Turpin; Lyanna Deborah

Lynn tipikusan az a lány, akinek a szépsége szinte észrevehetetlen. Egy időben gyönyörű rózsaként ragyogott akár hová ment, aztán a fénye valahogy elhalványult. Szürke kisegér lett belőle, aki nem akar nyitni mások felé. Régi barátait megtartotta, de nem igazán keres új kapcsolatokat.

Szeret olvasni, leginkább a sötét regényeket kedveli, szabadidejében sokat rajzol, és naplót ír. Oda van az állatokért, leginkább a macskákat szereti. Ha hozzászólnak mindig zavarba jön, főleg hogyha fiúkkal próbál meg kommunikálni. A családjától is eltávolodott az utóbbi időben, a saját testvérével sem olyan szoros már a kapcsolata, mint máskor.

Mindemellett egy nagyon okos lány, imádja a természetet, küzd a varázslények jogaiért, és a házimanók kizsákmányolása elleni összejöveteleken is részt szokott venni. Kimondottan megbízható, nagyon jól tud titkot tartani, és gyűlöli a hazugokat.

Emlékszik a kertük zöldjére, a pirosan villogó pipacsokra, és a sárgán vigyorgó napraforgókra, amik mindig a napba néztek. Emlékszik, hogy ő is mindig megpróbált a napba nézni, hogy olyan szép lehessen, mint a virágok, de sosem sikerült neki. Mindig megfájdult a szeme.
Aztán emlékszik a seprűre, amin Armin repülni “tanult”, amikor öt éves volt. Szerette nézni ahogy az öccse a kert végében fel-le hullámzik, alig negyed méterre a föld felett. Nagyokat nevetett egy-egy borulásán, és megvígasztalta, amikor megütötte magát.

Emlékszik az éjszakára a Kastélyparkban. A sötétségre, ami körül ölelte, és a tó hangjára, ami megnyugtatónak és félelmetesnek hatott egyszerre. Emlékszik, hogy látta a polip egyik karját kikacsintani a fekete vízből, és rémlik neki, hogy zuborgott a gyomra, miközben arra várt, hogy Caleb Dunhill megérkezzen a randira, amit megbeszéltek.

Emlékszik az első napjára a Roxfortban, amikor a Süveg közölte vele, és mindenki mással a teremben, hogy a Hugrabugba kerül. A sárga asztalnál állva tapsoltak neki, örültek, hogy egy újabb emberrel gazdagodik a házuk. Lynnben kettős érzések kavarogtak. Boldog volt, amiért végre igazán tartozhatott valahová, de félt, nem, inkább rettegett attól, hogy mit fog szólni az anyja, hogy nem került a Mardekárba. Bár már nem volt Halálfaló, sőt, bőszen tagadta, hogy bármikor is önszántából állt volna Voldemort szolgálatába, mégis meg volt benne az aranyvérűk legtöbb jellemvonása.

Emlékszik a földre, ami nyomta a hátát, ahogy Caleb és ő elestek. Nevettek, majd megcsókolta. Emlékszik, ahogy a fiú ujjai lassan a pólója alá csúsztak, és arra, is hogy ez jól esett neki. Emlékszik, hogy megfogta a mellét, Lynn pedig megpróbálta eltolni magától, de Caleb teste túl nehéz volt, a fiú túl erős, és akaratos ahhoz, hogy szabadulni tudott volna tőle.
- Nyugi, bébi - suttogta a fiú érces hangján. Ha meghallja, még most is égnek mered az összes szőr szála - ígérem, hogy jó lesz!
Emlékszik, hogy repedt a szoknyája cipzárja, ahogy letépte róla. Arra is, hogy milyen hideg volt a fű a feneke alatt, amikor Caleb leszakította a bugyiját. Emlékszik, hogy sikítani próbált, de a fiú olyan erővel feküdt rá a mellkasára, hogy kiszorította belőle az összes levegőt. Egy hang sem jött ki a torkán. Emlékszik, hogy egy idő után, már nem is kapálózott. Üveges tekintettel meredt a holdra, és hagyta, hogy megtörténjen, hogy vége legyen. Akkor aztán Caleb a nyakláncába kapott úgy, hogy a lánc belemart a húsába. Emlékszik az égő érzésre, és hogy utána hetekig csak garbókat mert felvenni.
Emlékszik az égő fájdalomra, amikor Caleb beléhatolt. Arra, ahogy a könnyek lecsorogtak az arcán.

Emlékszik Armin arcára, amikor először hagyta ott a folyosón. Amikor először mondta neki azt, hogy nem akar vele beszélni. Emlékszik arra, amikor először nem sikerült patrónust megidéznie. És emlékszik arra is, amikor sírógörcsöt kapott, mert egy fiú véletlenül hozzáért a folyosón.

- Ígérem, legközelebb jobb lesz - mondta.
- Soha ne mondd el senkinek - mondta.
- Ha elmondod, akkor téged fognak ribancnak nézni - mondta.
- Bár amúgy is az vagy, nem? Egy nedves, kívánatos ribanc - mondta, és otthagyta a tóparton, a holdfényben, egyedül. Sírva.

Hosszú, sötétbarna haja göndör fürtökben omlik teljesen a melle alá, rakoncátlan tincsei gyakran az arcába hullnak. Szemei kéken ragyognak a legsötétebb éjszakában is, húsos ajkai pedig mindig ki vannak pirulva, ami angyali arcát ördögien kívánatossá teszi. Normál testalkattal áldotta meg az élet, nem túl magas, csípője széles, mellei pont egy számmal nagyobbak, mint aminek örülne, dereka pedig karcsú, akár a darázsé. Szereti bő pulcsik alá rejteni adottságait, hogy ne váljon a férfiak céltáblájává. Szereti az ékszereket, leginkább a fülbevalókat és a karkötőket preferálja, a nyakláncok régen a kedvencei voltak, mára inkább rossz emlékek hordozói.