Ugyan, mért mondanék bármit is magamról? Hisz nem vagyok senki, neked nem. Elég, amit két szemeddel látsz. Elégedj meg szőke hajammal, visszafogottan szélsőséges öltözékemmel, szigorú arcommal és nyugodt ám erélyes hangommal. Nem kell ennél több, mert nem tudhatod, hogy milyen vagyok. Nem ez a feladatod. Olyan vagyok, mint egy elrontott Fidelius bűbáj. Én vagyok a titokgazda, én döntöm el, kinek nyílok meg, s ki előtt hagyok sötét foltokat kilétemmel kapcsolatban. Ám néha elragad a hév, sokat beszélek, és nem tudhatom ilyenkor, hogy kik tudnak meg rólam kényes információkat. Pedig diszkrét akarok lenni, de nem megy. Általában sosem…
Nehéz a természetem, ezzel tisztában vagyok, nem is haragszom senkire, aki ezt az arcomba vágja. Nem fáj, nem vált ki belőlem semmit, változni nem akarok. Aki kedvel, neadj’ Merlin szeret (!!!), az elvisel olyannak, amilyen vagyok. Vagy nem, és próbál megváltoztatni, majd feladja, és vagy nem kedvel ezek után, vagy csak egyszerűen megszakítjuk a kapcsolatot. De nekem igazán semmi bajom az emberekkel, szóval akit hegzálok, még véletlenül se sértődjön meg. Nem érdemes. Úgysem hagyom abba…
Egyébként pedig nyugodjon meg mindenki a világon, úgyis az összes embert kinézem magamnak valami miatt, nincs menekvés, felesleges próbálkozni. Ígyis-úgyis az áldozatom leszel legalább egy óra erejéig. Azonban a szerencsésebbek évekig is élvezhetik a társaságomat.
vizualicus
Fogalmam sincs hogyan, mikor és miért, de valamilyen módon elnyerted a bizalmamat, és ez ellen már semmit sem tehetek. Most mondanám, hogy mekkora szerencsétlen vagyok emiatt, de felesleges szidnom magam, megteszik helyettem mások, nincs miért aggódnom. Na, de hol is tartottunk? Áh, igen, megvan! Megmutattam neked magam, az igazi valómat, ami mögött már nincsenek rétegek. Mert igen, olyan vagyok, mint egy ogre vagy egy hagyma, ellenben semmiképpen sem lehetek torta, csakis azoknak, akik ebbe a kategóriába tartoznak. Mert akik ilyen mélyre ásnak, kitartóak, és megérdemlik, hogy kedves legyek velük. Mert a legalsó réteget csak kitartó munkával lehet felfedezni, pont ezért csak néhányaknak adatik meg a kiváltság, hogy tudják, igazán ismerik, milyen vagyok valójában. A családomon kívül csak egy-két embert tudok, aki ide tartozik, többet semmiképp.
Egy szó, mint száz, ha tényleg ismerni akarsz, és nem csak a vizsga kérdéseit szeretnéd megszerezni, akkor csak szurkolni tudok, hogy elég kitartó legyél, mert nem kevés fáradságos évbe is telhet bizalmam megszerzése. Persze, ha ez nem tántorít el, abszolút támogatni tudlak. Valakivel kedvesnek is kell lennem, bár… ez talán teljes mértékben felesleges. Az ember felejt, nem fog senkinek sem feltűnni egy ember magánya, sértettsége és sértései. Akinek viszont mégis… Nem, olyan biztosan nincs egy-kettőnél több.
colloportus
Ki vagy te? Ugyan már, nem vagy te senki. Legalábbis nekem nem vagy senki. Még ellenség sem, elvégre ilyen szerrel nem élek. Te csak egy senki vagy, és ha akarnál, sem biztos, hogy tudnál ezen változtatni. De nem hiszem, hogy akarsz. Szerintem mindkettőnknek jó ez így. Nem tudsz rólam semmit, nincs mivel támadnod, én pedig nem tudok rólad semmit, nem fogok veled törődni egy napnál tovább. Nem vagy érdekes, nincs miért megnyílnom előtted. Unalmas vagy, szenvtelenül unalmas, és ez így van jól. Te unalmas vagy, én pedig érdektelen. Felesleges ezen változtatni. Én nem is akarok, te ne is próbálkozz, hisz csak te járhatsz rosszul.
