Equinox Nicholas Carrow

Azt mondják az emberek, hogy mindenkinek meg van határozva a születése általi helye a társadalomban. Mások eztért kiröhögik azokat, akik ezt mondják, pedig hidd el nekem, ez nagyon is így van. Gyere, hadd meséljem el. Gyermekkoromban, mikor átjöttek hozzánk a hasonszőrű aranyvérű családok, mint a Malfoyék, Notték, Averyék, Mulciberék mindig csak az volt a téma, hogy így a Sötét Nagyúr, úgy a Halálfalók. Én pedig nem akartam ennek a része lenni. Egek, csak egy gyerek voltam. Aki igazából játszani akart, tologatni a szar kisautókat, repülni a játékseprűn. Nem hallgatni a bukás után a „mit tegyünk?” eszmefuttatásokat a kúrián.
Tudod, az élet néha kegyetlen tud lenni. Én nem vagyok olyan mint Amycus. Nem vagyok olyan mint az apám, mégsem tudtak elvonatkoztatni ettől. Nem láttak bennem mást, csak szörnyeteget, pedig egy olyan srác voltam, aki két szót nem szólt volna az első pár évben. Nem akartam semmi mást igazából, csak magam mögött hagyni az apám bűntetteit, mindazt a fertőt és mocskot, amelybe belerángatott. Kedves srác voltam már fiatalként, aki igyekezett a világhoz pozitívan állni, mindenkinek segíteni, egészséges baráti kapcsolatokat kiépíteni, nem csak tisztavérűekkel barátkozni. Teljesültek? Igen. Tudod Venus, én nem akartam ezt. Nem akartam, hogy így tekintsek magamra. Mert most mégis úgy érzem, hogy szembeköptem magam. És ennek egyedül te vagy az oka. Meg én, hogy hagytam azt, hogy Bacchusnál mindent elronts. Mindent.
Persze továbbra is kedves vagyok. Vagyis inkább kettős életet élek. Az az Equinox Carrow vagyok, aki az akadémián érdeklődő ember nap közben, este pedig Bacchusnál egy mindenes. Akit ott Nicholas néven ismernek, mert fél megmondani mindenkinek, hogy ő Carrow, hogy ő Amycus Carrow fia. És magának is fél beismerni, hogy örökölt valamit az apja szadizmusából. Hogy néha arra gondol, hogy megfojtja Bacchust, hogy megbassza az összes ott dolgozó riherongy kurvát, aztán pedig eltakarodik, hogy másnapra már nyoma sem legyen.
Ugyanakkor én az a Carrow vagyok, aki gyáva. Gyáva beismerni azt, hogy vannak olyan dolgok, amikben igazán örömét is leli. Örömét leli abban, ha néha verekedésbe keveredik, és kettő jobbhorgot ad a tökrészeg vendégnek, majd átváltoztatja valami állattá, hogy még órákig vegzálja, amiért nem tartotta be a szabályzatot. Örömét leli abban, hogy a flegma aranyvérű álcát magára öltve elhitetheti, hogy ő Nicholas Yaxley – és igazából sokat nem is hazudik, mert valójában az – de ugyanakkor abban már nem leli örömét, hogy mindezt mutatja magából. Mert szüntelen küzd azért, hogy megtalálja önmagát.
Hiszen ő csak egy Carrow, gondolnád. Ő csak egy Carrow. Nem, vagy legalább is nem csak. Ő Yaxley is, akikben azért több emberiség volt, mint a Carrow famíliában, ahol nem volt ritka a vérfertőzés sem. Azt hitte nagyon sokáig, hogy ő Amycus és Alecto gyermeke. Aztán mikor kiderült, hogy nem így van, fellélegzett. De valójában Ki is Equinox Nicholas Carrow? Talán maga az érintett sem tudja már. Az egykor csendes, kedves és érdeklődő ember ugyan a felszínen ott van, amíg a legfényesebb csillag ragyog az égen, de ha a sötétség buja és kéjjel teli leple elönti a világot, előbújik Nicholas Yaxley, aki valójában csak egy nagyon szűk rétegnek létezik. De biztos hogy sokáig titokban akar maradni? Erre a választ még ő sem tudja.

