Narcissa Jackson

Azt hiszem az, hogy valaki milyen is valójában, mik a jó és rossz tulajdonságai egy igazán összetett. Hiszen egy emberről, annak a lelkéről beszélünk. Egy ember pedig sohasem egyszerű, tulajdonképpen a legösszetettebb teremtménye széles e világnak. Ha engem kérdeztek, én nem tartom magam sem jónak, sem pedig rossznak. Leginkább szürke vagytok, olyan átlagos. Nem segítek minden, az útszélén fekvő hajléktalannak, de ha van egy maradék szendvicsem, esetleg egy kis apróm, akkor azt odaszoktam adni. Ahogy a családomért is mindent megtettem a múltban és most is, bármit képes lennék feláldozni értük és a jólétükért. Ezzel szemben, idegenek felé sokszor úgy érzem érdektelen vagyok, noha mindig igyekszem kedvesen és érdeklődően elbeszélgetni mindenkivel, úgy érzem: nem mindig megy.
A munkatársaim gyakran mondják, hogy elhivatott vagyok, néha már túlságosan is. Nem élek ugyan a munkámnak, de gyakran előfordul, hogy ha valamit nem tudok, nem értek, akkor beletemetkezem a könyvekbe és addig kutatok, míg rá nem jövök a megoldásra. Ugyanis nem hiszek abban, hogy valami gyógyíthatatlan, abban hiszek, hogy mindent meg lehet oldani, csak akarni és keresni kell.
Édesapám mindig azt mondta, hogy szeleburdi vagyok és a fejemet is csak azért találom meg, mert ott a nyakam. Előfordul, hogy elhagyok, néha elfelejtek dolgokat, mondok valamit, aztán egy perccel később egy hirtelen jött ötlet következtében már teljesen mást csinálok. De nem vagyok következetlen, minden lépésem a magam sajátos logikája alapján hozom meg.
Édesanyám mindig nevetve jegyezte meg, hogy szerinte pályát tévesztettem, ügyvédnek kellene lennem. Sokat beszélek, legtöbbször egy lyukat a másik hasába. Igen, szeretek beszélgetni, ahogy ismeretségeket is szeretek kötni, mégis, nem gyakran engedek magamhoz közel embereket. Távolról nagyon nyitottnak tűnhetek, de nem vagyok az. Megtanultam már, hogy jobb: ha megválogatom kiben és mennyire bízom meg. Túl sokszor koppantam már.
A nővérem nem tudom mit gondolhatott rólam, nem sokat beszéltünk egymással. Azt hiszem irigyelt. Nem azért, mert kitűnő tanuló voltam, nem azért, mert egyetemre jártam és nem is azért, mert orvos lettem. Ezek nem érdekelték, lényegtelenek voltak a szemében, irigyelt, mert azt látta: van pénzem, hiszen ha jött, mindig adtam neki. Adtam, mert a testvérem volt, adtam, mert anyám is ezt kérte, adtam mert nem akartam, hogy maradjon. Egészen biztosan önző vagyok, de mikor jött alig vártam, hogy menjen, mert a segítségből, az elvonóból nem kért, csak a pénzünkből, de abból mindig.
Primnek azt hiszem példakép vagyok. Miattam - vagy értem? - vágott bele az orvosiba, néha, mintha azt mondaná: miattam lett az, aki. Ebben nem hiszek, nem vagyok kiemelkedően jó ember, ahogy a világot sem mentem, vagy éppen mentettem meg. Én csak teszem azt, amit tudok és amit úgy érzem, hogy tennem kell. Se többet, se kevesebbet.

Az éjszaka, álmomban néha a farmon járok. Azon az apró, akkor mégis a világot jelentő birtokon, ahol felnőttem. Ilyenkor, a sötétség leple alatt minden olyan, mint mikor utoljára láttam, mikor az édesapámmal lassan, bicegve a lemenő nap rozsdabarna fényében sétáltunk. Kellemes, nyár esti szellő mozgatja a szomszéd végeláthatatlan búzamezőit. Emberi hangot nem is lehet hallani, csak a közeli madárijesztőt tartó évek óta korhadó fa gyászos nyikorgását. Sohasem tudom eldönteni, hogy azt akkor, azon az estén is hallani véltem e, vagy az elmém teszi csak hozzá ennyi évvel később.