Befészkeltem magam egy álarc mögé, ahonnan épkézláb ember, aki nem érdekel, kizárt, hogy előrángasson. Nem ajánlom senkinek, bár… senkit sem érdekel igazán, hogy milyen vagyok. Ezt természetesen meg tudom érteni, nem én vagyok a legjobb társaság a földön, soha nem is leszek, nem is gondolom, hogy az lennék. Felesleges próbálkoznom nekem, neked, bárkinek. Ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk, ilyenek leszünk. Már nem változunk egy idő után, csak apró léptékben. Az meg kit érdekel?
elõtörténet
Fejem az asztallapon koppan, majd rövidesen elhal a visszhang, és csend telepszik körém. Igen, erre van nekem igazán szükségem, nem pedig egy diákra. Nem egy idióta, számomra semmit sem jelentő lánnyal akarok foglalkozni ma délután, hanem mondjuk önmagammal. Bizonyára ezzel csak én vagyok így, csak én nem gondolom ezt baromságnak, csak én gondolom, hogy az önmagammal eltöltött idő az igazán minőségi. Bár, ha jobban belegondolok, Cooper is ezt gondolhatja. Elvégre a VELEM töltött idő a legértékesebb mindenki számára, nemdebár? Egoista lennék? Bizonyára, de igazán sosem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. Hangosan sóhajtok, felemelem a fejem, majd kisvártatva ugyanígy a seggemet is. Sosem kedveltem a külsőségeket, elvégre a belső fontosabb, mégis mindig a látszatnak éltem, s most is ezt teszem. Tágra nyitom az ajtót, hogy úgy tűnjön, mintha várnék rá, de ez csak egy álca. Nem érdekel sem ő, sem pedig a problémája, de mivel megkért, hogy foglalkozzak vele, igent mondtam - a látszat már megint beköszön… Igent mondtam, most pedig kreatívnak kell lennem, hogy még véletlen se haljak bele az unalomba. Mert ez nem egy olyan tanóra, mint amit nap mint nap megtartok, ez sokkal másabb, és egyébként is kizártnak tartom, hogy örülne egy jegyzetelős, majd vért izzadós órának velem. Kifejezetten kedvelem ezt a stílust természetesen, de a diákjaim általában ezzel nincsenek így. Bár nem értem, mi bajuk van azzal, ha megtanítom nekik a tananyagot. Furák ezek a mai fiatalok… Alig ülök le, már be is viharzik a lány cseppet sem elegáns megjelenéssel, és bár nem kellene belekötnöm, természetesen nem is én lennék, ha kihagynék egy ekkora ziccert. - Ms. Cooper, a hajába költözött madarakat kérem hagyja kint, majd pedig csukja be az ajtót. Köszönöm. - arcomon egy halvány, kedvesnek szánt mosoly jelenik meg, ez a szöveg viszont bizonyára teljesen más színezetet ad vonásaimnak. Annyira élvezem! - Azért vagyunk most itt, hogy tanuljon valamit, amit tizenévesen kellett volna, igazam van? - megvárom, míg becsukja az ajtót, és még véletlenül sem kínálom hellyel. Arra nincs időnk, sok a dolgunk, én pedig elképesztően éhes vagyok. - Kezdhetnénk egy zárnyitó bűbájjal. Ha nem zavarja, meg szeretnék bizonyosodni az alapvető tudásáról. - ha zavarja, természetesen hidegen hagy, és válaszolni is csak alig hagyom, már kattan is balján egy bilincs, majd jobb kezemen annak másik fele. Hajrá kislány! - Nem éhes? - pillantok rá ugyanazzal a mosollyal, mely az imént jelent meg szám sarkában. Én már farkas éhes vagyok, szóval vagy szépen kinyitja a zárat, vagy így megyünk le enni. Engem abszolút hidegen hagy, mit fognak ezután pletykálni rólunk.
