájdalmat és félelmet.
Soha többet nem kérdőjelezte meg a halálfalók elveit.
°°°
Megpróbálja kihozni mindenből a legjobbat. Ez volt az elhatározása, ez alapján akart cselekedni. Soha nem felejtette el, hogy neki milyen volt a gyerekkora és noha úgy vélte, anélkül nem vált volna olyan erős és határozott férfiember belőle, mint amilyennek most tartotta magát, mégsem akarta, hogy a leendő gyerekei ugyanazt éljék át mint ő. És ki tudja, talán a felesége sem lesz olyan borzalmas nőszemély, mint amilyen az anyja volt.
Hiba.
Thaddeus minden megmaradt reménye arra, hogy a nők nem megbízhatatlanok és nem árulják el a családjukat hamar szertefoszlott az esküvőt követően. Megtett mindent, ami csak tőle telt, hogy Celeste jól érezze magát mellette, hogy ne viszolyogjon a gondolattól, hogy ki lesz a férje. Soha nem volt az érzelmek embere és nem is akart az lenni, de ennek ellenére igyekezett kihozni a legtöbbet abból, amire képes volt, hiába érezte őket csupán apróságoknak. Lehet, hogy csak egy feleség, akinek az egyetlen dolga a gyerekek szülése és felnevelése, de mégis szerette volna, ha meg tudnak élni egymás mellett békességben. Erre megszökött.
Kétszer is.
Nem tudta, mit rontott el ennyire, nem érezte azt, hogy bármi rosszul alakult volna közöttük. Persze vitatkoztak, de ez nem természetes dolog egy házasságban? Még csak nem is volt olyan agresszív vele, mint anno az apja ővele és az anyjával. Igen, egész biztosan ez lehetett a probléma.
Thaddeus akkor emelt kezet először a feleségére. Nem örült neki, hogy meg kell tennie, a cselekedetet sem élvezte, de meg kellett nevelnie Celeste-et. Azonban nem tagadhatta azt a felemelő érzést, amit a hatalom és a kontroll hirtelen megismerése adott neki. Azelőtt sosem volt ilyesmi erő a kezében és hirtelen úgy kezdte el hajtani ezt, mint egy függő az anyagot. És nagyon hamar rájött, hogy még csak szüksége sincsen a fizikai kontaktra ahhoz, hogy valakit megfélemlítsen és behódolásra kényszerítsen. De erre volt szükség, ebben teljesen biztos volt. Ahogy határokra, béklyókra és szabályokra is.
Soha többet nem adta ki kezéből a kormányt.
°°°
Thaddeusnak nagyon határozott elképzelései voltak arról, milyen gyerekeket akar magának. Már régen megtervezte, hogy csak fiai lesznek, lányokat nem akart, feleslegesnek tartotta őket. Nem is tudott volna mit kezdeni velük, ötlete sem volt róla, hogyan kell bánni egy kislánnyal. Ez a kívánsága teljesült, hiszen két fiút is kapott - és akár kaphatott volna egy harmadikat is, amit előszeretettel hozott fel, amikor irányítani akart -, de egyik sem felelt meg tökéletesen az elvárásainak.
Gregory nagyon hasonlított rá, ez pedig büszkeséggel töltötte el eleinte. Azt gondolta, hogy majd teljesen a saját képére formálhatja őt, hogy tovább viszi a Selwyn nevet úgy, ahogyan azt ő is tette. De az idősebbik fia sokkal rosszabb volt, mint azt gondolta. Elképesztően felháborodott azon, hogy Greg bántani merte az anyját. Ezzel kiragadta a kezéből az irányítást, amit nagyon nem tűrt meg az otthonában, de még ártott is annak a személynek, akinek soha nem lett volna szabad. Már tudja, hogy sokkal erősebb kézzel kellett volna nevelnie a fiút és ezentúl jobban odafigyel a fejlődésére.
Devon pedig hatalmas szégyenfoltként virít a családfán. Már azon is gondolkodott, hogy leégeti onnan a fejét, mert akármikor csak eszébe jutott, keserűség, csalódás és harag keveredett benne. Gyűlölte ezeket az érzéseket, de a körülötte élők még jobban, mert a fia távozásával soha nem azon csattant, akin igazán kellett volna.
Mindent meg akart tenni azért, hogy jobb családja legyen, mint neki volt, mégsem volt elég, bármivel is próbálkozott.
Soha többet nem is próbálkozott.
°°°
Thaddeus Selwyn otthon ül, kezében az újratöltött whiskys pohárral. Egyedül van a dolgozószobájában és a családján mereng. Tudja, hogy a felesége éppen borozik néhány ajtóval odébb, éppen úgy, ahogyan az ő anyja tette. Mégsem tud haragudni rá, ő legalább nem hagy egy kisgyereket bűnhődni a saját tetteiért. A fiai pedig... ó, a fiai. Tíz évvel ezelőtt még meggyőződése volt, hogy a nagyobbik lesz az ideális gyerek, a kisebbiket pedig majd valahogy elrejti a kíváncsi szemek elől. Most mégis ott tart, hogy frusztrálja az egyik ridegsége és a másik hiánya is.
Tisztában van vele, hogy mindent elrontott, és hogy változtatnia kell, ha még rendbe akar tenni dolgokat a családjában, de mindezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni. Abban sem biztos, hogy akarja-e még a változást, vagy inkább él tovább úgy, ahogy megszokta. De sajnos a megszokás nem jelent egyet azzal, hogy minden rendben is van.
Felhajtja a whiskyt, majd elhatározza, hogy másnap beszél a fiaival, este pedig eltölt egy kis időt a feleségével. Talán nincs még minden veszve.
Talán nem tiszavirág-életű minden elhatározás.
Átlagos magasságú, széles vállú férfi, erősebb izomzattal. Haja sötét, már őszül, arcát mindig szakáll keretezi, amiben már több a fehér, mint a barna. Szemei sötétek, vonásai erősek, markánsak. Nem tartja magát jellegzetesnek és nem is szeretne az lenni. Szereti az egyszerű öltözékeket, de ha a szükség úgy adja, kifogástalanul is meg tud jelenni közönség előtt. Egyedül az zavarja, hogy ilyenkor kísértetiesen hasonlít az apjára. Sokszor mosolyog, de legtöbbször nem jelent jót.
. 
