Bonifatius Gabriel Corner

Birkatürelmű fiú. Lényegében laza típus, semmi kedve sincs feleslegesen idegeskedni vagy mások tökéletlensége miatt mérgelődni. Úgy hiszi annak semmi értelme, mert ő okos és tudja, hogy csak szegény idegsejtjei számát gyilkolná meg nap, mint nap, ha akár a jegyei minősége miatt elkezdene fájni a feje. Nem más a helyzet azon személyekkel szemben is, akik például sokat beszélnek, más már rég ott hagyta volna az illetőt magában, de ő nem. Kitart a végsőkig, bár ez nem jelenti azt, hogy közben nem érezné a feladás közelgését. Azt a pontot, amit már nem bírna tovább elviselni.
Nem tervez előre. Tisztában van azzal, hogy a Sors mindig beleköp a levesébe és nem olyan ízű lesz amilyenen ő szereti. Más szóval nem az történik amit ő akarna vagy elképzelt. Mindig lepereg előtte előre minden. Hogy mit mondana, miként cselekedne, mit tenne a másik fél. Ilyesmi. Aztán meg szépen pofára esik, amikor nem tud megszólalni, semmi sem jut az eszébe azzal kapcsolatban amit mondani akart. Hirtelen kell kigondolnia, abban a pillanatban amikor a válaszokat várják tőle. Ha éppen kérdéseket tettek fel neki és nem fordítva történik az egész. Utál kérdezni, inkább addig szenved, amíg rá nem jön mi a megoldás a problémára. A mának él. Az számít csupán ami most van, hogy holnap mi lesz vagy tegnap mi volt már nem jelent sokat, mivel egyiken sem tudna sokat javítani vagy rontani.
Csípős a humora. Ez akkor vehető észre, ha túl közel kerülünk a magánszférájába, a hátarait próbálgatjuk mi az amit megenged magának. Ilyenkor nem zavarba jön, hanem eltereli a saját és az éppen vele beszélő személy figyelmét s, ezáltal megpróbálja jobban felépíteni maga köré a védő falakat. Csak a testvérének nyílik meg igazán, számára olyan, mintha ők lennének ketten és az egész világ ellenük dolgozna. Ebből kifolyólag érthető, hogy olykor előtűnnek a gyerekkori rossz szokásai és elkezdi ikertestvérét isteníteni. Tehát ha éppen a másik félnek van igaza nem a testvérének akkor egészen biztos, hogy nem fogja őt hátba támadni, hanem minden erejével azon lenne kihúzza a pácból.
Érzései vezérlik. Bármit tegyen vagy legyen szó bármiről, az ész érvek mellett a saját érzelmeire hallgat. Arra mi az amit a másik fél kivált belőle. Ebből kifolyólag sohasem mondja el, hogy mi az ami vagy aki befolyásolta a döntésében. Tehát ha netalán valakibe szerelmes lesz, akkor az illető felkészülhet az örökké tartó várakozásra, mert nem fogja bevallani, hogy mi az amit érez a szíve legeslegmélyén. Röviden és tömören a plátói szerelem hive, persze annyira nem zárkózik el a testi érintkezéstől vagy attól a gondolattól, hogy valakit igazán és teljes szívéből szeressen a nyilvánosság előtt is. Egy kicsikét félénk, de ha egyszer ledönti a gátlásait akkor bizony megmutatja, hogy valójában van benne elég bátorság, csak egyszerűen túl lusta megmutatni az erejét.