Álmomban, mikor megpillantjuk a birtokunk végét jelző tölgyfa kerítéseket, megfordulunk. Együtt szemléljük a kis faházat, ahol az utóbbi éveket töltöttük. Látjuk, amint az Édesanyám éppen az alig másfél éves Prim után szalad, aki minden bizonnyal a világ legcsúnyább macskáját üldözi olyan széles és őszinte mosollyal, amilyenre csak a gyerekek képesek. Talpuk alatt porzik a talaj, látni még, ahogy lépteik nyomán egy-egy kukorica szem a levegőbe kerül. Egykoron ott éltek a csirkék, oda jártunk ki hajnalok hajnalán etetni őket, majd másztunk be a pár lépésre található ólba, hogy kivegyük a tojásaik. Az aznapi reggelink. Ha nem volt tojás, akkor reggeli sem. Álmomban nem kordul meg a gyomrom, nem érzem magam éhesnek, de tisztán emlékszem, hogy valójában az voltam. Napok óta egyszerű kenyéren éltünk, addig nem mertünk drágább ételt venni, míg meg nem vettük a New Yorki lakásunk, és be nem fizettük apa kezelésének a díját, a szüleim úgy érezték, hogy minden knutra szükségünk lesz.
Mindig csendesen figyeljük a lent lévőket, aztán egyszer csak apám felé pillantok. Néma, nem mond semmit, nem is mozdul. Mindössze csak egyetlen könnycsepp adja a világ tudtára, hogy szomorú. Nem akar menni, ahogy mi sem, de menni kell.

Az éjszaka, álmomban néha az Ilvermornyban járok. Van, hogy az ismerős kőfolyosón vernek visszhangot a kopogó lépteim. A nővérem kinőtt, újrahasznosítható egyenruháit hordom. Még nagyok rám, az anyaga már elnyűtt, viszket tőlük a bőröm, ahogy mindig is tette, ám sohasem említettem senkinek. Emelt fővel hordom őket, még úgy is, hogy senki sincs a képzeletem kreálta szürke, kopott köves folyosókon. Hiába hívok bárkit is, barátokat, ismerősöket, tanárokat, senki sem felel. Csak én vagyok és az iskola.
Álmomban nem mindig vagyok egyedül. Néha társaságom is akad. Olykor egy kényelmes, vörös bársony karosszékben találom magam a kastély egyik tornyában. Kellemes szoba, egyszerűen, mégis szépen díszítve, meg annyiszor jártam ott. Szemben mindig Agilbert Fontaine ül, amint a szokásos teáját kortyolgatja, mikor egy diákot hív magához. Még nem igazgató, nem nyomja a vállát minden teher, csak egy házé és az abban helyet kapó diákoké. Az enyém. Halkan hümmög miközben egy papírt vesz fel az asztaláról. Egyszerű, nem látszik át, mégis ösztönösen tudom, hogy mi az. Az Akadémiai jelentkezésem.
Mindig összekulcsolom a kezem. Ideges vagyok, izzad, noha tudom, hogy mit szeretne, a szavai mindig váratlanul érnek.
- Ha átoktörőnek jelentkezel nem kapsz ösztöndíjat, vannak nálad jobbak is.
A hangja nem bántó, sohasem volt az. Próbál megnyugtató lenni, én mégis pánikolni kezdek. Egyre szaporább és szaporább a légzésem. Holott már tudom, hogy mi fog történni ez után. Fontaine professzor feláll, hátradobja nehéz, fekete talárját és helyet foglal a másik vörös bársony fotelban, miközben a vállamra helyezi a kezét. Sohasem voltunk különösebben jóban, nem meséltem neki a körülményeinkről, mégis mindig különös figyelmet fordított rám. Most, ennyi év távlatából már biztos vagyok benne: tudta. Nem csak ő, hanem a tanári kar. Mindenki.
