Primrose Jackson

Azt hiszem én vagyok a család kicsi ernyős sármája, rejtve a világ szőrnyűségétől, óvó fák árnyékában nőttem fel, ebből adódóan mindig szeretetteljes és nyitott vagyok az emberek felé. Nagyapától becsületet és szerénységet tanultam, hogy legyek mindig őszinte, és akkor nem lesz olyan pillanat az életemben, ami miatt szégyenkeznem kellene. Mindig egyem meg, amit elém tesznek, mert talán legközelebb nem lesz ennyi sem, és becsüljem meg mindazt, amim van.
Nagymamától kedvességet és bájt tanultam, hogy a legnehezebb időkben is képesnek kell lenni egyenes háttal állni és mosolyogni. Mindegy, hogy gazdag vagy szegény, az embereket belső tulajdonságaik alapján kell megítélni, és a százszor hordott ruhának is lehet virágos rét illata. Ha valaki elesik, fel kell segíteni, és az ölelésnek varázslatos gyógyító ereje van.
Cissytől kitartást és tudásvágyat tanultam, hogy bármennyit veszítsen is az ember, nem szabad feladni, hogy a vesztesnek vélt helyzetekből lehet fordítani. Amikor valami olyasmivel kerülök szembe, ami lehetetlennek tűnik, tudom, hogy nem kell meghátrálnom, mert ő se teszi sosem. Megtanultam bánni a pénzzel, hogyan osszak be minden centet, és ha anya kér, sose lássa, honnan veszem elő.
Anyától önállóságot tanultam, hogy az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit megszerez magának. Bár nem leszek képes sose átgázolni másokon a céljaim elérése érdekében, voltak pillanatok, amikor boldognak tűnt. Miatta szeretem a cukormázas reggeli pelyhet, aminek szivárvány alakja van, és a tejszínhabot a kakaón.
Apától egyenességet tanultam, hogy bármiről legyen szó, azt tisztán és érthetően közöljem, köntörfalazás nélkül. A hazugságok körülvesznek, de nem szabad a részükké válni, előbb vagy utóbb úgyis átlátnak majd rajta, az ő esetében általában előbb. Már kiskoromban sem szépített semmit, néha nyersebb, mint én vagyok, de a szókincsem egy részét tagadhatatlanul tőle vettem át, és nem éppen a szalonképesebb kifejezéseket.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas rét, messze vidéken a legnagyobb. Ha az ember megállt az egyik végén, el se látott a másikig. Olyan hatalmas volt, hogy képtelenség lett volna felszántani, de erre senki se vetemedett volna, mert a világ legtarkább, legillatosabb virágai hajlongtak a hűs szélben. A nap minden sugara cirógatta a színes szirmokat, az eső gyöngéd cseppjei táplálták, hogy minél szebbre, minél nagyobbra nőjenek.
Egy este a Hold sápadt fénye alatt aludtak a virágok, csöndes békességben álmodtak arról, hogy a legszebb virágokat hozzák majd másnak. Egy kis virág azonban nem aludt, szirmait az ég felé nyújtva próbált mind magasabbra nőni, de a Hold sugarai nem adtak annyi meleget, így dideregni kezdett. Ha olyan lett volna, mint a többiek, engedelmesen összezárja szirmait, és inkább elalszik, ő azonban egy bátor kisvirág volt, aki messzebb akart érni, mint bármelyik másik, szebb lenni, mint az összes többi.
A csillagok sose láttak még ilyet, amikor az égen járnak, a virágok alszanak, csak a szél ringatja őket, hisz ő sosem pihen. Csodálva figyelték a hatalmas szirmokat, a ciklámen minden árnyalata futott rajtuk, ragyogóan, még a kevés fény mellett is tündöklőnek tűnt. Az egyik csillag egészen az ég széléig merészkedett, annyira lenyűgözte a látvány, és nem vette észre, hogy egy kevés csillagpor hullik le róla, egyenesen a rét egyetlen éber lakójára.
A kisvirág úgy meglepődött, hogy ijedtében szorosan összezárta a szirmait, de csak úgy csiklandozta belülről a csillagpor, még se mert kinyílni. A hajnali harmattal ébredtek a többiek, a kisvirág viszont addig nem bontott szirmot, míg a nap az ég közepére nem ért. Ahogy kipattantak a selymes takarók, a porzók között egy apró szempár pislogott ki. Az apró szempárhoz tartozott két apró kéz, két apró láb, egy kicsike test, arc, és csillagszín haj. Pufók egy jószág volt, de a többi virág elragadónak talála, viszont a kisvirágnak fogalma se volt róla, mi lehet ez, és mit keres rajta, mit kellene vele kezdenie.
Felnézett a Napra, aki hatalmas volt, meleg fénye ragyogó, de még ő se tudta, miként került a kisvirághoz a csillagszín pislák. Körülnézett a hatalmas réten, azonban egyetlen másik ilyesféle lényt se látott széles-e vidéken. A kisvirág nem tudta, mit kellene tennie, de aztán eszébe jutott, hogy kismag korában egy öreg fűzfa tövében növekedett. Több se kellett neki, felhúzta a gyökereit, és elindult a rét csodálkozó virágai között, hogy beszéljen az öreg fűzzel.
“Ki látott már ilyet, egy sétáló virág?” szólták meg a többiek, de nem foglalkozott velük. Szirmai között csendesen kapaszkodott a csillagszín pislák, nem sírt, nem tiltakozott. A kisvirág hosszasan menetelt, két egész nap sétált, keresztül a hatalmas réten, már nem is látta, hol nyílt eddig, míg nem feltűnt a hatalmas fűzfa. Terebélyes ágairól hosszú, kecses levelek lógtak, körülölelve a fát.
”Bölcs fűzfa, szirmaim közt bújik egy csillagszín pislák, mondd mit kellene tennem most?” Kérdezte a kisvirág kimerülten.
”Vigyázz törékeny testére, hatalmas fény lakik benne.” Felelte szelíden a fűzfa, miközben szemügyre vette az apró lényt a virág szirmai között.
A kisvirág nagyokat pislogott, nem erre a válaszra számított, nem tudta, hogyan kellene vigyáznia bárkire, főleg egy ilyen kicsi lényre. A nap felé nézett, ami még itt is meleg fénnyel cirógatta, hívogatta, hogy minél nagyobbra nőjön, hogy ragyogjon. De mégis hogy lehetne erre képes, ha közben a csillagszín pislákot kell óvnia?
”Fűzfa, az én kicsike szirmaim között nem lenne akkora biztonságban ez a csillagszín pislák, mint a te hatalmas ágaid között. Engem megcibál a könnyű szellő, te a vad viharnak sem hajolsz meg. Itt hagyhatnám neked?” Kérlelte óvatos hangon.
A fúzfa elgondolkozott, majd előre nyúlt kecses ágaival, hogy megsimogassa a kisvirágot, és elvegye a csillagszín pislákot. Gyöngéden tartotta leveleivel, óvva a nap erős sugarától, és a szél hűvösétől, az apró lény pedig csilingelő kacajjal ajándékozta meg, ami betöltötte a hatalmas rét egészét…


