A fülnek kellemes, melegséget árasztó duruzsolás és a festék jellegzetes illata ölelték körbe a Szent Mungo egyik fehérre festett, különféle jobb és még annál is jobb festményekkel borított szobáját. Egy pillanatig mintha magamon éreztem volna megannyi kíváncsi, kérdéssel telt tekintete, ám amilyen gyorsan érkeztek, olyan sebesen tova is illantak.
Elvesztették az irántam való érdeklődésük. Hiába voltam új ezen a foglalkozáson, semmi különös nem látszott rajtam, legalábbis első ránézésre. Noha ismeretlenekkel voltam körülvéve, mégis kellemesen éreztem magam. A szokásos feszültség, ami a mindennapokban állandó társam volt most messzire elkerült. Úgy éreztem, hogy megérkeztem. Egy olyan helyre, ahol senki sem volt teljesen normális, mindenkivel volt valami, oka volt annak, hogy itt voltunk. És pont ez az ok tette hirtelenjében ezt az egészet annyira normálissá. Itt az lett volna a furcsa, valakivel minden rendben. A székek többségén már ültek, három szabad helyet pillantottam meg, némi habozás után, a legközelebbit választottam ki, egy ránézésre velem egykorú fiú és egy idősebb, élete derekán járó nő között. Egy kedves mosollyal kísért biccentéssel köszöntem nekik, majd elfoglaltam az üres széket, mely előtt - csak úgy mint a többinél - egy fehér vászon állt. Már csak attól izgatott bizsergés futott végig a tagjaimon, hogy ránéztem. Egy üres vászon, mely megannyi lehetőséget rejtett, olybá tűnt, mintha tükörbe néznék, hiszen egy bizonyos fokig én is ilyen voltam. Lassan csendesedtek el a résztvevők. A foglalkozást tartó terapeutának jó pár percébe került, mire mindent és mindenkit sikerült elrendezni, majd kiadnia a feladatot. Fesd le hogyan érzed magad! Kimondva oly egyszerűnek csengett. Megannyi jelenet, lehetséges képek tárháza villant fel a szemeim előtt, mégis, mikor ecsetet ragadtam, ötletem sem volt, hogy melyik színnel kezdjem. Tulajdonképpen, ha valaki megkérdez, akkor azt sem tudtam volna megmondani, hogy mit fogok festeni. Hogy érzem magam? Ismételtem meg a kérdést, a témát. Az Akadémián kerültem már szembe hasonló, mondhatni asszociációs feladatokkal, mégis sokkal inkább volt jellemző, hogy modell alapján festünk, elsősorban azért, hogy megtanuljuk az arányokat. Ez most más volt. Nem az Akadémia, ahol az osztályzat volt a fontos. Itt másra voltak kíváncsiak, a vászon tartalmára, annak átvitt értelmére. Legalábbis a pszichológusom valami ilyesmit mondott, mikor a különös, padlizsán lila irodájában leplezetlen lelkesedéssel ajánlotta ezt a kis foglalkozást. Jót fog tenni, pont neked való! Akkor egyetértettem, most azonban, ahogy egyre gyorsabban peregtek a percek és én nem csináltam mást, csak tanácstalanul mustráltam a fehér felületet, már kevésbé voltam azon a véleményen. Óvatosan körbe pillantottam a teremben. Meg kellett néznem, hogy csak én kerültem-e ilyen helyzetbe, vagy akad-e más is, esetleg. Noha a velem szemben ülőkről nem tudtam, hogy mit csinálnak, de a közvetlen közelemben mindenkinél kezdet valami körvonalazódni. Ez egyiken, pontosabban a mellettem ülő fiúén, egyből megakadt a szemem. - Ez... - szépnek nem mondtam volna, legalábbis nem hagyományos értelemben, de volt benne valami igazán különleges, valami szavakba önthetetlen, ami egyből foglyul tudta ejteni a tekintetet, még így is, hogy nem volt kész. - Igazán különleges. Irigyellek, hogy így meg tudtad ragadni a feladatot - engedtem meg magamnak egy lemondó sóhajt, melyet inkább magamnak szántam, mint neki. - Szabad megkérdeznem, hogy mi ihlette? Vagy... mire gondoltál miközben készítetted? - érdeklődtem kedvesen, remélhetőleg még véletlenül sem tolakodva, hiszen mindenkinek meg volt itt a története, de bizonyosan sokan beszéltek róla szívesen. - Én... valahogy nem igazán boldogulok - vallottam meg, mint egy magyarázatképpen, miközben a saját üres, fehér képem felé pillantottam.
