Ha a majdnem csajod közli veled, hogy tulajdonképpen érthetetlen számára, miért is szeretett valaha, az kifejezetten szar érzés. Aztán amikor később a majdnem csajod aurortársa megjelenik a lakásodon és péppé ver valami totálisan szerepidegen lovagiasságtól fűtve, na, az még szarabb érzés. Egy nálam bölcsebb ember valószínűleg nem abban lelte volna nyomorúságos élete minden szórakozását, hogy tovább hergeli az amúgy is kibaszott dühös Lionel Weasley-t, de én ezt tettem. Ő ütött és rúgott, én pofáztam, mindketten másban remekeltünk mindig is, ugye, ahogy ez az idilli életkép is mutatta. Két-három bordám bánta, az orrom és... hát még sok minden, de amikor az ember képe már kezd egy szilvára emlékeztetni és alig van eszméleténél, akkor elfelejti számolni, hogy hova és mekkorát kapott. De megérte, őszintén megérte felkúrni Weasley agyát, legalább ennyi elégtételt kaptam. Mikor Weasley elkotródott, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy segítséget kéne szereznem, majd az is, hogy nem fogok kapni. A macskáim aligha tudtak betámogatni egy kórházba, és mégis ki maradt? Ha nem lettem volna már megint beállva - bár ez mostanság állandósult állapot volt, reggelente nem a tejbe borított akciós Cheerios-utánzathoz kerestem kanalat, hanem csak egy jó vénát a karomon - valószínűleg egészen kétségbe estem volna, hogy itt fogok megdögleni a konyhapadlón kiterülve és Kormiék megesznek a halálom után. Aztán megjelent Eddie Harvey, egy nagy kupac ezeréves bájitaltannal foglalkozó könyvvel a kezében, hogy öt perccel később vagy éppen öt órával, azt nem tudtam megmondani. A körvonalai elmosódtak, nem jutott el hozzám az összes szó, amit hozzám intézett, de a lényeg igen. A helyzetre való tekintettel emberfeletti teljesítmény volt tőlem, amikor nagyon határozottan kijelentettem, hogy a nagy lófaszt fog a Mungóba vinni. Nem voltam hajlandó oda menni, nem, amikor a nővérem bármikor szembe jöhetett. Végül abba már beleegyeztem, hogy elvonszoljon egy mugli kórházba. Így kötöttem ki a hajnali órákban egy londoni kórház baszott büdös folyosóján, a sürgősségin, majd egy hasonlóan fertőtlenítőszagú szobában, mindössze Eddie és egy doktornő társaságában. - Igen, igen, jól látja, doktornő, mi bántalmazó, meleg kapcsolatban élünk. Mindig ez lesz a vége, ha vitatkozunk, de hát tudja milyen ez, az ember mindent elnéz annak, akit igazán szeret - jelentettem ki, szándékaim szerint komolyan a nő szemébe bámulva, majd Eddie-re pillantva, de ez nyilván nehezen kivitelezhető feladat volt kék-zöldre dagadt fejjel, amikor alig láttam valamit. Biztos voltam benne, hogy ha nem dolgozott volna az anyag, amit még Weasley érkezése előtt toltam, kellemesen tompítva az így is erős fájdalmakat, most nem lettem volna ennyire vicces kedvemben. De nehéz bármiért is aggódni, ha az ember a felhők felett lebeg, még az olyan álszent picsák sem számítanak ilyenkor, mint Ada (hogy én mennyire gyűlöltem azt az önző kurvát, te jó Merlin...).