Tombol a zene. A csípők tekerednek én pedig egy cigarettával ajkaim között mozizom a fal mellett az egyik rúdnál. Azt gondolná az ember, hogy igazából egy vagyok a sok kiéhezett vendég közül. Pedig nem, én nem vagyok vendég. De bárcsak úgy jönnék ide, hogy egy órára, akár kettőre el is vigyem valamelyik csajt – mondjuk azt a Bambit – és utána pedig mint aki jól végezte dolgát, csak hazamennék. Ágyba dőlnék és nem törődnék azzal, hogy mit hoz a holnap. Tekeredik annak a fekete csajnak a csípője én pedig már percek óta őt nézem. Nem csak azért, mert a dolgom az, hogy a nőket megvédjem, akik itt vannak, hanem azért is mert van benne valami. Valami olyan, ami másban talán nincs is meg. Nagy sóhaj, elmozdulok, hogy egy pohár vízzel öblögessem le a káros szenvedélyek édes mámorát. Miért nem tudom csak egyszerűen élvezni az életem? Miért nem lehet minden olyan egyszerű? Annyi kérdés és még több a válaszlehetőség. Ki vagyok én? Újabb nagy sóhaj, ahogy visszadőlök a falhoz. Ez megint nem az én estém. De melyik lenne az igazából? Annyi kérdés, a válasz pedig felettébb idegesítő, hogy sosincs meg. – Látod ott azt a csajt? – valami Greg szólt hozzám, vagy ki a fene. Először nem is koncentrálok rá, hogy mit mondd, meg hogy kire mutat. A cigaretta csak ég ajkaim között és fogalmam sincsen, hogy mit is akarok valójában. Talán semmit, talán csak azt hogy véget érjen ez az egész este. Igen. mert a lelkem legmélyén nem akarom ezt. Csak messze futni, távol mindentől, beleordítani egyet a végtelenbe és leroskadni egy fal tövébe, hogy üvöltve bőgjek. Hogy milyen helyzetbe is kerültem.
- Kit? – kérdezem, amikor pillantásom a vonagló húgomra esik. Sóhajtok egyet halkan. Mondanom kéne valamit. Talán azt, hogy vegye le a szemét a húgomról, hogy eltöröm a kezét, ha hozzáér, de egyelőre csak csendben állok és biccentek egyet. Csevegő hangnemre vált, ahogy elhagyják a száját ostoba mondatai és igazából nem is figyelek rá egészen sokáig, csak addig, ameddig azt mondja, hogy:
- Megbasznám. – felé fordulok. Indulatosabban szívom a cigarettát igaz, de kedves mosolyra kúszó ajkaim és hívogató szavaim teljesen másra utalnak. Természetesen utánam is jön, hogy mutatni akarok valamit az egyik szobában. Kiérünk a folyosóról, be az egyik, majd a másik kanyarban és megállunk egy üres szobában. Az öklöm csattan a fején először, másodszor majd harmadszor. Nem hallom, nem akarom hallani a kiáltásait, hogy hagyjam abba. Egyszer csak az ütések abba maradnak.
- Megvesztél Yaxley? – hallom a könyörgő-sírós jajveszékelését. Nem szólok semmit, csak egy újabb cigarettára gyújtok. Emelem a lábam és egy utolsót beletaposok az arcába, mielőtt otthagynám – Senki sem baszakszik a húgommal, comprende? – köpök elé egyet a földre és mindenféle segítség nélkül kimegyek a függönyön kívülre, hogy testem elakadjon egy nőben. Lepillantok, szemeim elkerekednek, ajkaim elnyílnak, ahogy megpillantom az egyetlen embert, akivel nem hittem volna, hogy valaha találkozom.
