Theodore Nott

A diákok ujjal mutogatnak rám, az apám az Azkabanban, az anyám pedig halott. Csak a Mardekárosok között érzem igazán otthon magam, ők kevésbé mutogatnak rám, hiszen aranyvérű vagyok. De mi is az az otthon? Kiskoromban beleszülettem egy olyan világban, ahol mindenem megvolt. Fényűző szalonok, etikett leckék, lovaglás, sötét lugasok és végtelen parkok a ház mögött. Egy sznob, de az emlékeimben oly' kedves világ, ami Harry Potternek köszönhetően a sárba hullott.
Ötödik évemet gyakorlatilag csóróként kezdem most el. A kis Moigh-i, üresen kongó kastélyunkból indultam a King's Cross pályaudvarra apám letartóztatása után. Senki sem kísért el. Nem könnyű váltás, főleg így a kamaszkor küszöbén. Biztosan szép pszichológiai tanulmányt írnának belőlem, ha hagynám, hogy az agyamban kurkásszanak, de természetesen nem hagyom. Hideg és távolságtartó vagyok a legtöbb emberrel, akit nem tartok érdemesnek arra, hogy jó legyek hozzá, vagy aki nem ismer legalább első óta, nem kap tőlem többet, mint egy rideg pillantást.
Amint mondtam, eddigi második otthonom végérvényesen az egyetlenné vált. A Mardekár család, mindenki testvér, kisebb nagyobb kivételekkel. Nem vagyok az a fajta tapló, aki csodálókkal és követőkkel veszi körbe magát, ugyanolyan magányos farkas vagyok, mint az apám is volt. Szem előtt tartom az alapvető emberi értékeket, mint a lojalitás és a bizalom, és persze elvárom másoktól is, ha én megosztom ezeket velük. Nem szeretem a gerinctelen alakokat, és én sem vagyok az. Még ha sokak szerint egy ugyanolyan semmirekellő halálfaló ivadék vagyok, mint az apám. Idióta előítéletek.
Ha még nem ismersz, ne zargass az ostoba kérdéseiddel, és nem, ne is számíts arra, hogy megírom neked a bájitaltan dolgozatodat. De idén már jöhetsz hozzám, korrepetállak, de nem ám jó szándékból. Csak szükségem van arra a pár galleonra, amit félreteszek az iskola utánra. Most már végérvényesen is egy csóró vagyok. Még a ruháim is elnyűttebbek. Én, aki ezelőtt kínosan ügyelt a megjelenésre, most szinte alig foglalkozok azzal, hogy vagyok felöltözve, kócos-e a hajam. Igaz is, vannak sokkal nagyobb problémáim.
Ne sértődj meg, ha véletlenül beléd botlok a folyosón, mert nem veszlek észre. Vagy tudod mit? Nem érdekel, ha megsértődsz. De az biztos, ha pálcapárbajra kerül sor, rossz emberre akadtál. Nem harcolok értelmetlenül, veszíteni pedig szintén nem szokásom. Nem hiába félnek tőlem olyan sokan, a legtöbb diáknál gyorsabban rántom elő a pálcámat, és nem is szokásom tétovázni.