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Azt kell mondjam: az éjszakai műszaknak és a sürgősségi osztálynak is megvannak a maga szépségei és persze árnyoldalai is. Szerettem a pörgést és a különleges eseteket, ahogy szerettem azt is, hogy itt segíthettem. Tényleg segíthette. Azt csinálhattam amire vágyta, amiért annyit tanultam. Még ha nem is a varázslók között, de igazán hasznosnak éreztem magam. Ellenben nem szerettem hogy a nevéből adódóan mindenkit el kellett látnunk, mert így akadtak nehéz esetek, jobban mondva: nehéz páciensek.Ugyan csak heti három napot dolgoztam a mugliknál, azt is éjszaka és hétvégén, mégis úgy éreztem, hogy egy teljes könyvet tudnék írni a betegtípusokból, mert akadt egy pár. Az orvos tagadó, a vallásos és a vicceskedő, csak hogy párat említsek. És persze a drogos. Nem volt velük bajom, de ők egy külön kategóriát képviseltek, lévén minden megszólalásuk olyan volt, mint egy keresztrejtvény a napilapok utolsó oldalán. Hosszú és fárasztó. Most pedig hajnali három múlott, én pedig pont egy ilyen esettel állok szemben. Vagyis… valami ilyesmivel. A férfi sérüléseit elnézve valaki jól helybenhagyta, ha tippelnem kéne a dílerét mondanám, a legtöbbször ők voltak a felelősök az ilyenekért. Ők és a verőemberek, ha pontosabbak akarunk. Mert az asztalon fekvő férfit nem valami rozoga, évek óta heroinon függő csontkollekció intézte el. A monológjára megengedek magamnak egy sóhajt, minden jel arra utal, hogy kevertük a vicceskedőt a drogfüggővel. Igen kellemetlen kombináció lenne, ha ránézésre nem tűnne egyértelműnek hogy mi, illetve mik a problémák. - Értem, Mr… Ollivander? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben leolvasom a kartonon feltüntetett családnevet. Kérdezhetnék is, de feleslegesnek ítélem. Noha ismerősen cseng a név és azt is tudom, hogy honnan, nem kerítek neki nagy feneket. Egyelőre, amíg nincs más intő jel, nem. Ülhet velem szemben egy kvibli varázstalan leszármazottja is, aki már semmit sem tud a mágikus világról. Jobb az óvatosság, hiába vagyok közel a MACUSA vezetéséhez, még vérfarkas vagyok, könnyű, túl könnyű megütni a bokám. A szavainak nem sok hitelt adok, de azért egy pillanatra a kísérőjére pillantok. Nem is maga a férfi - esetleg a kapcsolatuk mibenléte -, hanem inkább a keze érdekel. Véres ugyan - hiszen ő hozta be a barátját -, de nem sebes, ahogy horzsolásokat sem vélek felfedezni rajta. Nem ő volt. Aki ezt tette, ha nem is komolyan, de minimálisan maga is meg kellett sérüljön. - Kérem, vegye… vegyék le a pulóverét, aztán feküdjön le - pillantok férfiakra, miközben a vizsgáló asztal végére helyezem a kezemben lévő felvételilapot, majd melléjük lépek segíteni. A sérült egyik karjára így is vigyázni kellett, furcsa pózban áll, a csonttörésben biztos vagyok - bárki az lenne -, csak abban nem, hogy műteni is kell-e, ahhoz pedig elengedhetetlen egy röntgen, de mielőtt elküldeném arra - és egy MRI-re a feje miatt, meg egy hasi ultrahangra a biztonság kedvéért - mindenképpen meg akarom nézni a bordáit is. Ahogy azonban lekerül a felső egyik döbbenetből a másikba esem. A férfi mellkasán harapás és karmolás nyomok sejlenek fel. Régiek és újabbak is. Ismerősek. Túl ismerősek. Minden nap látok ilyeneket a saját karomon és hátamon, emlékül abból az éjszakából. Nem hagyom a képeket megjelenni, inkább megrázom a fejem. A munkámra koncentrálok, óvatosan megtapogatom a férfi mellkasát. Három borda biztosan törött, egy pedig repedhetett. Nem hiszek a véletlenekben. - Mindjárt csinálunk egy MRI-t, két röntgent utána pedig egy hasi ultrahangot, ha szerencséje van csak gipszelni kell, műteni nem. Mielőtt idehívnám a nővért, legyenek szívesek válaszoljanak meg egy kérdést, persze csak ha nem vagyok túl indiszkrét - sandítok hátra. Igen, becsuktam az ajtót. - Mit csinálnak itt, ahelyett, hogy Szent Mungoba mentek volna, ahol ez maximum egy órát nem pedig heteket vesz igénybe? Nem logikus - fonom össze a karjaim magam előtt. Nem követelek, ahogy nem is ítélek el senkit - még a drogozás miatt sem, tulajdonképpen nem az én dolgom -, egyszerűen csak rettenetesen érdekel miért egy mugli kórházban szerencsétlenkedik két varázsló hajnali háromkor.
