Hope Jenkins

Az árvaház sok mindenre megtanított. Elsőként a függetlenséget, a saját magamról való gondoskodást. Ennek mindig nagy hasznát veszem. Koravén vagyok, sok velem egyidős nem tud önállóan dönteni bizonyos dolgokban, de én kénytelen voltam és vagyok is sokszor. Sokszor előre gondolkodom és megtervezek mindent, de persze előfordul, hogy fejjel kell menni a falnak. Egyébként azért kerültem a Griffendélbe mert bátor is vagyok és természetesen kiállok azokért, akiket szeretek, mindennél jobban. Sosem vagyok ellenszenves azokkal, akik velem sem azok. Ugyan amikor idekerültem, semmit nem tudtam a varázslóvilágról, mára ez teljesen megváltozott. Vannak olyan tantárgyak és dolgok amik egyáltalán nem érdekelnek, ezekből természetesen nem vagyok valami túl jó, de mondhatom, hogy átlagosak a jegyeim. Sokszor előny, hogy annyi mugli dolgot ismerek. Nem vagyok az a lányos lány, de aki ismer, az pontosan így is szeret.

A tanárok nem preferálják a gördeszkázást a folyosókon, ezt az évek alatt már kitapasztaltam, de nem tudok lemondani róla és kifejezetten jól jön, főleg, hogyha késésben van az ember. Makacsságom határtalan, és ha azt hiszem, hogy igazam van, akkor viszont nagyon nehéz eltántorítani és megváltoztatni a véleményemet. Sokszor túl sokat beszélek és előfordul, hogy túlbuzgó is vagyok. Ebből adódik - és az álmokból, valamint a kezdődő látomásokból -, hogy sok alkalommal bajba is kerülök. Olyan helyekre megyek el és olyan emberekkel találkozom, akikkel nem kellene... csak azért, hogy elérjem a céljaimat. Ha felbosszantanak, akkor nem tudom befogni a szám, sokszor napokig képes vagyok duzzogni egy semmiségen. Kifejezetten kerülöm a családdal kapcsolatos témákat, mert amikor olyan történeteket hallok, amik boldog, teljes családokról szólnak, sokszor napokig szomorú leszek. Csintalanságból nincs hiányon, az biztos, hogy sokszor én vagyok az értelmi szerző.

A fény haloványan pislákolt a sötét folyosókon. Ijesztő volt. Nagyon ijesztő. Sokszor csak úgy mertem kimenni oda, ha valaki ismerőst láttam elsétálni előttem. Addig csak az ajtóban álldogáltam, résnyire kinyitottnál, és kukucskáltam. Mint most is. Igazából most nem terveztem kilépni semmiképp innen, csak hallgatóztam. A szemben lévő szobából jól hallható hangok szűrődtek ki.
- Nagyon furcsa az a kislány. Nem is tűnik lánynak. - Hallottam egy ismeretlen női hangot, aki szinte hisztérikusan próbált vitatkozni az egyik nevelővel az árvaházból. Néhány órája volt látogatás, ilyenkor mindenki abban reménykedik, hogy majd hazaviszik őt, végre lesz otthona. Titkon én is ebben reménykedtem. Csak nem volt szebb ruhám és nem tudtam kevésbé bozontosra kifésülni a hajam. Maszatos arcom és kezeim csak azt jelezték, hogy igen aktív vagyok, már akkor sem tudtam megülni a popsimon. Valahol már úgy éreztem, megtanultam kezelni ezeket a negatív dolgokat... de mindig elszomorodom és szívbemarkolóan rossz érzés fog el amikor hasonló történik. Most is. Összeszorítottam ajkaimat, ahogy hallgattam a további zsörtölődést, ahogy elmondták, ők egy lányos kislányt szeretnének, olyan igazi lányos lányt. Tudtam, hogy már az elején el kellett volna jönnöm onnan és nem hallgatni végig, de nem tudtam. A lábam a földbe gyökerezett. Vajon mit csinálna egy másik, hozzám hasonló lány? Talán megváltozna? Talán nem önmagát mutatná a látogatások alkalmával? Valóban vannak olyanok, akik mindenre képesek azért, hogy valaki hazavigye őket, ám én nem ez vagyok. Nem tudnám feladni azt, aki eddigi életembe voltam, hiszen akkor valószínűleg nem lennék boldog. Boldogság... már aminek itt ezt lehet hívni...