- Prim! - Éreztem a kéz érintését a vállamon, így felpillantottam a Foster nővér ismerős arcára. - Szerintem már percek óta alszanak, nem kell tovább olvasnod. - Suttogta. És valóban, az ágyakban fekvők szemei csukva voltak, légzésük egyenletes, észre se vettem, annyira belemerültem a történetbe. - Menj nyugodtan haza, nem jár plusz pont, ha túlórázol!
Felmosolyogtam rá, bólintottam, és csendesen felálltam. Tudtam, hogy nem csipkelődésnek szánja, csupán túl sokat találkoztunk az utóbbi huszonnégy órában, és ilyenkor mindig megjegyzéseket tett. Még nem voltam az osztály teljes értékű tagja, csak egy rezidens, aki igyekezett, egyesek szerint túlzottan is, azonban meggyőződés és elszántság nélkül nem láttam értelmét, hogy ezt a szakmát gyakoroljam.
Nem siettem az öltözőben, az utcai ruha olyan idegennek tetszett a köpeny helyett, mintha nem az lenne az általános viseletem. Mélyet sóhajtottam, minden valószínűséggel az átállás hatott rám így, eddig nem igazán viselt meg, ha hosszú ideig is dolgoztam. Vagy a tudat, hogy lassan itt az ideje a patológia gyakorlatnak is? Ez utóbbinál nem az rémisztett meg, hogy egy holttesttel kell majd dolgoznom, Cissy mellett számtalan történetet hallottam, nem rémítettek meg a testek, vagy a halál. Az volt az ijesztő, hogy ehhez a Minisztériumba kell majd mennem, és ha ott járok, tudom, hogy képtelen leszek megállni, hogy ne keressem fel apát.
Vajon mit fog szólni? Cissy mindig örül, ha találkozunk az otthonon kívül, sose kellett attól tartanom, hogy a látogatásom zavarja, vagy kínosan érinti, de apa… apa nagyon más eset. Szerettem volna, ha tudja, már nem vagyok kislány, nem kell óvnia, és kerülnie. Mármint ettől még nem kell hozzánk költöznie, akkor biztosan kinyírnák egymást Cissyvel, én igazából nem tudtam volna megmondani, mit szerettem volna. Beköszönni neki nyugodt szívvel. Ennyi bőven elég lehet, nem? Nekem elég lenne.

Kifejezetten apró termetű vagyok, a 160 centit se érem el, de ez sose zavart. Igyekszem megnyugtatóan mosolyogni mindenkire, mert a munkám során fontos, hogy számíthassanak rám. A hajam hosszú, lágy hullámokkal, de legtöbbször felkötve hordom, amíg dolgozom. A barna legkülönbözőbb árnyalataiban pompázik, attól függően, miként esik rá a fény. A szemeim égszínkékek, kíváncsi csillogásukat minden valószínűséggel apától örököltem. Az anyai ági örökségem némi véla vér, amit előfordul, hogy akaratlanul használok, ha el szeretnék érni valamit. Ruházat terén szeretem az élénk színeket, a kellemes esésű anyagokat, kényelmes cipőket, és a virágmintát. Távolra nem látok tökéletesen, ezért ha valami fontosat kell csinálnom, akkor szemüveget hordok.