Nehezemre esett eldönteni, hogy a legnagyobb szerencse vagy éppen a legnagyobb botlás volt-e az, hogy akkor jelentem meg Bertie lakásán, amikor. Eleinte mindig bejelentettem magam, aztán idővel megszoktam, hogy mellette teljesen mindegy volt, mert annyira kiszámíthatatlan volt az élete, hogy azt akkor sem tudtam volna követni, ha egész életemben mellette élek és ezen növök fel. Szóval abbahagytam a bejelentkezést, mindig csak megjelentem, leraktam, amit hoztam neki (ezek általában bájitalkönyvek voltak) és egy odafirkantott megjegyzés után le is léptem. A mai napot is így terveztem, bármiféle egyéb elfoglaltság nélkül, az akadt otthon elég, de Ollivander most is keresztbe törte a terveimet. Hosszú másodpercekig álltam a konyha előtt, nem tudva, hogy él még vagy sem, és ha nem, akkor mi lenne itt a helyes lépés. Erősen morfondíroztam rajta, hogy egyszerűen kihátrálok innen és úgy teszek, mintha soha életemben nem jártam volna itt. Egy vérfarkast találni egy szemmel láthatóan péppé vert, mindenhol is vérző, kék-zöld varázsló mellett nem kecsegtet túl sok jóval. De kedves voltam, egyrészt mert szükségem volt Ollivanderre a bájitalhoz, másrészt pedig ha nem is akartam elismerni, attól még megkedveltem a munkánk során és nem szívesen hagytam volna a padlón a kukacoknak. Még életben volt, bár nem sokat fogott fel abból, amit mondtam neki vagy kérdeztem, annyit bírt kinyögni az ajánlatomra, hogy nem akar a Szent Mungoba menni. Merlinre, ha létezik még egy olyan ostoba teremtés, amilyen ő tud lenni, akkor csak sajnálni tudom azt a szerencsétlen flótást, aki hozzám hasonlóan megnyerte őt magának. De nem vitatkoztam, láthatólag nem kapott semmiféle átkot, csak egy jó alapos verést, amiért bizonyára nagyon megküzdött, úgyhogy csak elvonszoltam magammal egy mugli kórházba. A semminél az is több, pláne így, az éjszaka közepén. Ez egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg annyira jól nem lett, hogy kinyissa a száját. - Ne hallgasson rá, doktornő, kicsit beverték a fejét -válaszoltam, a hangomból biztosan érezni lehetett, mennyire elegem volt már most belőle és az arcomról azt is leolvashatta bárki, hogy lassan kezdtem azt kívánni, bárcsak tényleg én lettem volna, aki ilyen állapotba juttatta Bertie-t. Nem nagyon foglalkoztam azzal, amit az orvos művelt vele. Értettem némileg az ilyen feladatokhoz, bár azok általában leszűkültek a saját és a kölykeim sérüléseire, amik sosem voltak ennyire brutálisak. A doktornő is biztosan okkal kapta ki magának ezt a megnevezést, érthette, amit csinál, így nem akartam figyelni minden mozdulatát. A tekintetem egy pillanatra megakadt a sérülések nyomain és elgondolkodtam rajta, hogy vajon Bertie bármikor is tudatában volt-e annak, hogy mekkora fába vágja a fejszéjét azzal, hogy egy vérfarkast próbál megszelídíteni. Ha igen, akkor nagyon kevésre becsülhette a saját életét, hogy egyáltalán nem rendítette meg a sok kockázat. Aztán a doktornó kiszakított a gondolataim közül. Azt hiszem, egy másodperc alatt kifutott a vér az arcomból és a szokásosnál is sápadtabbnak tűnhettem. - Elnézést, doktornő, de ötletem sincsen, miről beszél. -Nem tudtam, kivel állok szemben és egyáltalán nem állt szándékomban kiteregetni neki a szennyesünket. Akár boszorkányégető is lehetett, és akárhogy is alakult a mai nap, azért szerettem volna hazamenni a falkámhoz egy máglya helyett.
Nem ez volt az első alkalom, hogy hajnalok hajnalán egy kórházban ültem, olyan állapotban, amilyenben bármilyen épeszű ember összeszarta volna magát az aggodalomtól... vagy a fájdalomtól, részletkérdés. Ha kellően szar arcokkal töltöd az idődet és mellé képtelen vagy befogni a pofádat, gyakran megesik, hogy összevernek, emiatt sokszor vártam már türelmesen a soromat medimágusok és mugli orvosok körében. Túl voltam már pár túladagoláson is, nem meglepő módon, és cipeltem már be másokat is öntudatlanul, szintén nem meglepő módon. Az orvosokat ettől függetlenül nem kedveltem és nem tudtam megszokni, talán a nővérem ridegsége volt az oka, talán az, hogy a többségük nem bánt túl kedvesen a magamfajtákkal - bár amennyit szidta az átlagember is az egészségügyet, valószínűleg