***
Kiviharzok az irodámból, mögöttem hangosan csapódik az ajtó. Ahogyan közlekedek, csodaszámba megy, hogy még egyszer sem kellett zárat, neadj’ Merlin ajtót cserélni akár még keretestől is. Olykor haragos vagyok, néha csak titkolózva besurranok, elege lehet belőlem a könnyű szerkezetű deszkának, meg is tudom őt érteni, most is mekkora hanggal zárult be, öröm hallgatni, ahogyan a folyosó falairól a hang visszaverődik. Öröm, mennyei muzsika, mintha Beethoven borzalmas botladozását hallanám, amint végigsétál Bécs macskaköves utcáinak egyikén, s körbepillantva előrebukik, saját lábának áldozatául esik, majd dobbant egyet, és kezdődik elölről. Csakis annyi a különbség, hogy én nem csapom be még egyszer az ajtót. Napi egy alkalom elég, nem szándékozom az épületben élők nyugalmát ennél is inkább megzavarni - ahhoz éppen elegendő megjelennem egy tanteremben. Végigtrappolok egy szűkebb, hatalmas belmagasságú folyosón, hátha így hamarabb elérem a főbejáratot. Nem szeretem a felesleges kószálást, erre rövidebb az út. Kiérek a folyosóról, lépcső, harmadik emelet, lépcső, második emelet, lépcső, első eme… Ki van ott bent? Meglassítok az egyik terem előtt, de határozottan lépek be a helyiségbe. Nem az ínyemre való, ha valaki nincs tisztában magabiztosságommal. Számtalan problémám adódott a régebbi időkben határozatlanságból. Nem kifizetődő, ha az ember háttérbe húzódik. Hosszútávon semmiképp. - Ms. Goldwin! Mindig öröm... - biccentek szigorú arccal, de nem érdemes megsértődni ezen, általában ilyen vagyok, ha nincs semmiféle elfoglaltságom. A levegőre is azért akarok minél hamarabb kijutni, hogy ott találjak egy jelentéktelen helyet, ahol azt csinálok, amit csak szeretnék. A tétlenségnél bármi jobb, ám ha már itt vagyok, nem feltétlen vagyok köteles távozni. - Elkötelezett a tantárgya iránt, ha ilyen kései órán is itt rostokol. Esetleg rosszul érzi magát? - sokaktól hallom, hogy kevesebbet kellene beszélnem, pont ezért sokak nem érdemlik meg a figyelmemet. Álljanak elő valamiféle érdekfeszítő, kreatív cselekedettel, mely pótolni képes a szavak kiejtésének nemes művészetét. Akkor majd figyelek rájuk, de az is lehet, hogy nevük a feledésbe merül, sosem jut el hozzám a terv. Az ilyen embernek nem érdemes semmit sem mondani, ellenben Ms. Goldwin még lehet számomra érdekes ma este. Természetes jelenség nálam, hogy éjszakára kezd feléledni bennem a gyermek, a játékos-agresszív állat, a detektív és minden, ami a világon létező szakma. Ám ilyenkor sosem vagyok tanár. Ilyenkor kalandor vagyok, aki rója a folyosókat, megtámadja az üres páncélokat, rólam zengik a legtöbb történetet a pletykás festmények: „Veszedelmes alak, kerüljétek el.” Valahol igazuk van, de én csak játszok. Negyven vagyok, mégis játszok, s ma épp itt kell, épp vele. Sajnálom, Ms. Goldwin...