- Valamiért úgy érzem, holnap otthonra találsz Baby. - Simítottam meg a szőke kislány hajkoronáját, miközben egy mesekönyvet lapoztam fel, hogy abból olvassak neki megnyugtatásként. Nem sok barátom van itt, de kiállok magamért, hogy ne járjak úgy, mint amiket a történetekben lehet hallani. A nagyobb lányok rendszeresen terrorizálják a fiatalabbakat, és hát ígyis van elég gondunk idebent, de ők csak ebben lelik örömüket. Nyilván van valami ennek is a hátterében, de még sosem próbáltam kideríteni. Sosem, mert félek, hogy egyesek sorsára jutok és nem akarom a további életemet ettől nagyobb nyomorban tölteni. - Tudod, álmomban láttam, ahogy boldogan játszol egy csodaszép ház udvarában. - Mosolygós arca mindennél többet jelentett számomra.
Másnap Baby valóban családra és otthonra lelt. Egy kedves fiatal pár jött el, majd szinte azonnal, céltudatosan őérte léptek oda. Olyan jó volt látni a boldogságot mindannyiuk arcán. Irigykedtem. Valóban irigykedtem. Nem sajnáltam a kislánytól mindezt, de jól esett volna, ha velem is így törődne valaki. Ha engem is ilyen boldogsággal vinnének el. Csak megdermedten néztem őket ameddig ki nem mentek a szobából. Baby még hátrafordult, hálás tekintettel integetett nekem. Őszintén kívántam akkor, hogy örökké boldog legyen. Hátha ez is beválik, mint az álmom, amit láttam.


Sosem tulajdonítottam nagyobb figyelmet annak, hogy miért van ez a sok deja vú érzés, miért válhatnak valóra egyes álmaim. Mindig csak azt gondoltam, áh, pechem volt, ez bejött most, semmi extra. Egészen addig, amíg a furcsa kinézetű, köpenyes nő el nem jött hozzám. Nem értettem, ki lehet az aki engem meg akar látogatni. Kifejezetten engem. Pontosan ezért voltam olyan izgatott, mint még soha. A szobámban ücsörögtem, a szívem egyre hevesebben vert ahogy az óramutatót kémleltem. Pontosan, amikor kettőt ütött az óra, akkor jelent ott meg, az ajtómban én pedig meglepetten néztem végig rajta. Kicsit talán meg is rémültem, hiszen nem számítottam semmi hasonlóra, de mivel nem vagyok az az ítélkezős fajta, így hagytam, hogy elmondja miért is jött.
- Ms. Jenkins. Ön felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskolába. Lehet, hogy eddig nem vette észre, de az is lehet, hogy már jelentkeztek furcsaságok az életében... nem igaz? Az a sok véletlen, nem véletlen. - Nyújtotta át nekem A levelet, amit szinte azonnal és egy jókora értetlenkedéssel az arcomon bontottam ki, majd olvastam el. Szerintem látta rajtam, hogy azt gondolom, hogy ez most valami vicc? Vagy bolondnak néz? Ám ahogy rezzenéstelen arccal folytatta tovább, én elhittem. Mindent elhittem neki. - Az iskola lesz majd az új otthona. A Roxfort támogatja az olyan diákokat, mint Ön, így nem kell aggódnia, minden szükséges felszerelést meg fog tudni vásárolni. Viszont arra kérem, hogy lassan szedje össze a holmiját és jöjjön velem, adok egy kis időt, hogy elbúcsúzzon. - Tátott szájjal hallgattam végig minden szavát. Ahogy kilépett az ajtón megfordult a fejemben, hogy többé már nem jön vissza. Az is, hogy nem megyek el vele, hiszen mi van, ha nem tiszták a szándékai? Sok - sok dolog eszembe ötlött, egészen addig, még fel nem villant az álom, amit láttam az utóbbi néhány hétben, több alkalommal is. Csak villanások, egy tóról és furcsa csónakokról, egy óriási kastélyról, egy vörös oroszlánról... talán ez lehet az én kiutam ebből a nyomorból?
Rögtön összeszedtem azt a pár dolgot, amit a saját holmimnak mondanék, majd a kis hátitáskával a hátamon léptem be a társalgóba, ahol elköszöntem mindenkitől, akivel jó viszonyt ápoltam. Kevesen voltak és eddig azt hittem, mindig mi leszünk majd egymásnak a család... de ezek után teljesen mást éreztem. Végre elszabadulhatok, végre láthatom a világot. Szabadabban élhetek. Igaz, még nem tudtam sok mindent erről a helyről, de ezekben reménykedtem.