a normális páciensekkel is gyakran úgy beszéltek, mint a kutyával. Persze az is lehetséges, hogy ez csak természetes emberi ösztön volt, néhány bizarr fétistől eltekintve a többség nem rajongott, ha fehér köpenyes idegenek matattak rajta vagy benne. A tűkkel legalább barátságos viszonyt ápoltam. Nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget, hogy fennakadt a családnevemen - már ha egyáltalán jól érzékeltem a pillanatnyi megtorpanást, nehéz volt most bármire is koncentrálni. A varázsvilágban mindenki ismerte az Ollivander nevet és nem éppen egy olyan arcot társítottak hozzá, mint az enyém. A muglik egyszerűen csak furcsának találták a hangzását, elkönyveltek külföldinek. Ha nem egy mugli kórházban lettünk volna, most valószínűleg elsütöttem volna egy öniróniától csöpögő varázspálcás poént, de jelen állapotomban is fel tudtam mérni, hogy annak most nincs itt a helye. Vagy csak túl fáradt voltam hozzá, hogy egy értelmetlen viccre pazaroljam a kevéske energiámat. Önelégülten hallgattam Eddie magyarázkodását. Tudtam, hogy haragudni fog és valószínűleg zavarba is ejti majd a kitalált kis történetem, de minden bizonnyal már hozzászokott, mert nem váltott ki belőle túl heves reakciót a fiktív bántalmazó kapcsolatunk. Nem ellenkeztem, amikor lekerült rólam a pulóver, egyedül nem is sikerült volna megoldanom, hiszen az egyik karomat képtelen voltam mozgatni. Fájt még az is, ahogy a ruha kibolyhosodott anyaga a bőrömhöz ért, de csendben tűrtem. Tapasztaltam már ennél rosszabbat is. Tudtam, hogy szarul néztem ki. Mármint ez nem önbizalomhiányos önostorozásom egyik etapja volt, amikor szomorúan megállapítottam, hogy a kurva genetika kibaszott velem és nem lettem sem Gilderoy Lockhart, sem Brad Pitt. Ezt már elsős kissrácként elfogadtam, amikor rájöttem, hogy anyámon kívül senki sem tart a "leghelyesebb kis lurkónak a világon" (azért köszi, anyu, kár, hogy már nem beszélünk). Azt fogadtam el teljes lelki nyugalommal az utóbbi hónapokban, hogy az Eddie-vel való kísérletezgetésünknek örökké viselni fogom a nyomait. Nem nézegettem szívesen a tükörben, Ada is szóvá tette már, hogy ritka fosul néztek ki a hegek, de hát mi a faszt kellett volna kezdenem vele? Eszembe sem jutott emiatt feladni, ez már a kezdetektől fogva benne volt a pakliban. Bőven elfért néhány farkaskarmolás és farkasharapás a karomon húzódó hegek és színes véraláfutások között, amiknek sosem volt idejük eltűnni, mert mindig jött egy újabb tűszúrás és annak a nyoma. Csak hellyel-közzel figyeltem a doktornő szavaira, igazából nem érdekelt, mit akar tenni velem. Feltételeztem róla a szakértelmet, eddig kifejezetten normálisan bánt velem és amúgy is... tényleg nem érdekelt. - Csináljon amit akar, csak ne adjon semmi opioidot, nekem azt nem szabad. A többi nem számít. - Ha nem szúrt volna újra és újra a bordáim közé az az embertelen fájdalom, valószínűleg elöntött volna a büszkeség, amiért volt annyi önuralmam és lélekjelenlétem, hogy ezt a mondatot sikerült kimondanom. Nem tudtam sokat a mugli gyógyászatról néhány drogként is kelendő gyógyszer átfogó ismeretén kívül, fogalmam sem volt róla, mit akar tenni ez az orvos, mivel akar mérgezni. Alapvetően nem is érdekelt volna, de egykori heroinfüggőként éppen elég lett volna egy orvosi céllal adott opiát és tudtam, hogy innen az első utam a Zsebpiszok köz egyik díleréhez vezetett volna néhány gramm hernyóért - az már más kérdés, hogy egyáltalán egy fikarcnyit is jobb volt-e, amit most toltam vagy csak ragaszkodtam a szánalmas kis sikeremhez, hogy de legalább az nem heroin. A Szent Mungó említése rántott ki a gondolataim közül. Eddie rögtön adta a hülyét, és bár nem voltam a helyzet magaslatán, abszolút támogattam a tervét. - Mi a tököm az a Szent Mungó? - kérdeztem vissza.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