- Te itt? – pillantok a jegyesemre Lyrára és már tudom, hogy ennek az estének érdekes menete lesz, a teljesen más testtartásommal, a véres öklömmel, az indulattól megfeszült testemmel és a dühtől izzó szemeimmel együtt.

Rövid hajam és edzett testalkatom van. Kívülről makulátlan aranyvérű öltözködés, öltöny. Ing, sosem kétszer ugyanolyan. Talán az első viselet után a kukában landol és nem vagy képes megmondani, hogy láttad-e valaha rajtam kétszer ugyanazt a darabot. Furcsa, mi? Azt hinni, hogy igaázból nem vagyok más, csak egy aranyvérű, miközben szemeimből egyáltalán nem sugárzik vissza az a gőg, amely a jegyesem tekintetéből viszont igen. Talán nem vagyok tipikus aranyvérű a kinézet alapján, mert kissé hajlott járásom és visszafogottságom tükrözi a bennem rejlő visszahúzódást. Azonban Bacchusnál egyenesen járok, íriszeimből gőg árad és mindenkihez úgy szólok, mintha a seggemből rángattam volna ki. Ott csak az egyszerű feketére törekszem, csak a bőröm világít, ahogy kilátszik a ruhából.

Apám: Amycus Carrow, 55 – sok emlékem nincsen róla, csak annyit tudok róla, amennyit mindenki más is. Valaha tanár volt a Roxfortban, valamint annak a Voldemortnak, vagy kinek a csatlósa. Ha anyámat kérdeztem, soha nem mondott róla semmit, csak mélyen hallgatott. Később rájöttem, hogy miért tette ezt. Egy szörnyeteg volt és nem bánom, hogy soha, de soha nem ismertem. Ha jól tudom még életben van az Azkabanban, de ennek is már öt éve, mióta az utolsó információt szereztem róla. Csak egy házasságot hagyott maga után, amihez eleinte nem volt kedvem, de aztán most…
Anyám: Yvonne Yaxley, 51 – fogalmam sincs hogyan csinálta végig az éveket apám mellett, de ha egyet tudnék mondani, biztos azért, mert nem volt más választása. Azt hiszem rá ütöttem és keresztet is vetek, hogy nem lettem olyan mint apám. Sokat olvasott nekem gyerekkoromban, és amikor Bobby – a csávója – odaköltözött hozzánk, mintha kicserélték volna. A húgom érkezésével pedig felragyogott. Imádom az anyámat, bár szerintem tíz éve nem mondtam neki, mert akkor kamaszodtam. Mondjuk manapság többet mondom.
Testvérem: Venus Robinson, 20 – jobb testvért nem is kívánhatnék magamnak. Ha kell, egy igazi védelmező anyatigris, ha pedig úgy van, akkor nagyobbat tud ütni, mint egy profi bokszoló. Tudom, vágott már pofon nem egyszer. Szeretlek Venny, bár tudom, hogy utálod, ha így hívnak. Bár jelen pillanatban a döntésed miatt nem éppen felhőtlen a viszonyunk. Tudod, hogy kézzel-lábbal elleneztem hogy Bacchusnak dolgozz. Most mégis miattad szarban vagyunk
Nagynéném: Alecto Carrow, 55 – tuti, hogy közöttük volt valami beteg vérfertőző kapcsolat. De azt hiszem ez nem érint engem, tudom, hogy nem a nagynéném gyermeke vagyok, hanem anyámé. Ő is az Azkabanban van, mint apám és elég jó helyen vannak ott. Undorodom, ha a családom férfiágára gondolok.
Jegyesem: Lyra Rosier – egész semleges viszonyunk, bár egyelőre mindketten masszív tagadásban élünk, pedig 2021 december 23.-án bizony összekötjük az életünket, csak az a baj, hogy most éppen a pokol legmélyebb bugyraira kíván… azt hiszem.
Gyermekem: Van egy Philly névre hallgató hörcsögöm. Meg egy Turbó nevű különösen perverz baglyom.