Life is like a box of crayons
Most people are the 8 color boxes but what you’re really looking for are the 64 color boxes with the sharpeners on the back
Vendég
Szer. Júl. 15, 2020 3:12 am
Aurora & Lucas
art speaks where words are unable to explain
Újfajta terápiát akarnak kipróbálni nálam, s kivételesen nem ódzkodom tőle, hiszen végre nem gyógyszerekkel és bájitalokkal akarnak kísérletezni rajtam, hanem a művészetet veszik célba, mint kezelési metódust. Az elmém még mindig zsong a különféle hangoktól, viszont kívülről nem látszik, hogy a felszín alatt miféle káosz rejtőzik igazán. Ezúttal nem hallom Avát, de nem tudom elhinni, hogy ne lapulna valahol a közelben. Lehet, hogy talált mára jobb elfoglaltságot, viszont a többiektől így sem tudok szabadulni. − Figyelj… Mi lenne, ha lángba borítanád az összes vásznat? – duruzsolja egy hang a bal fülembe, miközben a tekintetemet a makulátlan fehér felületre szegezem. Nem figyelek rá, nem engedek a késztetésnek. Ezek az emberek ártatlanok, és épp annyira segítségre szorulnak, mint én. Csendesen figyelem a lányt, aki helyet foglal mellettem. Hiányos kommunikációs képességeim révén ugyanúgy biccentéssel viszonzom a köszöntését. Ezek után a tekintetem visszavándorol az üres felületre. − Lucas, ugye segítesz nekem? – esdekel az a kislány, akit minden alkalommal sírni hallok. Szeretnék segíteni kicsi lány, szívesen szabadulnék tőled, de amíg nem mondasz semmi konkrétumot, addig nem tudok mit tenni érted. A kezem megremeg, ahogy a mellettem lévő asztalon lévő palettáért nyúlok. Rajzolni jobban szeretek, viszont nem vetem meg a festészetet. Annyi, hogy nem tudok ebben javítani, olyan lesz, amilyen lesz. Sorra nyomom a palettára a színeket: fekete, vörös, sárga, fehér… Esetleg világoskék, de nem vagyok biztos benne, hogy szükségem lesz rá. Hogyan is érzem magam? Mint akit belülről valami felemészt, és az agyam lassan felrobban a hangzavartól. De mondom, mindez kívülről nem látszik, már ügyesen leplezem. A szemem se rebben, s amint belefogok a munkába, már nem is hallom őket igazán. Nem mondanám azt, hogy festőnek születtem, de az érzéseimet kiválóan tudja közvetíteni: Egy fekete alak, egy férfi árnyéka áll a kép közepén, kezeit a fejére szorítva. A kezeiből lángok csapnak elő, s végig a testén is apró, vékony erekként arany és vörös vonalak futnak végig. Rengeteg időt elpocsékolok azzal, hogy ezeket a vonalakat a fekete felületre felfessem. Aztán nekilátok összekeverni a feketét a fehérrel, mert ugyebár az élet maga is szürke. Élettelen, pont olyan, mint magam is. A hangok is szürkék. Nehéz hozzájuk bármit is társítani. Arcot legalább is nem tudok. A gondolataimból a mellettem ülő lány zökkent ki. Döbbent tekintetem az idegenre siklik, aztán vissza a művemre. Valóban különleges lenne? Nem hiszem. Hangtalanul sóhajtva teszem le az asztalkára a palettát és az ecsetet. Még a kezemet is megtörlöm, aztán a pálcámért nyúlok, ami eddig a festéktubusok mellett hevert. − Csak azt festem le, ahogy érzem magam. Nincs ebben semmi irigylésre méltó – írok tűzbetűkkel a levegőbe. Igyekszem egyszerű, letisztult formákkal írni, hiszen hang hiányában csak így tudok kommunikálni. Remélem, nem veszik rossz néven, hogy „beszélgetünk”. Az újabb kérdésére ismét a félkész műre siklik a tekintetem, aztán megint írni kezdek: − Nem tudom. Gyakran úgy