Lincoln

Bizonyos magasabbrendű idegrendszeri működések agyi központjai egy félresikerült varázslat következtében sérültek, ennek köszönhetően pedig hol túlműködést, hol pedig alul működést produkálnak. Az agya bizonyos részei élénkebben működnek, ennek köszönhetően folyamatosan hallucinációk törnek rá, általában izomgörcsök, vagy remegés kíséretében. Eddig, az egyetlen biztos mód, amivel ezt meg tudta szüntetni, az az volt, hogy vagy saját magának, vagy másoknak fájdalmat okozott, így rengeteg heg éktelenkedik papírfehér bőrén. Eredetileg mindig magában tett kárt, gyakran szúrt keresztül egy kést, vagy éppen egy villát a tenyerén, csak, hogy a rémképek eltűnjenek a szemei elől. Lucas kedvéért ugyan felhagyott vele, de amint különváltak, ez a szokása vissza-visszatér. Részben, hogy kevesebbet sértse önmagát, a körülötte lévő embereket kezdte el folyamatosan terrorizálni, hol azért, hogy eltűnjenek a rémképek, hol pedig azért, hogy ne is törjenek elő.
A hallucinációi ellenére rendkívül intelligens és művelt, mivel az egyetlen módja az őrültségének megfékezésére még az agressziót leszámítva, ha olvasással tölti a szabadidejét, és kiszakadhat ebből a valóvilágnak nevezett rémálomból. Senki sem gondolná róla, de többször megfordult a könyvtárban, mint a saját tantermeiben, amíg a Castelobruxo-s éveit töltötte. Ha teheti, gyakran kiszökött, és még az éjszakát is ott töltötte, ha az álmatlanság ismét rátört.
Valószínűleg a félresikerült varázslat utóhatása az alvászavara is. Van, hogy napokig virraszt, és egy szemhunyásnyit sem képes aludni. Ebből kifolyólag pedig igencsak ingerlékeny és agresszív lesz ismét csak. Ilyenkor a hallucinációk is gyakrabban jelentkeznek nála, amik megsokszorozzák az agressziójának a mértékét. Emiatt is sokan félnek, és féltek is tőle, de ő maga sem igyekszik kapcsolatba lépni a külvilággal. A testvérén, és az Abilo-s közösségen kívül a legtöbb embertől zsigeri szinten irtózik. Egyrészt, mintha gát lenne az elméjén, ami a szociális kapcsolatok kiépítését akadályozza, másrészt, jómaga is fél ismerkedni, mivel a hallucinációi gyakran olyan valóságosak, hogy nem tudja eldönteni, melyik is volt a valóság igazából, és a többiek tényleg ott vannak-e, azt teszik-e, amit látott.
A testvérét illetőleg… Már születésüktől fogva együtt vannak, sok mindenen kellett átvergődniük magukat, és időközben Lincoln került a vezető szerepébe. Bár sohasem akarta irányítani a testvérét, de amikor bekerültek az elmegyógyintézetbe, sőt, már előtte is, amíg az Ashworth családdal éltek, igazából ő volt a dominánsabb fél, próbálta átvenni Lucas helyét a szülők szemében, hogy a testvérét ne büntessék annyira. Mivel az erőszakra is hajlamosabb volt, és testvérével ellentétben rá a varázslat nem volt olyan durva hatással fizikailag, így gyakrabban is lépett kapcsolatban a külvilággal, még ha nem is a megfelelő módon. Alapvetően viszont szereti a testvérét, törődik vele a mai napig, mindig figyelt rá, és a maga módján segíteni is próbált neki, amíg még együtt voltak. Minden idejüket együtt töltötték, mert egyedül a hallucinációi, és a hallucinációk által kialakult tévképzetei teljesen megtévesztették, valamint, ha nincs mellette a fivére, vagy valaki, aki visszarángatná a valóságba, akkor egyszerűen nem képes feldolgozni a környezetében történő dolgokat, és már csak kényszeresen is erőszakkal vezeti le a benne felgyülemlő stresszt, ami a limbikus rendszer sérülését feltételezi. Az Abilo Szövetségnek pont egy olyan erőszakos jellemre volt szüksége, mint ő. Pontosabban, észrevették, hogy az agressziója mennyiféleképpen válhat a hasznukra.

Lucas

A kezdetektől fogva ketten voltunk. Azt tartják az ikrekről, hogy ők különlegesek, mivel egy lélek uralkodik két test felett. Hogy hasonlóak vagyunk-e, vagy voltunk, nem tudnám megmondani. Azt sem tudom, hogy vajon tényleg egy azon lelken osztozunk-e, de mindig együtt voltunk. Túléltünk egy félresikerült varázslatot, amit a szüleink eresztettek ránk. Túléltünk egy undorító árvaházat, ahonnét egy muglipár fogadott örökbe minket három év után. Túléltünk egy idióta muglipárt, akik igazán sohasem értettek meg minket, talán nem is szerettek. És végül túléltünk egy elmegyógyintézetet, ahol nap, mint nap kínoztak mindkettőnket az őrületünk miatt, ahol hiába lehettünk végre önmagunk, ezt gyógyszerekkel, és mindenféle terápiával kezelni próbálták, hiába. A vérünk kötelezett minket.


Anya és apa

Mindig is úgy gondoltam, hogy számomra a család a legelső, hogy semmi sem lehet fontosabb. Azt tanítottátok nekünk, hogy legyünk büszkék magunkra, mivel mi egy ősi druida vonal vérörökösei vagyunk. Mégis, ti sutba dobtátok a büszkeségeteket holmi hatalomvágy végett, és mi lett a vége? Nektek köszönhetően elfelejtettem, hogy ki is voltam akkor, hogy ki volt az a gyerek, aki képes volt kint az udvaron labdázni. Elvesztettem az igazi valómat, és a valóságot, amit ezek után már sohasem láttam tisztán. Tönkretettetek, Lincoln Dalais megszűnt létezni hat éves korában. Mostanra pedig mindig rémképek és hallucinációk köröznek az elmémben, elmossák a világomat, mindent eltörölnek, ami valaha íratlan-írt szabály volt a világban, egy stabil létezési alap. Lassan már talán engem is.