- Ne aggódjon, nem tisztem megítélni magukat az alapján, hogy kivel és milyen módon vannak párkapcsolatban. Egészen addig, amíg az nem tartozik a beteg állapotához - vonom meg a vállam, jelezve: nekem tényleg nem kell magyarázkodnia. Ha együtt voltak rendben volt, ha nem, az is. Noha elég magas tétekben fogadtam volna, hogy Mr. Ollivander viccelődik vagy félrebeszél, esetleg vegyíti a kettőt. A páciensem kérésére akaratlanul is a magasba szalad a szemöldököm, az állapotát és a már-már elrongyolódásig lőtt, szinte használhatatlan vénáit elnézve több drog lehetett a szervezetében, mint vér, mégsem kért opiátot. Mintha… mintha ez változtatna bármin is. Nem értem, tényleg nem értem, hogy miért ez a kérés, legalább olyan értelmetlen, mint az, hogy itt állnak, a helyett, hogy a Szent Mungóban várakoznának. Furcsa fazonok voltak, afelől már szemernyi kétségem sem akadt. - Ahogy kívánja, noha el kell mondjam: semmi ilyesmit nem terveztem adni magának, legalábbis egyelőre biztosan. Amíg nincs átfogó képem arról, hogy pontosan mennyire is súlyosak a sérülései - mondom, miközben óvatosan végigtapogatom a hasfalát, apró nyomásokkal kísérve. Láthatóan itt nem érez fájdalmat és nem is keményedik. Úgy néz ki bárkiben is hisz, mellette volt, nincs sem máj, sem pedig lép repedése. Hogy hibázom-e, amikor rákérdezel a varázsló kórházra? Lehet, de nem tudom és tulajdonképpen nem is akarom visszavonni, főleg azért, mert a reakcióik elárulják őket. Noha nem vagyok sem pszichológus, sem pedig viselkedéselemző, azért két félévnyi pszichológiai alapismeretek után még én is észreveszem az alapvető jeleket. Mint a zavar és elsápadás. Nyilván a boszorkány nem számít ilyen kérdésre egy mugli kórházban, de… mi értelme tagadni? Ha bántani akarnám őket, akkor nem nyíltan, hanem kerülőúton, mindenféle ravasz, akár női praktikát is bevetve, próbálnám meg megszerezi a kellő információt. Őszintén, nem tudom eldönteni, hogy a reakciójuk a nemüknek, a brit származásuknak vagy éppen másnak tudható-e be. Azt azonban nagyon is jól tudom, hogy utálom, amikor bolondot akarnak belőlem csinálni, most pedig, ha nem is szándékosan, de mindenképpen ez történik. - A varázslók kórháza, ispotálya, ha ezzel a szóval otthonosabb maguknak - ugyanis csak a britek voltak képesek ilyen kifacsart kifejezést használni a kórházra. - De ezzel nagyon is tisztában vannak - engedek meg magamnak egy sóhajt, miközben s szekrényekhez lépek és az egyik fiókból egy kanült húzok elő. - Tudják… nem különösebben szeretem, ha hülyének néznek - lépek a beteg mellé, miközben az épp, bal kezét vizslatom. Borzalmas állapotban van a vénája, ez pedig nem egy szokásos orvosi hiszti, amikor valaki nem tud valamit megcsinálni és a beteget hibáztatja ezért. Nem tudom, mióta lehetett igazán kemény drogos, de ha tippelésekbe kellene bocsátkozom - amit utálok, nem mellesleg - akkor azt mondanám, olyan tíz-tizenöt éve. - Ahogy a véletlenekben sem hiszek - húzok magam alá egy széket, hogy jobban hozzáférjek a beteg karjához. - Egy Ollivander még elmenne. Tulajdonképpen el is hinném, hogy nem több különös találkozásnál. Egy kvibli varázstalan leszármazottja. De egy Ollivander friss és kevésbé friss vérfarkas karmolásokkal, harapásokkal már egészen más helyzet. Nem gondolják? - rázom meg a fejem, miközben igyekszem beszúrni a tűt a megfelelő helyre. Mintha csak egy puzzle lenne. Egy pillanatig elszórakozom a gondolattal, hogy a betegre bízom, volt benne tapasztalata, lehet nagyobb hatásfokkal találja meg, mint én. Persze nem teszek így. Nem csak azért mert szigorúan tilos, hanem mert a másik keze éppen használhatatlanul fekszik mellette. - Arról nem beszélve beszélve, hogy ezek a nyomok - nem részletezem, szerintem mindenkinek egyértelmű mire gondolok. - Felvetnek egyéb kérdéseket is, más szükségletekről - nézek jelentőségteljesen inkább a másik férfira, mint sem Ollivanderre. Őt beszámíthatóbbnak tartom, mint az ágyon fekvőt. Így talán egyikük hajlandó lesz válaszolni. - Három nap múlva telihold és senkinek sem hiányzik egy incidens. Nem mellesleg, tud valami gyógyszer allergiáról? - érdeklődöm, miközben előveszek egy injekciós tűt. Jó lenne már tudnom, hogy mit adjak be neki, mielőtt elküldöm a szükséges vizsgálatokra. Tényleg, jobban belegondolva: vajon miből is fogja ezt fizetni? A pálcám tettem volna rá, hogy Gilbert Ollivander nem rendelkezett érvényes társadalombiztosítással. Abban sem voltam biztos, hogy tudja egyáltalán mi az.