érzem, hogy ez az egész belülről felemészt – vonom meg a vállamat, miközben felbiggyesztem az utolsó pontot. A betegségem, a hangok, mindazok, amiken keresztül mentem… Néha csak túl sok ez az egész. Kicsit előrébb dőlök, és a vásznára lesek. Tényleg nem haladt előre, viszont nem tudom, miként segíthetnék neki ebben a feladatban. − Próbáld meg lecsitítani a gondolataidat. Figyelj arra, hogy milyen érzések bukkannak fel benned, mikre gondolsz… Nem tudom. Csak foglalkozz önmagaddal – írom fel ismét a tanácsaimat. Remélem, nem érti félre, hiszen nincsen bántó szándék a szavaim mögött. Csupán nem tudom miként fejezhetném ki magam. Inkább leteszem a pálcámat, hogy az ecsetet ismét kézbe véve, lassú, óvatos mozdulatokkal megfessem az egyik szellem, általam elképzelt körvonalait.
Varázsló voltam. Annak születtem. Tudtam ezt. Mégis, a mágia a mai napig pontosan ugyanolyan elsöprő intenzitással volt képes meglepni, lenyűgözni és megrémiszteni, pontosan úgy, mint akkor, mikor először szembesültem vele. Varázsló voltam. Annak születtem. Tudtam ezt. Mégis, idegennek, mi több, betolakodónak éreztem magam ebben a világban. Hiába mondták, hogy én is képes vagyok - lehetek ezekre -, egyszerűen nem ment. Hiába lengettem megfelelően a pálcám és mondtam a megfelelő szavakat semmi sem történt. Minden folyt tovább a maga megszokott medrében.
Most, mikor válasz helyett betűk jelentek meg a levegőben pontosan ugyanígy éreztem magam. Elveszve, idegenként egy ismeretlen világban. Én nem tartoztam ide, vagy ez az élet nem tartozott hozzám? Volt-e különbség a kettő között? Minden egyes alkalommal, ilyen és ehhez hasonlatos kérdések hullámzottak át az rajtam, a gondolataimon elsöpörve minden erőfeszítésem az elfogadásra, saját magam óvatos beillesztésére a varázslók közé. - Dehogynem! Arról nem beszélve, hogy komolyan mondtam, tényleg nagyon intenzív hatása van az egész műnek - ráztam meg a fejem tiltakozásképpen. Halkan beszéltem, éppen csak annyi hangot igyekeztem kiengedni, hogy hozzá eljusson a mondandóm, de mást ne zavarjak meg az alkotás édes-keserű folyamatában. - És nézz rám, én festészetet tanulok, mégse jutok egyről a kettőre - engedtem meg magamnak egy pár másodpercig felvillanó édes, szomorkás mosolyt. Kudarcnak éreztem, hogy így történnek a dolgok, mégis bevallottam, hiszen vereség nélkül nincs győzelem. Noha hirtelenjében nem tudtam volna megmondani, hogy hol volt a célvonal és mi volt a győzelemért járó jutalom. Mind a kettőt köd fedte, ahogy az utat is. Nem lehettem benne biztos, hogy arra megyek, amerre kell, csak tapogatózhattam a kitaposatlan úton remélve, hogy egyszer eloszlanak a felhők és minden világossá válik. - Ezt azt hiszem megértem - bólintottam együtt érzően, minden sajnálattól mentesen. Magamból kiindulva utáltam ha valaki sajnálkozó pillantásokat vetett rám, a szegény lányra, aki elfelejtett mindent. A varázslatot, a szüleit, az életét. Nem tudhattam, hogy vele mi történt, nem is akartam rákérdezni, noha valahol mind hasonlóak voltunk, úgy éreztem, hogy lebeg felettünk egy ki nem mondott határ, amit egyszerűen nem illett átlépni. - Néha, mikor minden sok lesz, ólomsúlyú, elgondolkozom a menekülésen, hogy elmegyek egy helyre, ahol senki sem ismer, senki sem tudja ki vagyok és egyszerűen csak újra kezdek mindent. De ez gyávaság lenne, én… azt hiszem, nem vagyok gyáva - bizonytalanság csendült a hangomban. Charlotte valóban nem volt gyáva, ő bátor és belevaló lánynak tetszelgett a lelki szemeim előtt. Én viszont… magamat nem láttam semmilyennek. Tulajdonképpen elképzelésem sem volt arról, hogy milyen lehetek, ki lehetek. - Szerintem... - pihent meg a tekintetem a még mindig hófehérben pompázó vásznon - szerintem, attól félek a legjobban, hogy önmagammal foglalkozzak. Néha, igazándiból elég gyakran, ha őszinte akarok lenni - és miért ne akartam volna, nem ismertem ezt a fiút, ez pedig valamiért könnyűvé tette, hogy olyanokat, mondjak ki hangosan és hagyjak valósággá válni, amelyeket korábban nem mertem -, úgy érzem, hogy üres vagyok, egy szép, de üres burok. Voltaképpen pontosan olyan, mint ez a felület - simítottam végig az enyhén durva anyagon. Nem kellett volna, nagyon jól tudtam, hogy ennek köszönhetően abban a pár csíkban nem úgy fog tapadni a festék, ahogy kellene. - Sajnálom - pillantottam a padló felé bűnbánóan, mikor tudatosultak bennem a másodpercekkel korábban történtek, a kiejtett szavak -, nem akarlak a bajaimmal fárasztani, biztosan neked is megvannak a sajátjaid - mert bár nem mondtam sokat, mégis hirtelen olyan furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Nem véletlen voltunk itt, mindenki jóval több mindent cipelt itt a saját életéből is, mint sokan mások. Nem kellett volna mást terhelni a saját gondjaimmal, maximum a pszichológusomat, akit ezért fizettünk.
Life is like a box of crayons
Most people are the 8 color boxes but what you’re really looking for are the 64 color boxes with the sharpeners on the back
Vendég
Szer. Júl. 15, 2020 7:12 pm
Aurora & Lucas
art speaks where words are unable to explain
Igyekszem leplezni a frusztrációmat. Semmi köze a mellettem ülőnek, mégsem szeretném, ha kiütközne az idegességem. Fel akar robbanni a fejem az állandó zörejektől és hangoktól, amelyek az elmémbe férkőznek. Dübörögnek, sikoltoznak és pusztításra buzdítanak, de mindezt nem akarom. Mi értelme lenne ártanom másoknak? A tekintetemet a lányra emelem. Meglep, amiért megszólít, hiszen a sápadt bőröm, a szemeim alatt húzódó sötét karikák és a beteges megjelenésem általában elriasztja az embereket. Még azokat is, akikkel egy terápiára osztottak be, eddig rajta kívül senki nem próbált meg velem beszélgetni. A festményemre bámulok. Intenzív lenne? Nem tudom megítélni, hiszen egyszerre érzem magam úgy, mintha csak egy üres porhüvely lennék, de közben valami belső erő szét akarna feszíteni. A mai napig nem értem miért történik ez velem. − Lehet, hogy igazad van – jelennek meg újabb betűk a levegőben a pálcám hegye nyomán. Ahogy a vászon közepén lévő alakot nézem, akaratlanul is feszültséget érzek. Én vagyok az az alak, akinek az ereiben mindent felemésztő tűzpatak folyik, én vagyok az, aki az elméje egyetlen parancsra képes lenne átkattanni, és egy olyan szörnyeteget felébreszteni, amely régóta eltemetve él. − De miért tetszik ez neked? – érdeklődöm, hiszen a festményem jelen állapotában sem sugall békességet, vagy boldogságot, csupán tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot és csupa félelemmel teli érzést. Egy pillanatra ismét felerősödnek a hangok, de próbálom lejjebb tekerni őket egy képzeletbeli hangszabályozóval mielőtt még kicsúszna a kontroll a kezeim közül. A megjegyzésére ismét az arcára