Cím: Csoki vadászat
Tagok: Clyde és Bonifatius
Karakterek kora: 4 és fél évesek
Helyszín: Corner-lak
Zene: Warriors - Imagine Dragons
Idézet: “Úgy vélem, a fiútestvér a legmegmagyarázhatatlanabb faj a világon.” - Maggie Stiefvater idézete

A fejére húzta a papírzacskót, ez volt az úgynevezett sisak, amin két karika volt kivágva a szemeinek. Nem mehet ugyebár fővel a falnak, különben is csak játék az egész. Mégis olyan valóságos! Az ember apró fiacskája valóban elhiszi, hogy amit tesz, amibe belekezdett az tényleg munka. Ezért voltam én is azon amilyen csendben lehetséges elosonjunk a konyháig. A mutató ujjam a szám elé tettem, pontosabban oda ahol lennie kellett volna, csak ugyebár az én fejem is volt egy papírsisak, ami megvédett. Hogy mitől védett meg? Koboldoktól, trolloktól, mumusoktól, meg tudom is én! Már nem figyeltem mit mondott anya a múltkor, hogy mi visz el ha rosszak vagyunk. Pedig én jó vagyok. Neki is elmondom, meg a nagyinak és a testvéremnek is, aki más apától és anyától van, de a testvérem. Igaz ő hozzá teszi az unokát, de én nem. Minek? Azt sem tudom mi az az unokatestvér! Talán olyan, mint Cly? De akkor ő miért nem az unokatestvérem? Rejtély. Na de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy eljussunk a szekrényig. Hosszú az út odáig. Meg kell küzdenünk a házi sárkánnyal, még pedig úgy hogy hagyjuk neki hadd ugrándozzon minket körbe, aztán örömében leterítsen a padlóra és össze-vissza nyaldossa az arcunk. Vagy nem muszáj leterítenie a padlóra, ha nem négykézláb járkál, mint az unokaöcsénk és felemelkedik akkor sajnos még minket is felér. Pontosabban elhagy növésben, mert a feje pont az enyém felett van és cseppet sem kellemes, amikor az arcomba liheg, szaladgálni kíván, amikor én meg nem. Tehát joggal kiharcolta magának a házi és még a sárkány nevet is, hiába csak egy kutya.
– Most te foglalod le a kuszut (kutyát)! – igyekeztem határozottan kiejteni a szavakat mégis csendben, hogy eljusson a testvérem tudatáig most megint nem én akarok az lenni aki hagyja magát megtámadni. Különben gyorsabb vagyok. Neki amúgy sincs semmi gondja vele, tűri még játékosan nevet is ha az kell, de én nem. Képtelen vagyok rá, mert előbb ordítom el magam amint hozzám ér, mintsem arra gondoljak, hogy a nagydarab kutyával együtt nevetgéljek. Amikor csöppség volt, nem tartottam tőle, emlékszem úgy kellett elhúzni tőle, most meg nagyobb lett és kerülöm. A nagyság rosszul esik. Nem szeretek felnézni. Zavaró. Ezért mondogatom mindig, hogy én nagy vagyok, nem kicsi. De senki sem hisz nekem. Még Nita sem. Morog ha így hívom, aztán elismétli a nevét, hogy megtanuljam amit én leNitázok az valójában Anita akar lenni. Ki figyel ilyenkor rá? Nekem úgyis Nita marad.
– Jó, de nekem csoki Kinder (Kinder csoki) kell, meg Toffifee! – meg egy láncos toronyóra ahogy apa szokta mondani. Vagy ő máshogyan használja ezt? Lényegtelen! Most csak az számít, hogy Cly lefoglalja a kutyasárkányt én meg eljussak a konyhába.
Csendben átlopóztam a nappaliból a folyosóra, onnan meg iszkoltam volna a konyhába, hacsak rám nem ugat örömében a kutyánk, összecserélt minket szokásához híven. Most azonban bíztam a testvéremben, hogy elém áll és lefoglalja a kutyát, motyog neki valamit és el lesz intézve.
– Nem fogom levenni a siskát (sisakot)! – hadováltam a kezeimmel a testvéremnek, kimutatva ezzel azt a határozottságot, hogy nem fogom most hagyni magam a kutyával szemben, tehát intézkedjen. Intézkedett. Talán az utolsó pillanatban jutott el hozzá, hogy elém kell állnia ha azt akarja eljussak a konyhába. Békaugrásban érkeztem meg. Elfelejtve azt mennyire nem kéne felvonni magamra a figyelmet, mert ha anya befejezi a porszívózást, akkor bármelyik pillanatban meghallhat minket és lebukhatunk. De nem fogom hagyni magam. Nekem kell az a nyuszi csoki! Emiatt toltam a széket a konyhaszekrényhez, így jobban felérem, elég kinyújtani a kezem és máris ki tudom húzni a felső fiókot, ahová anya meg apa az édességet rejtik előlünk. A csoki bányát! Amint megkaparintom azonnal futni fogok! Futni bizony! Valahogyan. Még nem tudom, hogyan.