család
Édesapám
David Yordmoon - egyetlen apám. Furcsa lenne mondjuk, ha több is lenne, de hát ki tudja? Vannak ma már olyan technológiák, amik ezt is lehetővé teszik. Mindenesetre nyugi, csak egy apám van. A szigorból és a maradiságból elég is volt ennyi. Bár azért szerettem őt. A mai napig is szeretem igazából, csak már inkább vegyítem mindezt tisztelettel a halála óta. A gyermekeimmel is azóta kezdtem el kicsit szigorúbban viselkedni. Talán eddig rosszul neveltem őket, túlságosan szabadosan...
Édesanyám
Vivienne Yordmoon - bármily meglepő, belőle is csak egy van. Illetve, ahogyan apából, csak volt. Pár éve meghaltak egy autóbalesetben. Nem ők voltak a hibásak, de ahogy az szokott lenni, mindig a legjobb embereket éri el leghamarabb a halál. Azóta is szeretem és végtelenül tisztelem anyát. Legalább annyira, mint a testvéremet és apát, de mindig is anyás gyerek voltam. Amikor eszembe jut a haláluk, mindig elgondolkodok, hogy vajon az én gyerekeim is anyásak-e? Elvégre inkább apa módszereit kezdem átvenni, és valljuk be, az nekem sem tetszett annak idején. Csak erre érdemes lenne rájönnöm nekem is...
Ikertestvérem
Faustus Yordmoon - mindig is jóban voltunk. Mindent szerettünk együtt csinálni, sőt olyan is volt, hogy egy barátnőn osztoztunk, de szerencsére az ilyen esetekből korán kinőttünk, és mindketten megtaláltuk az igazit. Dahlia esetében már nem esett volna jól, ha osztozkodtunk volna. És szerintem úgy a legjobb, ha a lányok nem tudják, hogy mekkora idióták és hímsoviniszták voltunk annak idején. Így mindenkinek jó, de leginkább nekünk. És az ilyen esetekről bőszen tartjuk is a szánkat, ha nem a feleségekről van szó. Velük mindketten őszinték vagyunk, akármit is tettünk annak idején. Márpedig lenne mit mesélnem...
Kedvesem
Dahlia Yordmoon - mostmár hagyom az egyetlenezést, de nem azért, mert két feleségem van. Sőt, nekem csakis egy kell most és mindörökké. Amen! Na jó, nem intézem el ennyivel, mert mégiscsak ő a majdnem egyetlen nő az életemben - na ugye, hogy nem hagytam abba mégsem. Amikor először találkoztunk, azt hittem, hogy csak egy rövid fellángolás lesz az egész, mint az ő lángvörös hajkoronája. Aztán teltek a napok, a hetek, és lassan összeszoktunk. Tudta, hogy mikor nem szabad az idegeimre menni, én pedig megtanultam, hogy mikor is igényli azt, hogy szemet hunyjak bizonyos csínyek fölött. És igen, klisésen nálunk is megvolt a prefektusi fürdő, és a Szükség szobája is. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy egymásra találtunk, és annyira bejött nekünk az élet a másik mellett, hogy onnantól már a házassági kötelék simogató béklyóként szorult kezeink köré. És nem fáj a kötél szorítása. Csakis az egymás iránti aggodalom fészkeli be magát olykor a kapcsolatunkba. Az enyém jelen helyzetben talán sokkal jobban, mint fordítva...
