No-One

Burke: Aranyvérű. Hatalmas. Sznob. Ez vagyok én. Vagyis akartam lenni. Ezt szerették volna. Kislányként, naiv gyermekként elhittem. Én is az akartam lenni. Szerettek, és én is szerettem. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy nem nyertem felvételt a Roxfortba, és hivatalosan is kviblivé nyilvánítottak. Azután már nem szerettek, sosem, semmiért. Vagyis de, a testemért. Csak azt akarják az emberek. A lélek manapság már mit sem ér.

Burke, de mégis kvibli. Szerintük eladtam magamat Bacchusnak, erkölcstelen vagyok. Prostituált. Legfőképpen pedig tehetetlen. Egy varázstársadalomban varázstalanként élek. Nincs értékem, mindössze a galleonok, amiket kicsengetnek egy éjszakáért. A verésnél, a tűszúrásoktól lila alkaromnál mondjuk még mindig jobb. De bűnös vagyok, amiért élvezem. A pofon nem egyszer csattant az arcomon. Akkor és most is. Csak meg ne tudják ki vagyok, mi vagyok. A vámpír Cypress - édesanyám tiszteletére - még mindig elfogadható, de a kvibli Ulva-Rose-nál nincs undorítóbb dolog a világon.

Eladtak. Bebizonyosodott, amitől 6 éves koromban kezdtek el félni, kvibli vagyok. Egy mocskos, véráruló senki. Alkalmatlan, használhatatlan. Leégették a nevemet a családfáról, minden szó nélkül költöztettek át a vendégházba, majd már csak egy szolgát küldtek, hogy hopponáljon el velem a bostoni családhoz. Ők megvettek, tesztalanynak. Akkor már nem sírtam. Csendben tűrtem, hogy az apám nagynénje felzárjon a padlásszobába, és különböző vizsgálatokat végezzen rajtam. Megtiltotta, hogy sírjak, de addigra én már sírtam eleget akkor, amikor 11 évesen többé nem is láttam a szüleimet. Vagy amikor a testvéreim kiutáltak maguk közül, kínoztak és megszégyenítettek. Több könnyre már nem futotta. Nála már nem.


A "HEURÉKA!" felkiáltásra összerezzentem. Már itt voltam velük vagy 2 éve, de még sosem hallottam ki örömöt a hangjából. Cassandra Burke, minden álma volt - szerintem határozottan betegesen vágyott rá -, hogy látók legyenek. Az íróasztalán, amit egyszer láthattam, amikor leráncigált a dolgozószobájába, ott volt részletesen felvázolva a családfájuk, visszavezetve egészen egy híres kanadai látóig. Beteg. Gondoltam magamban, és nem értettem, mi közöm van nekem hozzá. Utólag megtudtam, az én véremet is vizsgálta. És egyedül én mutattam egyezést a felmenőkkel. Bár ötletem sem volt, és nincs is máig, milyen magyarázatot is talált sejtszinten a mágikus képességekre. Annyi rögződött, hogy mégsem voltam varázsképtelen, csak varázsképes sem.


Egyedül akkor jöhettem le a padlásszobából, ha kuncsaft volt. Akkor pedig szépen kellett mosolyognom, előadni a fiatal látó zsenit, és még csak egy szóval sem említeni, hogy varázsképtelen vagyok. Bár a mai napig nem tudom, mivel győzték meg a vendégeket, hogy miért is nem járok a Roxfortba. Még annyit se fáradtak, hogy nekem elmondják. Különben meg fent voltam és olvastam. Végeláthatatlan mennyiségű könyv. Asztronómia és jóslástan. Unalmasnál unalmasabb. Egy idő után már mind ugyanazt írta. "...a látó képességeitől függően." A képességeim megvoltak. Ennek köszönhetően nem dobtak ki egy mugli árvaházba. De megérte egy padlásszobában, napi két étkezéssel és végtelen, kifizetetlen munkaidővel dolgozni?


Riadtan ébredtem. Patakokban csurgott rólam a víz, a szívem a torkomban dobogott. - Vámpírok... - Azt hittem mese, hogy csak riogattak vele, hogy eladják a véremet... De pontosan láttam álmomban. Élnek, léteznek, és meg fognak támadni. Nem tudom miért, azt se tudtam, hogy pontosan mikor, csak annyit láttam, hogy az éj leple alatt. Eddig sohasem gondoltam rá, hogy elfuthatnék. Most viszont mást sem akartam. Csak élni, élve kijutni innen. A jóslatban patakokban folyt a vér, Cassandra volt az utolsót, őt hagyták a végére. Nekik különleges halált szántak. Biztos voltam benne, hogy ő bőszítette fel a klánt. De mivel és minek? Nem volt időm feltenni a kérdést, menekülnöm kellett. El innen, minél messzebb...