Felvontam a szemöldököm, amikor Bertie közölte a doktornővel, hogy nem szabad opioid szereket kapnia. Valószínűleg egyre gondolhattunk a nővel, de egyikünk sem mondott semmit. Bertie ereiben előbb csordogált törtfehér színű máktej mint vörös vér, de ő tudja. Biztosan megvolt rá az oka, hogy ne kérjen belőle, bár nekem nem említette, hogy a leszokással küzdene a... igazából nem is tudom, mit használ, habár jobb is így. Nem éreztem jól magam attól, hogy rendszeresen okoztam minden bizonnyal pokoli fájdalmakat Bertie-nek, sőt határozottan zavarta a lelkiismeretemet még ilyenkor is, amikor nagyon szívesen vágtam volna nyakon az idióta megjegyzései miatt. Vérfarkastól szerzett sérülések voltak, amiknek a nyoma egy életre megmarad neki, csinálhat velük bármit. Talán ezt is valahogy bele kéne fűzni a bájitalba. Vagy készíteni egy másikat, ami eltűnteti ezeket a hegeket. Nem is rossz ötlet, csak Bertie fog gyűlölni érte, hogy egyik projektből a másikba ugrunk, és most neki kell majd meginnia azt a borzalmat, amit összekotyvasztunk a kondérban. Lehet, ezen nem most kéne agyalnom, kár, hogy jobban foglalkoztatott annál, hogy Bertie-t megverték. Aztán jöttek a nagyobbnál nagyobb pofonok. Nem volt szokásom pánikolni, most mégis elég közel éreztem magam ahhoz, hogy megtegyem. Mindent tud, bassza meg, mindent. Ennyire nem lehettünk feltűnőek, hogy még egy muglinak is nyilvánvaló az egész helyzet. Nem is volt az, szépen lassan rá kellett döbbennem, hogy nem mugliról van itt szó, hanem minimum egy kvibliről, de inkább egy boszorkányról, aki nagyon is tisztában van vele, miféle szerzetek vagyunk mi Ollivanderrel. - Nos... azt hiszem, ezek után felesleges lenne tovább hazudoznunk. De tényleg nem én vertem meg. -Ezt fontosnak találtam kijelenteni, mielőtt még azt gondolja, hogy erről sem mondtunk igazat és nagy bajba kever engem. -Mármint most. A korábbiakról nem én tehetek. -Könnyebb volt azzal magyarázni, hogy nincs lehetőségem beszerezni a bájitalt mint elmondani, hogy milyen öngyilkos vállalkozásra adtuk a fejünket.
Nem értették a kérésemet, de nem is vártam el, csupán annyit kellett hallanom, hogy a nő tudomásul vette. Kevés dologra voltam büszke az életemben, de arra igen, hogy sikerült lejönnöm a heroinról. Nem első próbálkozásra, nem is másodikra, de sikerült és azóta egyszer sem nyúltam hozzá. Használtam helyette mást, nagyon hamar véget értek a tiszta hónapok és pótoltam a heroin hiányát sok minden mással, de ahhoz az egyhez sosem tértem vissza. Ha valaki rákérdezett, akkor azzal indokoltam, hogy azt könnyű túladagolni, egyszerűen beijedtem, és ezt többnyire hihető magyarázatnak is tartották. A valóság az volt, hogy utolsó kis szalmaszálként kapaszkodtam ebbe az aprócska, sikernek aligha nevezhető eredménybe. Ha a heroinról sikerült leszoknom, akkor másról is menne, ura vagyok a helyzetnek, csak akarnom kéne és menne, nem olyan rossz a helyzet - nekem ezt jelentette ez a picike siker, persze hazugság volt az egész. Már rég nem voltam ura a helyzetnek, valószínűleg soha nem is voltam. Szinte már vártam a rosszindulatú vagy legalább rosszalló megjegyzéseket, amíg a nő a karomat nézegette, de végül egyetlen ilyen sem érkezett. Nevetséges, de hálát éreztem, amiért nem akarta lefuttatni velem ezeket a felesleges köröket, csak végezte a munkáját pofavágás és észosztás nélkül. Jól értettem ahhoz, hogyan dumáljam ki magam bizonyos helyzetekből, de nem akkor, ha előtte kék-zöldre vertek és szédültem a fejemre mért ütésektől. Képtelen voltam gyorsan gondolkodni és reagálni, mintha köd ereszkedett volna az agyamra. Foghattam volna a drogokra, de már ki tudja hány órája semmi sem jutott a szervezetembe és különben is remekül funkcionáltam, bármivel is mérgeztem magamat éppen. Az évek és a rutin, ugyebár... A verés tompított így le, a fájdalom és a kimerültség lehetetlenné tette, hogy úgy kattogjanak az agyamban a fogaskerekek, mint máskor. Csak remélni mertem, hogy Eddie képes megoldani a helyzetet. Kár volt reménykednem. - Egész biztosan nem lesz semmiféle incidens. Nem vagyok vérfarkas, ha erre gondolt. - Egyszerűen már nem láttam értelmét a magyarázkodásnak és hazudozásnak, Eddie tett róla, hogy felesleges legyen. És amúgy sem voltam abban az állapotban, hogy valami hihetőt találjak ki, Harvey pedig úgy tűnt, nem is igazán törekedett rá. - Nem, nem tudok semmilyen allergiáról. Hirtelen elfogott az érzés, hogy bármit megadtam volna egy kiadós alvásért, otthon, a saját ágyamban, a fejem mellett a macskáimmal. Akár még most is, törött csontokkal, így, ahogy voltam. De erre nyilván esélyem sem volt jelenleg. - Ne haragudjon, de most már igazán belehúzhatnánk egy ilyen kurva felesleges beszélgetés helyett. Baszottul semmi köze hozzá, hogy muglik vagyunk-e vagy sem, nem értem, ez mit befolyásol. Elkotródunk innen, amint lehet, nem kell aggódnia emiatt. Csak siessünk már, mert nagyon fáj és szeretnék hazamenni. - Nem volt szokásom türelmetlenül viselkedni, de nyilván máskor nem is törött csontokkal kellett beszélgetnem másokkal. - Maga nyilvánvalóan nem mugli. Csináljon néhány medimágusos pálcasuhogtatást vagy faszom tudja mivel forrasztanak csontot, és már itt sem vagyunk.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