Cím: Clyde vadászat
Tagok: Clyde, Bonifatius, Lyanna és Héloise
Karakterek kora: majdnem 17 évesek
Helyszín: Roxfort udvar
Zene: Legends Never Die - Metal Cover by Solence
Idézet: “Sokszor az emberek azért küzdenek a legelszántabban, hogy megőrizzenek egy illúziót, és azokat ítélik el, akik megkérdőjelezik azt.” – Michael John Moorcock idézete

Az udvaron lévő tölgyfán ücsörögve és ott megbújva figyeltem az ikerbátyámat. Ő persze nem vett észre, mert elvolt a saját gondolataival, a saját kis világában, és megint szokásához híven macskabőrben kukkol egy nőt. Miért is tenné másképpen nem igaz? Miért nem tudna csak egy kicsit úgy gondolkodni, mint én és megállni? Valami egyébre használni a képességét? Nem pedig ilyen hülyeségekre. Ha előre tudom, hogy ez lesz belőle valószínűleg nem áldozom fel a szabad időmet és gyakorlom vele. Nem lelkesítem, nem ösztönzöm, hogy ez mekkora nagy móka lesz. Valójában azt képzeltem, hogy a lelkesedése, a gyerekkori lelkesedése egy kicsit is lankadt az idők során, de nem. Sajnos még mindig ott van benne az a fele, akivel én soha sem tudtam azonosulni és ez mindig felhergelt, mindig iriggyé tett. Mert ő gondtalanul tudott mindig mindenkivel beszélgetni, ha történetesen nem egy olyan személyről volt szó akibe így belebolondult. Komolyan felhergelt! Nem beszélve arról, hogy milyen gondolatai voltak, amit kénytelen voltam hallgatni, amik eljutottak a tudatomig is és ráébredtem, hogy mekkora egy beteges álmodozó a testvérem.
Aztán amikor odament hozzájuk teljesen betelt a pohár! Az oké, hogy odament hozzájuk. Hogy szeretgetést kért tőlük. De ne gondolt volna már olyasmikre basszus! Tudtam, hogy csak ki akarta deríteni, hogy mi folyik most a két lány között, min röhög olyan jót az unokatestvérünk és a lány. A lány aki tetszik neki azt se tudja róla, hogy létezik és komolyan így próbálja meg kideríteni mi a kedvenc mindene? Leszálltam a tölgyfa ágáról, és amikor megbizonyosodtam arról, hogy senki sem figyel rám visszaváltoztam önmagammá. Gondolkodás nélkül kibújtam a fa mögül és egyenesen feléjük tartottam.
Mosolyogva. Hogy az a megátalkodott véletlenül se érezze magát kényelmetlen helyzetben. De amilyen ő volt még azt is megérezte, hogy bajban van. Farkasszemet néztünk egymással. Most megvagy kis öreg! Tönkre fogom tenni az elképzeléseidet, ahogyan te is tönkre szoktad tenni az enyémeket. Ennek az egésznek nem is így kellene történnie. Miért nem tudtál volna normálisan ideállítani hozzájuk? Miért? Most meg kell zavarnom őket, amiért nem vagyok nagyon hálás. De megígértem Tatiana Krum-nak, hogy a körmére nézek ennek az okos tojásnak, illetve azt se akarom, hogy élete legrosszabb döntéseit hozza. Erre valóak a testvérek, nem?
– Sziasztok! Látom megtaláltátok a kis Mephisto-t. Az egyik háztársam nagyon hiányolja őt, ha innen átveszem az nem okoz gondot nektek? – nem vártam meg egyikük válaszát sem, egyszerűen csak utána nyúltam és kihúztam az unokatestvérem karjaiból őt.
Nyávogott egyet utánuk, komolyan, hogy képes még ilyenkor is feléjük mászkálni?
– Remélem tudod, hogy ha legközelebb valami ilyesmivel kaplak el elmondom Madden-éknek is kibe vagy szerelmes. – erre felkapta a fejét. Titokban persze azt gondolta, hogy úgysem merem megtenni. De meg merem tenni. Vagy maguktól rájönnek, ha erről már Tatiana is tud, akkor hamarosan mindenki tudni fog róla és én ott leszek mellette. Az általa létrehozott káosz kellős közepén.