Gyermekeim
Emily Yordmoon, Nathaniel Yordmoon, Jessica Yordmoon - büszke vagyok rájuk, és szeretném, hogy minél sikeresebbek, boldogabbak és gazdagabbak legyenek. Pénzben, tapasztalatban és szeretetben gazdagok egyaránt, ezért is próbálok minél szorosabb kapcsolatot kialakítani velük. Ez azonban olykor nehezebb feladat, mint azt az ember fia gondolja. Azt hittem, hogy könnyű lesz majd apának lenni, de korán rá kellett jönnöm, hogy a pelenkán túl is léteznek majd a gyerekek. Nem csak a fizikai szükségleteikkel kell ugyebár törődnöm, hanem ugyanúgy beszélgetnem kell velük, ahogyan azt anya tette velem és Faustusszal korábban. De nem tudom, hogy jó-e az, hogy a saját nézőpontomat ennyire érvényesíteni akarom velük kapcsolatban. Sokszor talán túl sok vagyok, máskor inkább túl kevés, és én tipikusan nem olyan ember vagyok, aki képes az arany középszer szerint élni. Talán már a hátuk közepére sem kívánnak. Talán borzalmas apa vagyok...
apróságok
amortentia
cseresznyés pite, barackvirág
mumus
a gyerekeim nyíltan vagy titkoltan ellenem fordulnak
edevis tükre
szívesen látnám, ha minden gyerekem életét siker koronázná a jövőben, és megtalálnák azokat az utakat vagy mellékvágányokat, amik a boldogság felé vezetik őket.
igyekszem mindig komoly maradni, mellette mégis laza és humoros. ezen kívül mottóm még az is, hogy az érzelmek a legfontosabbak egy ember életében, és a langyos víz sosem elég. az érzelmek tudnak csak átrángatni nyáron a hűsítőbe, télen a melengetőbe. a köztes gondolkodásmód és a struccpolitika sehová sem vezet.
amit sosem tennék meg
eddig még sosem másítottam meg a döntéseimet. nem is tervezem ezt elkezdeni, de nem hinném, hogy létezik olyan, amit az ember tényleg soha nem tenne meg. ha eljön az ideje és a megfelelő ember, akkor minden lehetséges.
ami zavar
a végtelen sok hülyeség, amit dolgozatban képesek a diákok leírni, illetve a karótnyelt emberek és magatartásmód.
ami a legfontosabb az életemben
rendezettség, ugyanakkor humor. de fontos az is, hogy folyamatosan képezzem magam, és igyekszem a gyerekeimet is tanulásra sarkalni.
ami a legkevésbé fontos számomra
a vérminőség semmiképp sem érdekel. igaz. hogy én is aranyvérűt választottam magam mellé, de ez legkevésbé a vérén múlott. a vérmérsékletén már sokkal inkább...
amire büszke vagyok
a gyermekeimre és mindenre, ami egy kicsit is velük és a sikereikhez kapcsolható.
ha valamit megváltoztathatnék
nem erőltetném a kényszerházasságot egyik gyerekemnél sem. de még el kell jutnom idáig.
Szeretem figyelemmel kísérni, ahogy apró lépésekben megérkezik egy nagy, kiterjedt család az oldalra. Felregisztrál az első karakter, leteszi a család alapjait, majd minden új karakterrel egy addig ismeretlen szeletét ismerhetjük meg a rokonságnak. Vagy nevezhetjük akár a rétegeinek is, mint az ogre vagy a hagyma esetében - és akkor itt meg is ragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem, milyen jót mosolyogtam, azt hiszem, bűn nem szeretni a Shreket. Ott vagyunk már? Érdekesen ábrázolt, összetett jellemet tártál elénk, minden pozitívummal és gyarlósággal együtt. Igazán érdekes, hogy bár a gyermekeid a legfontosabbak számodra, mégis őrlődsz a gyereknevelést illetően. Ez tesz igazán emberivé, hiszen senki sem születik tökéletes apának, mindenki követ el hibákat, sőt, olykor még azt sem tudjuk, hogy mi hiba és mivel terelgetjük jó irányba a hozzátartozóinkat. Már vár rád az egész családod és rengeteg diák is, így nem tartalak fel tovább, foglalózz gyorsan és irány dolgozatokat javítani... mármint játszani