Nem azért akarom kiszedni belőlük, hogy kicsodák-micsodák, mert annyira érdekel, esetleg meg akarom váltani a világot és jó útra terelni őket. Azt sem tudhatom, hogy rosszon vannak-e vagy jón. Egyszerűen a férfi testét borító vérfarkas nyomok teljesen más megvilágításba helyeznek mindent. Mugli kórházban dolgozni vérfarkasként egy dolog, nem érdekli sem a briteket, sem a Szövetségieket. Varázslót kezelni mugli kórházban vérfarkasként veszélyes, de még mindig nem sért semmilyen törvényt, hiszen ők döntöttek úgy, hogy idejönnek, ezzel eldobva minden előnyt, amit a varázsvilág biztosít. Azonban egy potenciális vérfarkast kezelni és felvenni, nos… ez már sért minden létező orvosi, medimágusi és morális protokollt, amivel rendelkezem.Nem vérfarkas, készséggel ugyan, de hajlandó vagyok elhinni, már csak azért is, mert az eddigiek alapján úgy be van állva, hogy az agya nem lehetett képes egy ilyen egyszerű hazugság megalkotására sem. A felháborodására csak felvonom a szemöldököm, jó magasra, de nem mondok semmit, inkább a szekrényhez lépek és kihúzom az egyik fiókot. Voltak idők, mikor visszaválaszoltam volna, kevesen, tettvágytól fűtve, hogy ez nem igaz, ami itt történik, az nem felesleges. Az ő érdeke, hogy mindennel tisztában legyek, hogy ne adjak olyan gyógyszer, ami anafilaxiás sokkot is okozhat. Hogy tudja, mi is ő valójában, minden csak a legjobb kezelés miatt történik. Ma már nem teszem. Noha még látom magam előtt a huszonéves rezidens énemet, amint egy ilyen után a mentora vállán sírt, hogy mit csinált rosszul, ő csak a beteg javát akarta. Ma már nem sírok, már nem az a lány vagyok, aki azt hitte, hogy a világ jó és meg tudja váltani. Nem mintha csalódtam volna, egyszerűen csak változtam én is, a körülmények is. Nehéz eldönteni, hogy melyik fájdalomcsillapítót válasszam. Szívem szerint a legerősebbet adnám, de ópiátmenteset kért. Végül egy ibuprofén-paracetamol keveréket választok. Nem váltja meg a világot, főleg nem ilyen sérüléseknél, de nincs jobb, ha nem adhatok neki morfiumot. Amit mellesleg még mindig nem értek, de nem firtatom, a betegnek joga van hozzá. - Bocsásson meg, hogy fontos volt megtudnom, ki teszek e ártatlanokat egy esetleges farkas támadás veszélyének, ezzel kockáztatva a saját szabadságom is. Mind ezt úgy, hogy közben foglalkoztam magával is, egy pillanatra sem állt meg a kezem. Mindjárt elgondolkozom azon milyen, borzalmas ember is vagyok. És lehet kiábrándító Mr. Ollivander, de ez itt nem pont így működik - mondom nyugodtan, miközben beleszúrom a kanülbe a tűbe felszívott folyadékot. - A Mungoban egy óra, itt legalább tizenkét hét és még valami: ha akarnék is másképpen tenni, máshogy segíteni, az lehetetlen - nyomom meg a nővérhívót, mire egy középkorú nő jelenik meg az ajtóban. Röviden vázolom neki a helyzetet és a vizsgálatokat, melyek közül mindegyik sürgősségi és megkérem arra is, hogy foglaljon le egy műtőt, biztos, ami biztos. A keze továbbra is aggaszt. Itt a sürgősség relatív fogalom, egy rendes ispotályban tíz, tizenöt perc alatt meglennének a szükséges vizsgálatok, a muglik között ez egy majdnem másfél órás művelet, ha nem több. Harcolni a helyekért, az elsőbbségért és elküldeni a főorvost melegebb éghajlatra, hogy az ő fizetős betege nem fontosabb, mint az én szétvert dorogosom, egy átlagos éjszakai műszak részei. Már nem rendítenek meg ezek sem, csak megrántom rájuk a vállam és megyek tovább. Mire az eredmények ismeretében visszatérek Mr. Ollivanderhez már pirkad kint, az ablakban látni lehet a nap első sugarait. - Bordatörés, enyhe agyrázkódás és egy súlyos kéztörés, de sem máj-, sem léprepedés nincs, ezért még ha nem is úgy érzi, de nagyon szerencsésnek mondhatja magát - és én is, mert nem kell megoperálnom egy tizenhárom órás műszak végén. - A kezét mindjárt helyre teszem, aztán begipszelik, majd kap egy ott kanült, ami segíteni fog a lélegzésben addig, míg a bordái helyre nem jönnek, olyan öt hétig. Továbbra is ragaszkodik az opiát-mentes fájdalomcsillapításhoz? - kérdezem, miközben leveszem a fehér köpenyem és a szék szélére terítem. Reménykedem benne, hogy nemet mond, de tévednem kell. Az ő dolga. - Fogja le - intek a férfinak, aki kísérte. Szívem szerint nővért is hívnék, de fél órája hozták be egy tűzeset sérültjeit így a legtöbben most ott segédkeznek. - Ez nagyon, nagyon fog fájni, de ki bírja, képes rá - mosolygok rá kedvesen és biztatóan, miközben felidézem a röntgen képet, majd egy gyors mozdulattal a helyére igazítom a csontot.