Az élet egy torz tükör elé állít, ami szépnek mutat, nem olyan rondának amilyennek láthatod magad egy selfien. Mert nem vagy megelégedve azzal amit azon az önarcképen látsz. Próbálod megváltoztatni, de a tükröt nem lehet. Az tényleg a valóságot mutatja. Ahogy például nálam is. Elmondhatnám, hogy ami szembe tűnő az a barna hajam, ami sikítozik azért, hogy most ebben a pillanatban megérintsd, összeborzold. Ha van elég bátorságod hozzá megteheted, ha nincs akkor nyugodtan elkezdhetünk végre szemeződni. Tessék, máris elvesztél egy igen rideg barna írisztengerben. Mert azt hiszed, ami barna az egyenlő az ősszel és az ősz egyenlő a sárral, a mocsokkal, a ridegséggel. De ki kell ábrándítsalak. Ha ezt az igazán érdekes tükröt vesszük alapul, és mélyebbre akarsz hatolni a felszín alatti rétegre is koncentrálnod kellene. Mi váltja ki belőled azt, hogy valakit ilyennek lás? Pontosan az arckifejezése! Ami nálam tele van sejtelmességgel, olykor komolysággal, máskor csupa műmosollyal. Persze, hogy kétségbeesel. Vajon milyen lehet a srác igazi arca? Ennyire kétségbeejtő lenne tán a helyzet? Nem az. Ha elég türelmes vagy, akkor láthatod, tapasztalhatod a szemem sarkában megbúvó csillogást. Az a csintalanságot jelzi. Hogy csak játszom a komoly srácot, de nem vagyok az. Éltetőm a humorosság és végtelen tréfa, az őszinte vigyorgás. De nem mindenkinek adatik meg, hogy ezt az arcomat lássa. Te biztos nagyon kivételes lehetsz. Tehát élvezd ki a beszélgetésünk vagy beszédem minden egyes pillanatát. Oh nyugodtan megfoghatod a vállam, de kérlek ne abból a célból mert elég szélesnek tartod ahhoz, hogy sírni lehessen rajta. Mert az egy dolog, hogy ha szükséges ezek a széles vállak majd támaszt nyújtanak gyenge pillanataidban, de valójában nem rájuk vagyok büszke. A karjaimra szeretnék térni. Kérsz egy ölelést ugye? Talán majd ha végeztünk, semmi rossznak az elrontója nem vagyok. Tehát a karjaim. Miről árulkodnak neked? Hogy véznák lennének? Ugyan! Minden jóra való srác edz és fejleszti az izmait. Így én is. Gondolom érthetetlen kezd lenni a számodra: hogy akkor miért nem kerültem Mardekár házba? A válasz nagyon egyszerű, tudom, hogy egy görény vagy, de azért van egy bizonyos határ a görénység és az antifeminista között. Vagy nem tudom minek nevezzem a Mardekáros srácok hozzáállását. Persze nem hivatalosan, biztosan akadnak kivételek, csak most nem róluk van szó.
Mint sejtelmes szavaimból kivehetted izmos a testalkatom és nem vagyok vézna sem pedig az a hordó típus, aki alig bírja megemelni a ceruzáját ha írnia kell valami nagyon fontosat a jegyzeteibe. Ami az öltözködésemet illeti, azzal kapcsolatban semmi figyelemfelkeltőt nem tudnék mondani. Ugyanolyan ruhás boltban vásárolt, mint a tiéd, egyedi választású darab az egész, ügyelve arra, hogy még véletlenül se ütközzön össze az ikertestvérem választásával, mert nem akarunk egymás tükörképei lenni. Ez gyerekként talán bevált, mostanra annyira nem mókás. Vagy esetleg a te ruháid  tényleg egyediek és tervezők tervezik, esetleg te magad? Most mit mondjak? Gratula hozzá, de én jobb szeretem a sajátjaimat, amit nem kell megtervezni, mert már megvan. Na meg persze itt van még az elengedhetetlen cipőm is, ami igazából futócipőt takar, legtöbbször. De ne félj, ha esetleg elhívnálak a bálra vagy egyéb rendezvényre, nem biztos, hogy ugyanazt a cipőt látod viszont. A te kedvedért, mert talán egy kicsit a külsőm fényezése érdekében, megmutatnám a többieknek, hogy az elegáns öltözék is ugyanolyan jól áll rajtam, mint a sportos. Nos, szerintem igazából ennyi. Befejeztem. Kéred még azt az ölelést?