Egyedül maradtam. Majdnem könnyes szemmel búcsúztam a kúria falaitól, de nem tehettem mást. Apám az Azkabanba került, anyám halott, a családi vagyon pedig fogyóban. A gyámom mindössze azért vett be a családjába, mert Nott vagyok. N. O. T. T. Azt hiszik, hogy majd emlékezni fogok rá, hogy milyen nagylelkűek voltak… Álmaikban. Az első adandó alkalommal megegyeztem Mr Flinttel, hogy egyedül maradhassak a régi kúriánkban. Ez az 4. év sok szempontból fordulópont lett az életemben. A nyár maga lesz a pokol, teljesen egyedül kell boldogulnom, nekem, akit mindig is kiszolgáltak. Meg kell tanulnom főzni, takarítani, mosni... Szinte biztos, hogy nem fogom bírni egyedül, felbéreltem egy szobalányt a régi szolgálóink közül, hogy a nyárra jöjjön vissza. Mivel tartogatnom kell a pénzt, nem sokáig alkalmazhatom, sokkal inkább lesz tanár a számomra, mintsem szolgáló. Bár, a jelenlegi helyzetemben még csak szolgálónak sem nevezhetném majd... Az aranyvérű Nott család elsőszülött fiából ugyanolyan egyszerű emberré váltam, mint a többség. Szégyen.
A következő tanévtől előre félek. Viszont túl büszke vagyok ahhoz, hogy elmeneküljek. Ugyanúgy fel fogok szállni a Roxfort Expresszre, és ugyanolyan emelt fővel fogok végigsétálni a folyosókon, mint mindig. Természetesen, a várt eredmény ugyanaz lesz, mint amikor visszajöttem az iskolába apám letartóztatása után: látványos sugdolózások és megvető tekintetek. Talán végig ez fog követni, amíg nem végzek… Viszont egyikük sem mer kekeckedni velem. Köztudott volt a párbajtehetségem, ahogy most már azt is beleképzelték, hogy ugyanolyan gyilkos vagyok, mint az apám. Legalább is a pletykák szerint. Én nem voltam ezek ellenére, elvégre, így legalább békén hagytak. Nem volt szükségem hamis barátokra, akkor inkább féljenek tőlem. Rettegjenek, és hagyjanak békét nekem.
Igaz, hogy a Mardekárban kevésbé voltam elítélt, mégsem tudtam már annyi időt ott tölteni. Mindig is sok időt töltöttem a könyvtárban, viszont negyedévtől kezdve már a törzshelyemmé vált. Volt egy asztal, ahová szinte nem is mert senki sem ülni. "Tudod, hogy az kié? Még nem hallottad?! Az apját most..." Persze, amint felbukkantam, elhallgattak és inkább elmenekültek a közelemből. Nyápicok. Eléggé elvontam magam a többiektől, nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. A világom teljesen megsemmisült, csak a könyvekben lévő valótlanságok tudták visszaadni a lelkibékémet egy kis időre.
Ezen felül sok meglepetés azt hiszem nem ért a negyedik évemben. Talán, ami igazán érdekes volt, az az, hogy félév tájt a kedvenc könyvesboltom tulaja megkeresett, hogy a "reménytelen esetnek" titulált lányát tudnám-e korrepetálni. Ellenkeztem, ki pátyolgatna csak úgy bárkit is önszántából? Hát, én nem. Viszont elhangzott az az igazán meggyőző mondta: "Fizetnék érte… És írhatsz nekem egy listát. Beszerzem azt a könyvet, ahol máshol sem találsz meg." Hirtelen sokkal motiváltabbnak éreztem magam a feladatra, ámbár, amikor megláttam kiről is van szó, mégsem éreztem elégnek a fizetséget. Laureen, ez a lány különc. Még talán nálam is furcsább. Nem akarok a legrosszabbra gondolni, de… Már egy ideje észrevettem, feltűnt, hogy szinte mindenhol ott van, ahol én is, és el nem tudom képzelni, hogy ennyire egyezne az ízlésünk... Inkább egy sokkal irritálóbb gondolat ütötte fel a fejemben magát: tetszem neki. Mellé pedig a fintor az arcomon egy igazán őszinte reakció volt.

A tükörbe nézek, látom fakó arcomat. A pince halovány fényében azt hiszem, a Véres Báró űz tréfát velem, pedig tényleg én vagyok. Ugyanaz a hegyes Nott orr, és ugyanazok a hideg, szürke szemek, amit apámtól örököltem. Csak a hajam nem tudom, hogy lett szőke, minden évben világosodik egy kicsit. Mintha tényleg át akarnék alakulni, még fogytam is egy keveset. Néha erőtlennek érzem a csontjaimat, de egy jó edzés mindent a helyére tesz. Nem, nem a kviddics. Nem szeretem ezt a barbár erőfitogtatást, pedig másodikban anyám kedvéért megtettem, hogy eljártam edzésekre. Mindig is nagy rajongója volt a sportnak. De soha többet, egy hülye döntő meccs miatt késtem le az utolsó pillanatait... A következő évre meg hála Merlinnek nem válogattak be, direkt elszúrtam a felvételt, pedig állítólag nagy reménység voltam a számukra. Rettentően jó reflexszel áldott meg az ég, a magasságom, és a hosszú végtagjaim pedig szintén kapóra tudnak jönni.
Testmozgás gyanánt reggelente párszor kihúzom magam a baldachinos ágy tetejébe kapaszkodva, aztán lekocogok a könyvtárba. Egyébként már rég letettem a többi sportról. Egyetlen szerencsém, hogy bármennyit ehetek, nem hízok, sőt. De hát ki is akarna sportolni, ha van egy olyan csoda masinája, mint nekem? Igen, egy klassz kis mugli motorbicikli, amit megbűvöltek, hogy repülni tudjon. Tavaly tavasszal nyertem el egy külföldi hapsitól a Foltozott Üstben.