Már vagy 5 éve, hogy Arnold és a klánja lemészárolta őket. A mai napig nem bánom, hogy nem figyelmeztettem őket. Megérdemelték. Romlottak voltak, mocskosak. Csak visszahulltak a porba, oda, ahová tartoztak. Mindössze azt bánom, hogy nem tudtam elmenekülni előlük. Ha nem osontom volna ki és kibáltam volna segítségért az utcán, sosem jönnek rá, hogy abból a házból szöktem el. Akkor pedig nem kellett volna elárulnom a túlélés érdekében, hogy látó vagyok. De akkoriban, 17 éves fejjel még nem értettem. Igazán semmihez. Elzárva nőttem fel, titokban. Nem tudtam, mi, hogyan működik. Ez a vámpír klán más. Itt önmagam lehetek. Mindössze az életemért cserébe nekik kell dolgoznom.


Hulltak a könnyeim. Hosszú évek óta először sírtam. Hosszú évek óta először törték össze a szívemet újra. Sosem szabadott volna megbíznom benne. A szép szavak, a csókjai, a gesztusok... Mind hazugság volt. Ő változtatott át, leginkább ő akarta. Én féltem, de ő örök szerelmet ígért nekem. Most viszont, ahogy Arnold előtt állunk, mindent tagad. Azt állítja, én könyörögtem neki, én voltam, aki elcsábította. Titokban a véremet adtam neki. Lefizettem. Egyikünknek mennie kellett, így is túl sokan voltak már, nem kockáztathatták meg a lebukást az egyel több éhes száj miatt. És Arnold nem fogja eldobni a saját vérét. Az utcára kerültem, még ha voltak is olyan kegyesek előtte, hogy megtanították, miképpen tudok vámpírként élni, az önkontrollt csak hosszú évekkel később sikerült elsajátítanom...


Bacchus. Az isten. Számomra legalább is mindenképpen. Már évek óta róttam az utcákat, alkalmi munkákból éltem, idegenek vérét szívtam. Undorodtam saját magamtól. Roxmortsban volt egy hölgy, arany szíve volt. Hagyta, hogy megfürödjek nála, megkaptam párat a régi ruháiból. Sosem lett gyereke. Sajnáltam érte, de volt elég gondom nekem is. Elfogadtam a segítségét, amikor pedig a koszos ruháimat levetve magamról végre értelmesnek volt nevezhető a külsőm, úgy éreztem, itt az ideje végre tovább lépnem. Önerőmből képtelen lennék megélni, ki tudja, a nénike meddig is fog élni, bevételre volt szükségem. Bacchus szentélye pedig embereket keresett. Az egyetlen előnye a vámpír létemnek, hogy a fiatalságomat hosszú ideig őrízhetem meg, így nem öregszem ki a szakmából. Micsoda előnyök, nem...?


Aztán megjött Briggs. Azóta minden más lett, csak az én életem nem. Ugyanúgy Bacchus exkluzív prostituáltja vagyok, akit magasabb pénzért adhat ki, mert "különlegesség". Ugyanúgy albérletben lakok, mert nem éri meg házat vennem, ki tudja mikor dobnak ki, félre kell tenni minden galleont. És továbbra sem szabadulok ezektől a képektől. Itt kavarognak a fejemben. Szüntelen. Ismerős idegenek, bestiák és egyéb varázslények. Mindenféle emberséges, embertelen. Életek, amiket egyszerre élhetek tulajdonosukkal percekig is akár. Mint látónak, hasznom volt régen, de manapság már, prostiként felesleges. Ha lehetne, többé már nem is látnék semmit se. Még ha az űrt, ami a szívemben tátong, ideig-óráig akár be is töltik mások érzései...

Hosszú-hosszú évek óta nézek már ki ugyanúgy. Mondhatni összetéveszthetetlen vagyok bárkivel is. A hajam vörösesbarna, ezzel is mindig kilógva a testvéreim soraiból. Világéletemben hosszúra hagytam, valamiért mindig az a kép élt bennem, hogy nőnek lenni egyenlő hosszú hajjal rendelkezni. Még ha ez nevetséges is. Sosem vitt rá a lélek, hogy levágassam, még akkor sem, amikor már rádöbbentem túl könnyen ragad bele a vér. Az arcom inkább hosszúkás, gyerekként elég beesett volt a kevés étel miatt, mostanra meg már a vámpír létnek köszönhetően. Sápadt bőröm is elég egyértelmű utalás mivoltomra. A szemfogakról nem is beszélve. Bár nem szokásom mereszteni másokra a vacsorámat leszámítva. Pont ahogy a szemeimet sem, szinte esélytelen, hogy velem szemkontaktust teremts, amíg nem egy ügyfél vagy. Utálok látni, mindkét értelemben. Ezért se látni sokszor Bacchus-szentélyén kívül, a külvilág mocskát látni bőven elég bentről is. Így hát a ruháim is erősen lekorlátozódnak azokra, amiket munka közben hordok.