semmi jelentősége

Ha nem látják szüleim, mindent másként csinálok, mint ahogy tanították. Mert látom, hogy mi az, amit rosszul gondolnak. Nem vagyok hát olyan gyanakvó az élettel, mint anyám. Hisz ha a világon vagyok, arra jó okom van, az égiek a mérföldkövek felé vezetnek. Nincs miért aggódnom. Apám persze naphosszat ezt teszi. Pedig ha az ember aggódik valami miatt, hamarabb következik be a baj, mint a szerencse. Nem aggódok. Majd lesz, ahogy lennie kell. Mint ahogy eddig is volt valahogy.
Sohasem szorultam barátokra, soha nem is voltak ilyen kapcsolataim (egy kivételével). A jelenlegiek is csak érdekből, logikai alapon megválasztva - ha velük vagyok, csak ők kekeckednek velem kis mértékben, más már nem mer. Persze ők azt hiszik, hogy szükségem van rájuk. Ők is azt hiszik, amit százból kilencvenkilenc: hogy ártatlan vagyok és gyámoltalan. Igazából meg tudok állni a lábamon, és ezt is teszem nagyobb felhajtás nélkül. Minek az ilyesmit reklámozni?
Azt teszem, amit tenni akarok. Nem csak apám könnyes szemei miatt kerültem oda, ahol jelenleg is múlatom a hetedév megmaradt idejét. Nem vagyok gonosz, sötét lelkű, mások leigázását tervezgető ember, ám sem a tudományok, sem a természet nem az én asztalom. Maradt a fekete mágia. Különcnek elég különc voltam abban az egy hónapban, hogy ne rúgjanak ki az iskolából, és a házhoz képest a mai napig is az vagyok - azt gondolná az ember, micsoda fennhéjázó ember lehetek, pedig… pedig nem hiszem, hogy az lennék. Inkább vágyok csendre és nyugalomra, mint mások feltűnő lenézésére, és arra, hogy mindenki körberajongjon. Ez nem én vagyok.
Én csak egy srác vagyok némi alvilági befolyással az apja révén és számtalan változatos, saját kapcsolattal - mert abban van a biznisz, amire van igény, és csak abban a statisztikában hiszek, amit én hamisítottam.

Mint minden este, aznap is rövid sétára indult a közeli falu mellé, egy csendes, erdőségi részre. Amikor itthon van, erre veszi az irányt, és a karácsonyi szünetben minden egyes nap kihasználja az alkalmat, hogy körbejárhassa szeretett szülőfaluját, ahol békésen nézelődik, magába szívja a sötét évszak kínzóan friss illatait és a pokolfagyasztó hideget, ami csontig hatol megfelelő öltözék nélkül, de egy durmstrangos diákot megedzette már a hideg kastély, a minden nap fagyos hangulat. A Dyrben még csak leülni sem lehet biztonságosan, ezért Lars is tudja, hogy senkiben sem bízhat - főként a csapatban nem. Bennük bízok legkevésbé, holott erről csak ő maga tud, senki más nem. Mindenki szerint ő az az ember a bandában, aki csendes, visszahúzódó, és csak néha szól be, de akkor üt. Holott talán ő a csapat legveszedelmesebbike. Nem csak a természete miatt, nem csak a hátsó szándékai miatt, és nem csak amiatt, hogy az apja és az anyja próbálják őt irányítani, ebből pedig neki elege van. Nem csak ezek miatt, hanem ezek együttese miatt - az utóbbi talán kevéssé játszik közre, mint a többi.
- A faszomat! - Lars halkan morran egy hatalmasat, ahogy megbotlik egy felszínen lévő gyökérben - és jelen esetben nem emberről van szó, ami meglepő, ám megnyugtató tény egy erdőben éjszaka, bár talán mégiscsak biztonságosabb lenne, ha az a néhány gyökér, akikkel az iskolában múlatja az idejét, jelen lennének.
Érthetetlen okból van kin ilyen későn, nem is próbálta ezt sosem elmagyarázni senkinek. Nem is lett volna igazán értelme, ha jobban belegondol, és még a szülei sem értették meg soha a kacifántos, csapongó gondolatmeneteit, amiket néha lelkesen prezentált a vacsoraasztalnál. Ezek az idők egyébként már régen elmúltak, és az ilyen séták alkalmával olykor még Lars eszébe jut egy-egy eszmefuttatás, de jelen pillanatban valami elvonja a figyelmét.
Már egy ideje meg van róla győződve, hogy követi valaki, esetleg valami, de annyira nem szívbajos, hogy visszaforduljon, vagy biztonságosabb ösvényekre lépjen, hisz ott sosem járt, mindig keresztülvágott az erdőn, bizonyára az utat sem ismerné, és nem a kedvenc szabálya az sem, amit így emlegetnek: sosem szabad lelépni az ösvényről. Ez nem a sárga köves út, ugyan kit érdekel, hol megy az ember? Egy farkast, akinek Lars a vadászterületére rontott, talán.
Az a farkas nem is igazán farkas, sokkal inkább farkasbőrbe bújt ember, vagy ennél is több, mert ez még csak animágiát takar. Larson sosem volt elég felelősségteljes ezekhez az éjszakai kiruccanásokhoz, eddig mégis megúszta minden egyes alkalommal ép bőrrel. Kár, hogy ezek az idők elmúltak, és ami és per vagy aki követte, most ráveti magát, és a holtra vált fiút néhány harapást követően magára hagyja a földön remegni és vérezni. Vidám este. Boldog karácsonyt!

Barna, túrni való haj, legtöbbször unottan csillogó gesztenyebarna szemek, és egy teljesen átlagos férfi testfelépítés. Alapvetően egészen vézna lennék, ha nem lett volna olyan sok harcművészeti óránk a Durmstrangban, ami egy kicsit felfújta az izomzatomat, mint a tápszeres csirkéket. Ettől függetlenül nem nézek ki jól saját bevallásom szerint, elvégre nem tudom megszokni azt, hogy havonta újabb és újabb sebeim lesznek, és még csak nem is tudom pontosan, hogy hogyan. Mondjuk amióta elkezdtem a bájitaltantanár segítségével farkasölőfűfőzetet készíteni, és azt inni teliholdkor, azóta egész szépen behegedtek a sebeim. Már csak a nyomi kinézetem, és a fáradt, beesett arcom árulkodik havonta egyszer arról, hogy valami baj van a vajas fülemmel, amiért nem csúszik le róla a vaj, hanem beletapad a szőrbe.
A ruhatáram sokkal egyszerűbb. Kedvelem az egyszerű ruhákat, bár anya mindig azt szeretné, ha menő ruháim lennének, ezért olyan ruhákat vesz nekem, amik leginkább csak Judason vannak, és még neki sem állnak jól. Pedig a borzalmas ruhák legalább a borzalmas embereken jól állhatnának, hogy legyen némi hasznuk. De nem, ez nem adatott meg a tehetségtelen stylistoknak. Kicsit sajnálom is őket, hogy az általuk tervezett ruhák Tatiana jóvoltából mindig a kukában kötnek ki. Könyörületből kiveszem őket onnan. Takarításkor hasznosak.