Ilyenkor az érintése mégis megnyugtat. A pánik visszahúzódik, noha a gyomromban még érzem a nyomást.  Hányingerem van, hiszem tudom, hogy nekem kell az ösztöndíj. Az egyetlen esélyem arra, hogy továbbtanuljak, nincs pénzünk. Könnyek gyűlnek a szemembe. Ekkor mindig egy lap kerül a kezembe, nagy betűkkel hirdetve: Medimágus képzés. Nem értem, soha nem értem mit szeretne ezzel mondani, könnyesen csillogó, értetlen tekintettel nézek a férfire, mire az beszélni kezd.
Az éjszaka leple alatt a szavai mindig elmosódnak. Nappal viszont tisztán hallom, amint arról beszél, hogy okos vagyok, de az átoktöréshez kellő tárgyaim összeredményét nézve: nem én vagyok a legerősebb. Azokból viszont, amik a Medimágiához kellenek összességében kiemelkedő vagyok, így komoly esélyem lehet a MACUSA egyik ösztöndíjára. Az egyik legjobbra. Nem hittem neki, de igaza lett. Volt jövőm.... egy ideig.

Az éjszaka, álmomban néha abban az amerikai ispotályban járok, ahol minden kisiklott. Hallom, amint orvosi műszerek hullanak a földre, hallom a félelemmel teli sikolyokat, hallom a morgást. Érzem, amint az egyik kolléganőm szorítja a kezem, érzem a nyitott ablakból hűs levegő jön be, érzem, amint a szívem őrülten kalapál a mellkasomban, majd kiugrik a helyéről. Nem látom, de érzem, hogy a hold még magasan jár. Talán ez már a jelenből fakad, sem mint a múltból.  A kint tomboló szörny még elemében van. Amikor felvettük az osztályra nem tudtuk, hogy mi. Nem mondta. Valami az ajtónak csapódik, egyszerre rezzenünk össze. Aztán egyszerre sírásba vegyülő gyermeki sikoltás üti meg a fülünk. A fülem. A jobb kezem a hasamra csúszik, majd a pillanatig ott is marad.
Álmomban már tudom, hogy ostoba mód cselekszem. Már akkor tudom, mikor kilépek a vizsgáló zárt ajtajának menedékéből. A folyosó végén egy kislány remeg. Szőke fürtjei a szemébe csúsznak, a farkas támadni készül. Mire feleszmélek, a pálcám mindig a kezemben van, a stupor elhangzott, a farkas pedig velem szemez. A tekintetében nincsen semmi emberi, sosincs. Hátrálok, ő pedig felém tart. Elrugaszkodik. Egy pillanatig mintha magamat vélném felfedezni benne, aztán futásnak eredek, de hiába. Egyszerre hasít fájdalom a karomba és a hátamba is. Hallom, hogy valaki sikolt, én vagyok, de mindig vegyül bele valami más. Valami gyermeki, mint egy kis baba, egy új szülött... talán. Aztán behunyom a szemem. Azt akarom, hogy vége legyen.
Amikor álmodom gyorsan telik az idő, mikor kinyitom a szemem már nem a földön fekszem, egy székben ülök. Hosszú, kötött felsőt viselek, nem pillantok oldalra, de érzem az alóla kivillanó kötéseket. Egyedül vagyok, a kezeimet morzsolgatom. Tudom, hogy amikor először ültem ott, el sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem az igazgató. Az épp kezem az ölemben, a hasamon nyugodott mintha... mintha minden rendben lett volna. Mintha nem éltem volna át életem egyik legnagyobb veszteségét, mintha nem olvastam volna a levelet, ami egy korszakot zárt le.
Az álomvilágban nyugodt vagyok, csak egy pillantást vetek az igazgatóra. Oda sem figyelek a szavaira, csak rezignáltan nézek az elém rakott két szerződés tervezetre. Mindig azt hiszem, hogy most... most megmondom a véleményem, most jön el az a pillanat, de sosem teszem. De nem. Ugyanazt a döntést hozom meg, mert mindig úgy érzem, hogy a tét valós. A pénz. Ha maradok az osztályon a felére csökkentették volna a fizetésem, hiszen fele annyi munkát adtak volna, de azzal, hogy lementem a hullaházba kórboncnoknak a háromszorosára emelték, nekünk pedig kellett a pénz mindennél jobban. A túléléshez. Prim egyetemi tanulmányaihoz. A nővérem rossz döntéseihez.