A legkevésbé sem számítottam rá, hogy éppen egy hozzánk hasonló emberrel fogunk itt találkozni. Nevetséges és fröcsög belőle az irónia, hogy éppen a mágusok elkerülését céloztuk meg azzal, hogy mugli kórházba jöttünk, erre kit fogunk ki az éjszaka kellős közepén? Egy boszorkányt. Teljesen le kellett volna döbbennem, akár hosszú percekre, de mindez pár másodperc alatt elpárolgott és rezignáltan elfogadtam, hogy ez van. Bertie Ollivander mellett ez még a legkevésbé bizarr események között foglalt helyet. - Tényleg nem az, ezt alá tudom támasztani. -Magamat nem védtem, felesleges is lett volna, hiszen egy pillanat alatt leszűrhette és le is szűrte, hogy ki vagyok, és legfőképpen mi vagyok. Aztán Bertie-nek persze rontania kellett a helyzeten a szokásos hisztijével. Esküszöm nem értettem, hogy lehet egy ember egyszerre az, aki szemrebbenés nélkül tűri, hogy egy rosszul sikerült bájital miatt hozzákenjem a falhoz mint a vajaskenyeret, de amikor feltesznek neki egy egyszerű kérdést, akkor rögtön előjön a bunkó, hisztis énje. Azt hiszem, sok minden más mellett ezt is éppen ideje lesz megszoknom, ha tovább akarok vele dolgozni, márpedig jobb segítséget keresve sem találhattam volna nála. - Igazán visszafoghatnád magad, Ollivander, vagy a másik karodat is eltöröm. Válaszolj a kérdésekre és hagyd, hogy rendbetegyenek, annál előbb kerülsz haza. -A szavaim ugyan idegességről árulkodtak, de teljesen higgadt voltam én is, és a hangom is. Tényleg csak nem akartam az időt húzni. -Egyébként nem, egyikünk sem kvibli vagy mugli. Csak egyszerűbb volt ide jönni a Szent Mungo helyett. -Nem akartam részletezni én sem a dolgot, de legalább kapott rá választ. Igazság szerint én nem is ismertem rendesen a részleteket, azt leszámítva, hogy szétverve találtam rá Bertie-re a lakásán és közölte velem, hogy nem akar a Mungóba menni, én sem tudtam többet. -Az egyetlen probléma pedig én lehetek, de biztosíthatom róla, hogy egyetlen páciense sem fog veszélybe kerülni miattam. -Egész biztosan nem hangzott meggyőzően, de én tisztában voltam vele, hogy nem fogok senkiben sem kárt tenni, ez pedig nekem elég is volt. Az én lelkiismeretemen már nem szárad semmi. Engedelmeskedtem a doktornő kérésének és lefogtam Bertie-t, erősen és határozottan, de vigyázva arra, hogy ne okozzak neki még több felesleges fájdalamat. Arra ott vannak a teliholdak, amikor megtehetem és még bűntudatot sem kell éreznem miatta. - Azért kíváncsi lennék, hogy ön honnan tud ennyi mindent rólunk -néztem kérdőn a nőre. -Jó lenne tudni, hogy mi mennyire szúrtunk ki magunkkal azzal, hogy éppen ebbe a szobába kerültünk be most. -Nem számítottam semmi kifejezetten negatív dologra, hogy ránk hívja az aurorokat vagy befenyít valamivel, de szerettem volna biztosra tudni, hogy nem lesz bajunk emiatt.
Ugyan csak heti három napot dolgoztam a mugliknál, azt is éjszaka és hétvégén, mégis úgy éreztem, hogy egy teljes könyvet tudnék írni a betegtípusokból, mert akadt egy pár. Az orvos tagadó, a vallásos és a vicceskedő, csak hogy párat említsek. És persze a drogos. Nem volt velük bajom, de ők egy külön kategóriát képviseltek, lévén minden megszólalásuk olyan volt, mint egy keresztrejtvény a napilapok utolsó oldalán. Hosszú és fárasztó.