Mr. Ashworth és Mrs. Ashworth

Egyenesen utáltalak titeket. Talán még akkor sem tudtalak volna titeket kedvelni, ha nem mosódott volna el a valóság, amit láttam, és egy normális kilencéves fiú lettem volna. Elvártátok, hogy olyan legyek-legyünk, amilyen nem tudtam-tudtunk lenni. Ha nem tudtam az elvárásaitokat teljesíteni, már pedig nem voltam egyszerű eset, akkor felpofoztatok. Ezzel egészen addig semmi bajom nem volt, amíg nem Lucassal is ezt kezdtétek tenni. Azután még jobban utáltalak titeket, nem akartam, hogy az egyetlen számomra fontos valakit bántani merjék. Anno Lucas védett meg engem, úgy éreztem, hogy most rajtam volt a sor. Gyakran megtévesztettelek titeket, hogy ne ő szenvedjen.


Mary-Anne Lauren

Ashworth-ék lánya, egy kedves, gyermekded, ártatlan kislány vagy. Valahogy sehogy sem illettél bele a világképembe, szinte kiríttál belőle. Te… Nem tudom, hogy ki vagy, nem tudom felfogni a létezésed. A szüleid pofonjai után nem tudtam, hogy a mosolyod üdítő-e, vagy inkább kiábrándító, de az biztos volt, hogy sohasem értettelek. Mosolyogtál, nevettél, törődést igényeltél. Én viszont nem tudok törődni másokkal. Azt sem tudtam felfogni, hogy a körülöttem lezajló rémképforgatagok között tényleg ott volt-e a mosolyod, hogy nem volt-e a kedvességed is csak egy újabb hallucináció. Hamvas szürke voltál a palettámon, amit főleg csak fekete fedett be. Mindig ott voltál a látóterem legszélén, figyeltelek. Érdekelt, hogy ki vagy, mi vagy és valóságos vagy-e, de tizenegy évesen, mielőtt igazán megismertelek volna, elvittek minket. A paletta újra egyszínű lett.

Elmegyógyintézet orvosai

Szörnyetegek, pont, mint a muglipár, akik örökbefogadtak minket. Tűk, drogok, amikkel ’’segítettek’’ rajtunk. Meggyógyítottak… Az elménket le tudták szedálni, az izmaimat el tudták zsibbasztani, le tudtak kötözni, hogy ne okozzak kárt magamnak vagy másoknak, de a mágikus energiát, ami bennem lakozott, egyszerű muglik nem tudták megfékezni. Az elfojtott, megzabolázhatatlan energia pedig egy obszkuriállá tett. Obszkurus formámban pedig képes voltam megszökni, az ágyláncok, és akár a bezárt szobákból is, csupa megmagyarázhatatlan romokat hagyva magam után. A legrosszabbat hozták ki belőlem. Elindítottak a lejtőn, ahonnan már nincs megállás.


Abilo Szövetség

Egy brazil törvényenkívüli szervezet, ők voltak felelősek a gázszivárgásért, valamint az elmegyógyintézetben történt felfordulásért, ahol Luke-kal elkeveredtünk egymástól. A tömegzavarban találtak rám, utólag tudtam meg, hogy mindent kiterveltek, ugyanis érzékelték a mágikus animáliákat, amit az elfojtott mágikus erőnk okozott. Főnyeremény voltam a számukra, egy obszkurus. Ők pusztítani akartak, rettegésben tartani a muglikat és a varázsvilágot is, én pedig pusztítottam... Parancsra, pszichomágiával kontrolláltak, segítettek uralkodni a bennem ketyegő mágikus bombán, cserébe részt vettem a terrortámadásaikban. Nem lett a második otthonom, nem szerettem meg őket, de lehetőséget adtak egy normális életre, hogy ismét megtaláljam a testvéremet.

Sötét barna haj, sötét barna szemek, egy kissé magas homlok, és egy kissé széles orr. Az arcberendezése teljesen átlagosnak mondható. Semmi különlegeset nem lehet rajta felfedezni. Az alkata is teljesen normális, semmilyen fizikai eltérés nem látható rajta az átlagostól, ellentétben a fivérével. Az egyetlen furcsaság rajta, a sok-sok heg, amit az évek során szerzet. Az első egy vékony, de rendesen kivehető vágás, ami az ádámcsutkájától, egészen hátra, a tarkójáig halad, és fokozatosan eltűnik a hajában. A vágás, mint a testvérének is a mellkasán, ugyanúgy az átoknak köszönhetően keletkezett.

A testvérével ellentétben teljesen egészséges, a fizikai kondíciója megfelelő arányokat mutat a korosztályába tartozó többi emberével. Az átok valószínűleg nála az elméjét sokkal mélyebben sértette fel, mint a fivéréjét, de cserébe legalább fizikailag sokkal inkább terhelhető. Mégis, első ránézésre, nem mondható, hogy izmos lenne, ahogy az sem, hogy teljesen fitt. Néhanapján lilás-kékes karikák éktelenkednek a szeme alatt, ami a többnapos alváshiányoknak köszönhető.
Az öltözködése meglepő ellentétet mutat a pszichikai állapotával. Összeszedett, és elegánsnak nevezhető. Mindig ügyel a megjelenésére, ha társaságban mutatkozik, mintha valamennyire érdekelné az emberek megítélése.