Aláírom az áthelyezésemről szóló szerződést. Mindig.

Nappal, amikor nem álmodom, a MACUSA épületében járok. Már vakon is eligazodom. Eleinte utáltam a magas, hidegséget árasztó falakat, a személytelenséget, az aktatáskás politikusokat, a savanyú tekintetű aurorokat. Mindent utáltam, amit csak utálni lehetett, mégis: mikor évekkel korábban megláttam a hirdetést, tudtam, hogy jelentkeznem kell, most mégis itt voltam.
Mióta vérfarkas lettem orvosként elvágták a karrierem, tizenhat éves korom óta embereket akartam gyógyítani, mióta Fontaine professzor rámutatott, hogy jó lehetek ebben, mégis halottakkal és aurorokkal dolgoztam. Mintha a farkaskór csépfertőzéssel terjedt volna. Nem így volt, mégis hiába magyaráztam, senki sem értette. Már nem magyarázom, belefáradtam, már csak beletörődöm és csinálom, amit kell. Nem vagyok törtető, nem akarok az lenni, de nincs választásom, mert nem elég jónak lennem, ahogy a legjobbnak sem, és egyik sem vagyok, nem az évek alatt nélkülözhetetlen lettem. Vezető halottkém, tapasztaltabb, tehetségesebb, jobb mindenkinél ebben a szakmában, mert vérfarkasként a jó nem elég, sosem volt az, és sosem lesz.
Nyugodt vagyok, aki ismerős, annak mosolyogva biccentek, még pár szót is váltunk, mert így megy ez, aztán mindenki megy tovább a dolgára, próbál boldogulni ahogy csak tud. Amikor az Ő választási plakátjai előtt megyek el, egy pillanatra megtorpanok. Megszorítom a táskám fülét, és lépek egyet, majd még egyet előre. A múlt az múlt, kár rajta gondolkodni, rágódni. Amint belépek az irodámba, egy pillanatra fent akad a szemöldököm, az aurorok főparancsnoka ül bent. De nem az asztalom mögött. Legalább ennyivel megtisztel, ha már a legtöbb ügyükben segítek.
Felteszem a nagy kérdést, mire egy aktát nyújt át. Nem is akta ez, sokkal inkább egy hosszú, hosszú jelentés, amiben Jerry Preston arról ír, hogy mi nem megfelelő Nagy-Britanniában. Csak egy apró fintort engedek meg magamnak, nem kedvelem Preston, szar ember, aki tesz jó dolgokat, de ezek nem mentik fel. A szememben legalábbis nem. Mire a végére érek azt a konklúziót vonom le, hogy két szóban össze lehetett volna foglalni ezt a panaszáradatot: Minden elcseszett. Hogy az ő szavaival éljek.
A kérés is egyértelmű. A válasz is. Nem fűlik hozzá a fogam, nincs választásom. Amíg a MACUSA fizeti a farkasölő főzetet, és nem mellesleg tőlük kapom a fizetésem, nincs mozgásterem. A főparancsnokra sandítok, beleegyezően bólintok, de egy sóhajt azért megengedek magamnak. Ennyi még csak jár, nem?

Azt mondják, hogy a véla-leszármazottak kiemelkedően szépek, én mégsem tekintem magam annak. A tükörből minden reggel egy kócos barna hajú, barna szemű, sápadt bőrű nő néz velem farkasszemet. Arca minden reggel nyúzott és az egyszerű, nude smink is éppen csak annyit dob a helyzetén, hogy egy erős kávé után éppen átlagosnak nézzen ki. Azt azonban mindig szomorúan állapítom meg, hogy a szeme alatt található sötét karikák ritkán tűnnek el.
A ruhatáramat nem nevezném változatosnak, legtöbbször fehér köpenyben és kék műtős ruhában lehet látni. Amikor azonban nem dolgozom szeretem a szép, mégis kényelmes öltözetet, mint a blúzok, farmernadrágok, kényelmes szoknyák és lapos talpú cipők, noha amennyiben szükség van rá, magassarkút is tudok hordani. Más kiegészítőket ritkán hordok.
A magasságom is átlagosnak mondható, a magam 168 centiméterével, ahogy a testalkatom is.