Milliónyi kérdésem lett volna, de a szigorú boszorkány nem igazán szólt hozzám az út folyamán, így én sem akartam zargatni a kérdéseimmel. Az első utunk egy Abszol út nevezetű helyre vezetett, ahol csak ámultam és bámultam és ekkor tudatosult bennem valójában, hogy tényleg nem egy tréfa ez a dolog, hanem valóság. Minden szükséges felszerelést megvettem, csupán a pálcára vártam még az üzlet előtt. Amikor egy velem egykorú szőke kisfiú boldogsággal az arcán, első pálcájának dobozával kezében lépett ki Ollivander üzletéből, mosolyra húzódott az ajkam.
Ollivander varázspálca üzletébe csodálatos fa illatok köröztek. A gyenge fényt elnyelték a sötét falak, a kinti világosság után viszont igen jólesett ez a környezet. Tekintetem mohón pillantott egyik irányból a másikba. Az ajtó becsukása után, a szegélyen lévő harangocska jelezte, új vásárló érkezett. A férfi létrája mögül pillantott ki rám.
- Á, üdvözlöm, Ms...? - Kereste a szavakat, de nem igazán találta, így kicsit zavarban, kicsit szégyenlősen, de megszólaltam.
- Jenkins. Hope Jenkins. - Bizonytalanul ácsorogtam ott és álltam egyik lábamról a másikra. Mondjuk ki: izgulok. Vajon jó lesz a pálca, amit nekem ad? Hogyan működik mindez? Én választhatom ki? Nem tudom... és nem merek rákérdezni sem.
- Nos, lássuk csak, lássuk... először, próbáljuk meg ezt! - Elmagyarázta, mogyorófa pálca volt. Ugyan nem ismert engem, csak első ránézésre igyekezett megítélni ám azokat sokkal könnyebb volt, kik családja már évtizedek, évszázadok óta járják az Abszol útat. Nem aggódtam, hisz magam is igen kedvelem a kihívásokat. Ám ez a pálca nem lett szerencsés, ahogy az ajtó felett lévő csengettyű sem.
- Elnézést. - Szabadkoztam elvörösödve. De őt nem érdekelte. Úgy tűnt, már hozzászokott ezekhez a dolgokhoz. Vajon ez mindig így történhet? Aztán megállt. Csendben, még a levegő is vibrált, és az apró kattogó zajt könnyen észre lehetett venni. Ő megkereste a hang forrását, én pedig türelmesen, ám mégis izgatottan nyújtogattam nyakam egyik oldalról a másikra. A pálca doboza vadul mozgott kezei között, tekintete szinte csillogott, akár csak az enyém.
- Jenkins kisasszony, ez a pálca ezüsthársból készült. A XIX. században nagyon sok kétely és galiba volt körülöttük, hamisították őket... de ez egy igazi ezüsthárs pálca. Tudja mit mondanak? Hogy látnokokat és legilimentorokat választ magának. - Sejtelmesen elmosolyodik miközben én tátott szájjal figyelem minden mozdulatát. - Nagy jövő vár magácskára. Csak tessék, csak tessék, lendítsd meg bátran! -  boldogság kiült az arcomra, amint a pálca a kezembe kerül, én pedig intettem egy aprót és a párkányon lévő por, lepkecsapatként röppent fel a szobába, körbejárva minket boldogan és végül a nyitott ablakon eltűnve. Olyan boldogság töltött el mint talán még soha. Azóta is emlékszem a férfi szavaira. Bátorításul szolgál minden alkalommal, amikor a pálcám a kezembe kerül.