kezdek fókuszálni, így a világ sem tűnik már olyan tompának, mint a lehetséges rohamaim idején szokott lenni. − Attól, hogy festészetet tanulsz, az nem jelenti azt, hogy azonnal képes vagy kielemezni az érzéseidet. Azzal a pszichológia és a pszichomedimágia foglalkozik. – Honnan tudom mindezt? Az orvosok mondták. Ők mondták azt, hogy nem baj, ha elsőre magamtól nem tudom megfogalmazni az érzéseimet, vagy elemezni a gondolataimat, amik visszatartanak, mert nagyon sok minden rejtőzik a tudatalattinkban. – Szóval, emiatt nem érdemes elkeseredned – illesztem azt a mondatot a korábbi mondataimhoz, majd némán figyelem, ahogy a tűzbetűim elillannak a levegőben. Nem tudom tökéletesen kifejezni az érzéseimet, és nem is nagyon szeretnék megnyílni idegenek előtt. Mindig van bennem egyfajta távolságtartás ismeretlenekkel szemben, mert túl sokat csalódtam bennük. Hallgatom őt, ahogy beszélni kezd. Látom, hogy nagyon igyekszik összeszedni a gondolatait, de nehezére esik mindez. − Ha úgy érzed, hogy egyedül nem tudsz megbirkózni a jelenlegi helyzeteddel, akkor kérj segítséget. Talán nem ártana egy kis környezetváltozás, vagy életmódváltás. Ez nem menekülés. Időnként mindenkinek szüksége van egy kis időre, amit önmaga megismerésével tölt − fejtem ki a véleményemet, hiszen én is rettegek attól, hogy mi lesz velem egy szép napon, de képes voltam segítségért folyamodni. Lehetséges, hogy ha évekkel ezelőtt nem kezdik meg a kezelésemet, akkor ma már nem is élnék. Gyenge vagyok. Időnként talán túlságosan is erőtlen az élethez, ezért van szükségem egy gyógymódra. Nem tudom, hogy neki pontosan mi jár a fejében, de azt hiszem, neki is el kellene indulnia az önismeret útján. A szavai viszont ismerősen csengenek. Egy üres burok. A tekintetem a félbehagyott munkámra vándorol. − Én sem érzem magam másképp. Nap, mint nap olyan érzésem van, mintha elveszítenék egy darabkát önmagamból, amíg végül tényleg nem marad semmi. Semmi, csak káosz, kétely és félelem – ismerem el, hiszen valóban vannak olyan napjaim, amikor nem tartom magam semmire. Főleg azóta, hogy elszakadtam az ikertestvéremtől. Azóta semmi vagyok. − Viszont, azt rádöbbenek arra, hogy a körülményekhez képest, én vagyok a sorsom kovácsa, és saját magamat formálom olyanná, amilyen szeretnék lenni – teszem hozzá, hiszen ha jól megfigyelik a képet, akkor… Talán a festményen lévő sötét alak szenved attól a képességtől, amelyet nem bír kontrollálni, mégis erős, élettel teli. Ellentéte annak, amilyen most vagyok: kicsi, csendes, erőtlen, bizonytalan. Folytatom hát a festést. − Nem fárasztasz – nyúlok ismét a pálcámért, hogy válaszoljak neki, miközben az ölemben a palettát és az ecsetet tartom. Az én problémáim nem számítanak. Kezelés alatt vannak, s egyszer lehet, hogy el is múlnak. − Fogd fel az egészet egy lehetőségnek. Te magad töltöd meg azt a burkot – bökök a pálcámmal az üres vászna felé, hogy aztán a varázspálcát ismét ecsetre cseréljem, és befejezzem a sarokban lévő első alakot. Miután befejezem azt a férfi alakot, aki folyton pusztításra ösztönöz, megfestem azt a női formát a másik sarokba, aki az őrületbe akar kergetni. Ennek az alaknak sincs arca, ellenben a férfi figurájával egyetemben mindketten kinyújtják az egyik kezüket a közepén lévő alak irányába, amelyhez olyan vonalakat húzok, mintha egy marionettbábú drótjai lennének.
