Sabine Spielman

Társasági lény vagyok, szeretem, amikor emberek vesznek körül, a megfelelő emberek. Mert azért mégsem adjuk egy bizonyos szint alá, bár mindenki megnyugodhat, ami azt illeti, meg is szoktak, amikor mondom, hogy nem gondolom, hogy ne lenne meg a maguk létjogosultsága a mugli születésüeknek is. Mert van, mindössze egy kicsit kevesebb, mint az aranyvérűeknek, mert hát na, mi mégis csak régebb óta élünk a varázsvilágban. Ami azt illeti ebbe születtünk, ebben nőttünk fel, mi jobban értjük. Mindenesetre, szokták szeretni, de legalább is értékelni, hogy nem vagyok teljesen mugli-ellenes. Amellett pedig kötelességtudó vagyok és felelősségteljes. Sosem hanyagolom el a rám bízott feladatokat, és szívesen vállalok plusz munkát is. Tisztában vagyok a saját határaimmal, de szeretem feszegetni is őket. Úgy gondolom, mindenki fejlődőképes leszámítva Max-et, ő egy szerencsétlenség.

Egyesek szerint agresszív vagyok, és kíméletlen. Van, aki azt mondja, hogy arrogáns és beképzelt. Ha őszintének kell lennem, akkor azt mondom, hogy nem tud érdekelni, mindkét állítás olyan dolog, amit ráerősen a szüleimtől örökölhettem. Amíg édesanyám meglehetősen agresszív volt és kíméletlen azokkal szemben, akik ellene voltak, addig édesapám arrogáns és beképzelt. Bár mindkettejüknek meg is volt a maga oka rá. Soha nem is értettem, miért kéne türelmesnek és megértőnek lennem azokkal, akiknél egyértelműen hamar döntésre jutunk, ha egy kicsit megszorongatjuk a nyakát, és még időt is spóroltunk vele! Ha pedig önbizalomról van szó, akkor nem is kérdés: aranyvérű vagyok, fiatal és szép. Aki nem érti, hogy mire vagyok büszke, annak komoly gondjai vannak a szemével és a felfogásával is.

A folyosón síri csend honolt, mindössze négyünk lépteinek nesze volt észlelhető, ha valaki nagyon fülelt. Viszont mi semmit sem bíztunk a véletlenre, nem volt, aki lefülelhetett volna minket. Megparancsoltam a mihaszna öcsémnek, hogy álljon őrt a folyosó végén, lehet, hogy nem túl nagy szám és nagyjából bárki képes lenne rá, hogy túljusson rajta, de a prefektusi rangja hasznos volt. Az megállította az embereket az erre való kószálástól. Márpedig, ha az életben egyszer haszna is van Max-nek, akkor azt a lehetőséget meg kell ragadni.
- Elméletileg, ha itt befordulunk a sarkon, a második ajtó lesz, ahol találkozni szoktak.
Rolanda hangja magabiztosan cseng, én pedig nem kételkedem benne. Még sosem kellett csalódnom az információban, amit szerzett, mindig pontos volt és gazdag. Nem kellett utána nézni semminek, hogy kiegészítsük a hiányos részeket. Amire csak szükségünk volt, megvolt. Nem tudom, milyen kapcsolatai lehettek, de biztos vagyok benne, hogy ő maga is kamatoztatta az édesapja és az édesanyja kapcsolatait a minisztériumból. Az iskola sem sokkal másabb, ahogy majd a jövőben a munkánk során, úgy itt is a kapcsolatokon múlik minden. Ezért is barátkoztam pont velük. A céljaink, a gondolkodásmódunk mind-mind összecsengett. Az évek során pedig összecsiszolódtunk, elterveztük a jövőnket. Amíg Rolanda egyenesen ide, a Minisztériumba megy dolgozni, hála a szüleinek, addig én az akadémiára, később pedig apámat követve a német Mágiaügyi Minisztériumba. Ő addigra már bebiztosítja magát, rajta keresztül pedig egy kiváló együttműködést fogunk tudni létrehozni majd a két Minisztérium között a háttérben. Én, a Nemzetközi kapcsolatoknál, ő meg a Minisztériumi Tanács titkárnőjeként. Minden el van tervezve. Részben még a ma este is erre szolgál, a konkurenciánkat ki kell iktatnunk, de minden feltűnés nélkül. A Disaudio bűbájt az egész folyosóra szórom, amíg Rolanda az ajtó túloldalával teszi ezt meg.
- Confundo! - Nem habozok, ahogy belépek az ajtón, rögtön összezavarom őket, hogy még csak idejük se legyen előrántani a pálcájukat. Még csak nem is sejtették, hogy jövünk… Mégis milyen naivak lehetnek, hogy azt hiszik, nem szerzünk tudomást arról, hogy ellenünk szervezkednek? Arról nem is beszélve, hogy senkit nem állítottak ki, hogy őrködjön. Meggondolatlan, látszik, hogy még csak kezdők.
- Petrificus totalus! -  Willard és Rolanda sóbálvánnyá változtatja őket, amíg a Stupor átok segítségével mindegyiküket elkábítjuk. Mobilicorpus segítségével átlebegtetjük őket egy tiltott részlegre, meglehetősen… Sokat mutató pozícióban ott felejtve. Ha egy olyan professzor találja meg őket, talán még ki is vágják őket a Roxfortból, tökéletes!
- Exmemoriam! - Enos a jól begyakorolt felejtésátokkal tünteti el a nyomainkat, azaz kitörli azokat az emlékeket, amelyek azt bizonyítanák, hogy mindezt mi követtük el. Jól összeszokott csapat vagyunk, szinte már büszke vagyok rá, hogy milyen kiváló embereket sikerült magam mellé szereznem. Visszának is ugyanazon az útvonalon megyünk, így még éppen látom, ahogy az öcsém épp szökni próbál.
- Alarte Ascendare! - A varázslat felrepíti, majd leejti őt a padlóra, a folyosó éppen csak nem visszhangzik a csattanástól. Rolanda halkan kuncog, Willard meg elégedetlenül ciccent mögöttem. - Ki engedte meg, hogy elhagyd az őrhelyed, öcskös? - kérdezem, szép lassan felé haladva. Kíváncsi vagyok, honnét szedte a bátorságot, hogy ellenszegüljön a parancsomnak, és vajon felkészült arra, amit ezért fog kapni…?

Külsőleg azt mondják, leginkább az apámra hasonlítok, addig pedig igazuk is van, hogy szőke haj és kék szemek, tipikus német vonások. Ámbár az alkatom, a szépségem nagyobb valószínűséggel származtatható az édesanyám ágáról. Ugyanis az amerikai Wilkes család rendkívül büszke rá, hogy a felmenőik között vélák voltak, még ha vagy 5-6 generációval ezelőtt is. Már rég felhígult annyira, hogy felesleges lenne számolni, ám tény, hogy minden leszármazott kiváló génekkel rendelkezik. El kell ismernem, még az az idióta öcsém is, Max, bár velem ellentétben, ő inkább az anyai ági nagyszüleinkre hasonlít. Én büszke vagyok rá, hogy inkább a Spielman családhoz szoktak hasonlítani. Így legalább nem hasonlítgatnak hozzá sem külsőleg.