Nem hittem a szememnek amikor elsőként egy csapat gyermekkel megpillantottuk az iskolát, ami az elkövetkező hét évben otthonunkká válik. A szívem talán még néhány pillanatra meg is állt, hiszen levegőt sem vettem, annyira elmerültem a nagy szépségben. A hold fénye világította meg az utunkat, de szinte egyik pillanatról a másikra kerültünk át az iskola folyosóira. Ódon, régi kőlépcsők vezettek fel a teremig, ahol a beosztási ceremónia várt ránk. Minden izgatottan nyüzsgött, szóbeszédeket is lehetett hallani egy bizonyos Teszlek Süvegről és a tanári karról. Ahogy bevezettek minket a terembe, ott rengeteg diák ült az asztaloknál, különböző zászlós címerek alatt. Ekkor láttam meg a vörös oroszlánt, amit hetekkel ezelőtt az álmomban is. Elmosolyodtam sejtelmesen. Nem szóltam semmit, nem tettem semmit. Csak nyugodtan és bizakodva álltam ki oda, majd amikor a nevemet mondták, felültem a székre, és a Teszlek Süveg szinte pillanatok alatt döntött a sorsomról: Griffendél!!
A mai napig emlékszem az akkor feltörő tapsviharra, majd a boldog üdvözlésekre, amit a háztársaimtól kaptam. Szinte azonnal összebarátkoztam néhány velem egykorúval és szinte először ettem rendes, tápláló ételt.
Azóta eltelt öt év. Rengeteg minden történt velem, sok mindent megtanultam és a Roxfort vált az igazi otthonommá. A család téma egyre érzékenyebben érint viszont és az álmaim is kezdenek sokkal gyakoribbak, sokkal fokozottabbak lenni. Ezért is döntöttem úgy, hogy belevágok és elkezdek kutatni az igazi felmenőim után. Nem tudom, hogy sikerrel járok e, hogy esetleg valamit találok e, de meg kell próbálnom, mert ha nem teszem, akkor ez a szorító érzés, talán sosem fog elmúlni.

Körülbelül 160 cm magas lehetek, igen vékonyka, de amióta a Roxfort az otthonom, legalább tápláló ételeket veszek magamhoz. Gyengécskének nem mondanám magam, az élet megtette a magáét, valahonnan elvett, valahová pedig többet adott. Hajam színe vörös - nem, nem vagyok Weasley! - szemem pedig kék. Ruháim megviseltek, kinyúltak, néhol szakadtak is. Nincs pénzem amiből újakat tudnék venni. Egyedül az iskolai egyenruhám az, amit az évek során megvigyáztam és még mindig olyan, mintha új lenne. Fiús lányként szinte sosem sminkelem magam, kiegészítőket is igen ritkán hordok, hacsak a gördeszkám nem számít annak. Egyébként nem vagyok csúnya, és ugyan a többi hozzám hasonló korú lányhoz hasonlítva magam, még nem nőnek a domborulataim sem, ez engem valahogy egyáltalán nem hat meg.